Minden egyes évben alig várom, hogy új együtteseket fedezzek fel. Lehetőségeimhez mérten annyi dalt és együttest hallgatok meg, ahányat csak tudok, és annál nincs felemelőbb érzés, mikor találok valakit, aki igazán elnyeri a tetszésemet. 2010 sem volt kivétel, idén is rengeteg új kedvencet találtam magamnak attól függetlenül, hogy idén aktívan munkálkodtak-e, avagy sem. Nézzük tehát! (A nevekre kattintva meghallgathatjátok egy ajánlásomat az adott előadótól.)
15. Tired Pony
15. Tired Pony
Igazából tetszett, ahogyan beharangozták őket. Egy maréknyi tehetséges zenész a Snow Patrolos Gary Lightbody igazgatása alatt fog össze, és alkot valami szépet a zenében. Címkézhetjük (hibásan) countrynak, gitárpopnak, indie-nek, aminek csak akarjuk, a végén úgyis csak az számít, hogy örülünk, hogy ez a projekt megtörténhetett. Debütáló lemezük tele van nagyszerű dallamokkal, a szöveg- és zeneírói készségek minden résztvevő felől megmutatkoznak, élvezzük hát a zenét.
14. The Sunshine Underground
A new rave kiválóságai hamar a szívembe lopták magukat kifogástalan riffjeikkel, szövegeikkel és elsöprő erejükkel. Ugyanakkor túlságosan is tudom tisztelni azokat az együtteseket, akik annak ellenére, hogy nem érnek el hatalmas sikereket, keményen dolgoznak, nem adják fel a zenét, mert nem a pénzért, hanem a zenélés öröméért csinálják, és hűek maradnak magukhoz. Habár az is tiszta, hogy fillerekben legalább olyan jók, mint ütős slágerekben, nekem örökre 2010 nyarának nagy dobásai lesznek.
Egészen őszinte leszek, Jónsi az Animal Arithmetickel vett le a lábamról, és órákig tudtam hallgatni Go című albumát anélkül, hogy észrevettem volna, hogy új dal kezdődött. Ez általában zavarna, Jónsi esetében azonban inkább csak örömmel merültem el ebben a csodálatos zenében. Később aztán rájöttem, hogy nem úgy van az, igenis ismerni akarom a dalait, nem csak a hangulatért "járok hozzá". Még mindig tartom a véleményem, miszerint Jónsi egy zseniális zenész, azonban csak a tizenharmadik helyre volt elég munkássága a sokadik benyomás után.
12. Hurts
Róluk is azt hittem, hogy sokkal magasabban fognak végezni ezen a listán, ez azonban nem jött össze. Hutchcraft hangja számomra az év meglepetése, kevésszer hallom ennyire összepasszolni a műfajt az énekes hangjával, azonban Theo esetében be kell vallanunk, hogy tökéletesebben nem lehetett volna eltalálni ezt a retro elektronikus stílust. Szépek a dalok, ügyes duó másik fele, Adam Anderson is, és debütáló lemezük is közel kifogástalan. Így négy hónap után is legalább ugyanolyan addiktív, mint az első napokban.
11. Matt Cardle
Matt mellett még két másik brit X Faktoros énekes fog feltűnni egyik-másik listámon, és ennek egy egyszerű oka van: megérdemlik. Sting és Elton John nem hiszi, hogy igazi zenész jöhet ilyen versenyekből, de szerintem Matt Cardle erre éppenhogy rácáfol. Seven Summers nevű együttesével, mely szomorúan megbukott a sikeressé válás folyamatában, igenis értékes indie- és garage rockot játszott, és ha nem csalnak megérzéseink, Matt ezen az úton fog továbbmenni. Igazán értékelnénk. Debütáló kislemeze, a When We Collide jogosan nyerte el a második legsikeresebb single díját idén, és csak reméljük, hogy mielőbb saját dalokat is hallhatunk tőle.
10. Interpol
Mi közös is van az Interpolban és a Starsailorben? Nem sok. Kivéve, hogy mindkét együttessel ugyanolyan hadilábon állok. Se veled, se nélküled. Negyven számukból szeretek huszat, de azt nagyon. Ha időnként nem is találják el az ízlésemet az postpunk revival műfajában, azt elismerem, hogy úttörők saját stílusukban, a feltörekvő zenekarok (pl White Lies) csak tanulhatnak tőük, és 2010-es lemezük egy igazán zseniális eresztés volt. Paul Banks egy félisten, és köszöntem.
9. Something Corporate
Andrew McMahon és első együttese, a Something Corporate hosszú utat tett meg a szívemig, de végülis sikeresen beférkőztek. Egy pillanatig sem mondom, hogy tökéletesek az albumaik, hogy a vokállal nincsenek hatalmas problémák, és hogy az egész nyugati parti imidzs nincs elrontva. Viszont ami jó, az jó, tehát miért ne nézném el egy alig húszéves fiú nagy álmának, egy saját együttesnek az érvényesülését? Nem kedvencem a punkrock, de itt egy oldszkúl garázsbandáról beszélünk, mely keveri a kaotikus gitárokat a zongorával, öröm volt felfedezni őket magamnak.
8. The Rocket Summer
Két szó: Bryce Avary. Négy albumából hármat hallottam, és mindössze egy tetszett, de az az egy annyira, hogy a lelkemet eladnám, hogy még egyszer meghallgathassam. (alig túlzok) A The Rocket Summer 2010-es lemezén minden megvan, amit egy tinédzser enyhén hiányos zenei ízléssel kívánhat. Világmegváltó szövegek, soksok dob és zongora, szerelmes dalok, és egy lelkes fiatalember, aki a lelkét is kiénekli nekünk. Nagyon tetszett, hogy Avary maga játszik minden hangszeren, így még értékesebb lett az a megannyi elragadó ötlet, melyekkel telepakolta zenéjét. Olyan érzésem van mindig, mikor hallgatom, mintha a saját kis játszóterén járnék, ahol mindent két kézzel készített, és minden nagyon törékeny és szép.
7. Josh Groban
Josh Groban kétszeresen vágott oda idén. Először februárban, mikor hirtelen felindultságból elkövetett diszkográfiahallgatást rendeztem. Az Awake rabja lettem egy pillanat alatt, a hangja rabja, és a személyiségéé. Aztán teltek a hetek, jött más, és Mr Groban... hogyan is fejezzem ki magam szépen: elfelejtődött. Az Illuminations kiadása után viszont már-már szégyelltem magam, hogy voltak olyan napok, mikor nem áldoztam minden időmet erre a csodás zenére. Groban hangja mint egy angyalé, kísérletezik bátran, éppen annyira lép ki a komfortzónájából, amennyire szükséges, és elvarázsol minden alkalommal. Nyugodt, mégis izgalmas zene, csodás.
6. Marina & the Diamonds
Marina még egy érdekes figura. Sokan úgy tartják, Florence Welch utódja (ami butaság lenne, hiszen Florence is alig van pályája elején), mások azt mondják rá, Lady Gaga indie-ben. Én egy elképesztően okos nőnek tartom. Rövid pórázon tartja a hallgatót, intelligens, nőies, és cseppet sem elhamarkodott. Albumán tizenöt dal található, ami arra utal, hogy semmit nem siet el. Nem próbálja meg tíz számmal elkápráztatni közönségét, veszi a fáradságot, hogy mindenből annyit tegyen a lemezére, amennyi feltétlenül szükséges, és hallhatóan élvezi, amit csinál.
Hát hűha, erre nem számított senki, mi? Az a helyzet, hogy koncertekkel könnyen meg lehet engem venni. Eredetileg a 30 Seconds to Mars miatt mentem a Szigetre, aztán Mika simán vitt minden pálmát, ami csak megtalálható volt a színpad körül. Mivel szorított az idő a gig előtt, egy hét alatt kellett minden szöveget megtanulnom (mert szeretek együtténekelni), és ez az intenzív "Mika gyorstalpaló" az utána következő koncerttel megtette a hatását. Nagyon megszerettem az angol srácot, mert fiút nem hallottam még ilyen magasan énekelni, és élőben ilyen pontosan. Alig egy hamis hang, én igazából egyre sem emlékszem, és ez az ő orgánumával nagy teljesítmény. Emellett végtelenül szerethető popot csinál, amire az embereknek igazán szüksége van a sok Ke$ha és Lady Gaga után.
Sokáig nem tudtam, kit választanék egy Marina-Ellie párbajban, majd rájöttem (egyértelműen). Ellie stílusa közelebb áll hozzám, sokkal érzékenyebb, törékenyebb, mint Marina, sokkal személyesebb a lemeze is, hiszen míg Marina általánosan szól az emberekhez, Ellie személyes élményeiből személyes élményeiről ír. Emellett annak ellenére, hogy hatalmas Florence-hasonmásnak harangozták be, semmi hasonlóságot nem találok bennük, sőt! Ellie egy roppant egyedi, kedves és őszinte előadó nagy tervekkel. Debütáló lemezét inkább olyan szavakkal tudnám leírni, hogy fényes, kedves, csillogós és lányos. Elbűvölő. (Túl sok? Sebaj, megérdemli.)
Az utolsó pillanatban csúsztak le a harmadik helyre, azonban ez még mindig csak annyit jelent, hogy a Foo Fighters az maga a legenda. Eddig is tudtam róluk, de igazán a Wheels adta meg azt a lökést, ami után azt mondtam, hogy jó, akkor ezt most én meghallgatom az elejétől a végéig. Nehéz egy ősrockerekből álló együttesről beszélni, annyit viszont elmondhatok, hogy végtelenül élvezem a zenéjüket. Minden hangulatra találok egy dalt, legyen az nyugodt, szerelmes, ordítozós, érzelmes, dühös. Ez a jó a Foo Fightersben. Úgy válnak rocklegendákká, hogy minden másban is nagyon jók. Alig várom az új albumukat.
Másfél év hosszú ismerkedés (és gyűlölködés) után végre megértettem a Jack's Mannequin lényegét, és ezzel visszafordíthatatlanul megszerettem a szintén Andrew McMahon igazgatása alatt operáló bandát. Örülök, hogy McMahon kidobálta a felesleges gitárokat, elővette a zongoráját, és szívből kezdett írni, nem csupán lelkesedésből. Miután megismertem betegségének történetét, még egyszerűbb volt a The Glass Passengeren lévő dalokkal azonosulni, felfogni a lényegüket, és mégjobban megszeretni a fiú hangját. Fura érzés volt előzékennyé válni az eleinte nem kedvelt dalokkal csak azért, mert az újabbakat megkedveltem. Ilyen gyerek ez a McMahon: jön, lát és győz.
Sosem volt kérdés, hogy ők lesznek az elsők. Alig három héttel az év kezdése után átvették az irányítást minden hallószervem felett, röpke órák alatt felmásztak minden hallgatási listámon, és uralkodnak rajtuk még mindig. Norvégul énekelnek egy nem megszokott stílusban, öt albumot adtak ki, a hatodik itt jár a kertek alatt. Szavakkal leírhatatlan, milyen izgalmas volt felfedezni őket. Rájönni, miről énekelnek, megismerni a tagok személyiségét koncerteken és interjúkon keresztül, megtanulni az érthetetlen szövegeket, és elfogulttá válni mindennel, ami norvég. Nagyszerű kalandban volt részem, míg mindent, ami Kaizers, megismertem, és a Violeta Violeta projekt közeledtével egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez még csak az utazás kezdete volt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése