Itt és most jöjjenek azok a dalok, amelyeket nem adtak ki, ám mi úgy gondoljuk, hogy érdemes megismertetni őket azokkal, akik érdeklődnek irántuk. Annyi, de annyi olyan szám van, ami után rengeteget nyüszögtem, hogy miért nem lett single, miért nem csináltak hozzá videóklipet, hiszen már-már botrányosan jók. De nem, a kiadókat nem én képviselem, viszont hoztam 15 olyan számot, amelyet nyugodt szívvel nevezek 2010 legjobb dalának.
15. Interpol: Success
Még sikerült becsúsznia egy Interpol-számnak a legjobbak közé, mert úgy éreztem, az idei albumukról (amellyel még mindig nem barátkoztam annyit, amennyit illett volna) a vezető "Barricade" mellett ez a dal fogott meg a legjobban, és még éppen befér ide, úgyhogy tessék hallgatni.
14. One Night Only: Never be the same
A One Night Only sem pont a lassabb dalairól ismert, de a "Never be the same" elkönyvelhető a nyugisabb szerzeményekhez. George Craig ebben a számban végre megérintett úgy rendesen, hiszen előszedte torkának igazi rejtelmét, és kiengedte a szabadba. Meg is lett az eredménye egy csodás ballada formájában, örülök, hogy megélhettem.
13. Take That: SOS
Igazából ezt rakhattam volna a popdalokhoz is, csak elfelejtettem, hogy inkább odaillik, de most már mindegy, akkor itt kap helyet. Szóval a Take That idei albuma számomra hatalmas csalódás volt, de ez a szám belerágta magát a memóriámba, igazán ravaszul tudja megragadni az ember figyelmét, úgyhogy már csak ezért is itt a helye.
12. Seven Summers: Way to be
Matt Cardle az idei X Factor előtt a Seven Summersben énekelt, egy albumuk is lett, arról pedig egyértelműen ez a dal nyert nálam. Az együttes egyelőre egy lelkes garázsbanda a szememben, de valahol tényleg el kellett kezdeni, és Matt előtt most majd ott lesz a lehetőség, hogy szólóban mutassa meg, mit tud. A hangja már egészen biztosan készen áll a bevetésre.
11. Ellie Goulding: Salt skin
Ritkaság, hogy női előadókat hallgatok, valahogy nem képesek megragadni, és a fülem valamiért makacsul ellenzi a saját nememtől származó énekhangokat. Ellie Goulding lemeze sem aratott osztatlan sikert nálam, de ez a dal elsőre megragadt bennem, és tényleg alá kell írnom, hogy a brit leányzó hangja igazán kellemes tud lenni.
10. Keane: Back in time
Na ez a szám már tényleg a korábbi stílus teljes felülírása, elektronikus elemek egymás hegyén-hátán, de Tom Chaplin hangjával egyszerűen képtelen vagyok betelni, és még ilyen túlzottan elektronikus egyveleggel körülvéve is olyan földöntúlian szól, hogy azt tanítani kéne. Másfelől meg a "Back in time" egy klassz slágernek is beillik.
9. Florence + The Machine: Heavy in your arms
És egy újabb nőszemély tört be a listára, akinek hangi adottságai előtt már tényleg le kell borulnom. Florence Welchnek az egyedi hangszínével sikerült megérintenie, és bár az albuma annyira nem jött be elsőre, az Eclipse filmzenéjének keretei között hallható "Heavy in your arms" a mély szenvedélyével simán lenyűgözött.
8. The Sunshine Underground: In your arms
Talán ha két napja ismertem meg ezt az együttest, és hamar sikerült is begyűjtenie néhány jelölést. Többek közt a legjobb dalért is jelölnöm kellett, mert az "In your arms" a maga kissé kaotikus dallamvezetése és a szám során alkalmanként felcsendülő, jó magasan szóló vokál könnyedén maga mellé állított. Nagyon örülök, hogy az utolsó pillanatban beesett a mezőnybe.
7. James Walsh: Man on the hill
A Starsailor után szólóban próbálkozó aranytorkú embernek a vérében van a lassú számok írása, a zongora és az akusztikás gitár mesteri ötvözése, és nagyon is tudja, hogyan tartsa meg eddigi rajongóit. Mert aki egy ilyen dal után nem érez semmit, az komolyan elgondolkozhat azon, hogy kőfejtőt kéne hívnia a szívéhez.
6. Keane: My shadow
Ha Keane-ről van szó és valamilyen lassú dalról, akkor abból biztosan egy zseniális remekmű születik. Tom Chaplin mindig képes olyan balladákat előteremteni, amelyek hosszú éveken keresztül megállják a helyüket a zene világában, és nincs ez másként a "My shadow" esetében sem: csodaszép, és Chaplin hangjával sem lehet versenyre kelni.
5. Jónsi: Tornado
Emlékszem, mikor először hallottam Jónsit, sokkolt, hogy milyen magas hangja van, és első ránézésre ki nem nézném belőle ezt a hangterjedelmet. De áldás, hogy ilyen torokkal bír, és el tudja énekelni nekünk az olyan csodákat, mint a "Tornado". Jónsi itt olyan magasságokat ér el, amelyre alig van épeszű magyarázat, csak ülni lehet, és leejteni az állunkat. Szívhez szóló szerzemény ez, amely képes megrendíteni, megremegtetni és könnyeket fakasztani. Csak megköszönni tudom az élményt az izlandi fiatalembernek.
4. Editors: Alone
Az "Eat raw meat=Blood drool"-kislemezen található dal már akkor letaglózott, amikor csak 30 másodpercet hallottam belőle. Teljes verzióban még jobban állon vágott, nem csoda, hogy nem tudtam leállítani magam, és kénytelen voltam két Editors-számot felpakolni erre a listára. És ezt minden elfogultság nélkül tettem, mert az elektronikus effektekben gazdag , valamint Tom Smith markáns erejét birtokló "Alone"-t csak három szám tudta felülmúlni.
3. The Courteeners: Cameo Brooch
Őszintén szólva ennek a dalnak csupán egy olyan momentuma volt, amely nem eresztett, az pedig a közepén történő dallami átvezetés a zongorával és a vonósokkal. Ezt annyiszor hallgattam meg, hogy teljesen megszoktam a körülötte lévő részeket, majd végül kiteljesedett a szerelem az egész dallal, és bátran kijelenthetem, hogy az idei albumról ez az egyik legjobb szám.
2. Robbie Seay Band: Let our faith be not alone
Ami ebben a dalban történik, az valami nagymértékű, közös istenimádatra emlékeztet, de mégis annyira magával ragadó, hogy még az sem érdekel, hogy minden harmadik szó a vallással kapcsolatos (általában csak "God" meg "faith", és ebben kimerül). Ez az együtténeklős refrén simán ledöntött a lábamról, imádom benne az akusztikus gitárt, az alkalmanként előmerészkedő zongorát (amely a végén - nagy örömömre - kap egy saját szólórészt is), az átszellemültséget, amely az egész dal hangvételére jellemző, a fülbemászó dallamot, egyszóval mindent. Megérdemelt az ezüstérem.
1. The Script: Dead man walking
És a The Scripté a legjobb dal, ehhez kétség sem fért idén. A "Dead man walking" annyira hihetetlenül lenyűgöző volt már első hallásra is, hogy kb. napokig azon éltem. Szuperlatívuszokban írhatnék róla, de inkább hallgassátok meg, mert garantálom, hogy az aláfestést szolgáló, emlékezetes gitárrész, Danny O'Donoghue remekül képzett hangjai, a felbukkanó vonósok és a legvégén besompolygó zongora tökéletes masszát alkotnak egy olyan lenyűgöző slágerben, mint a "Dead man walking". Én még reménykedem, hogy lehet belőle single valamikor.
15. Interpol: Success
Még sikerült becsúsznia egy Interpol-számnak a legjobbak közé, mert úgy éreztem, az idei albumukról (amellyel még mindig nem barátkoztam annyit, amennyit illett volna) a vezető "Barricade" mellett ez a dal fogott meg a legjobban, és még éppen befér ide, úgyhogy tessék hallgatni.
14. One Night Only: Never be the same
A One Night Only sem pont a lassabb dalairól ismert, de a "Never be the same" elkönyvelhető a nyugisabb szerzeményekhez. George Craig ebben a számban végre megérintett úgy rendesen, hiszen előszedte torkának igazi rejtelmét, és kiengedte a szabadba. Meg is lett az eredménye egy csodás ballada formájában, örülök, hogy megélhettem.
13. Take That: SOS
Igazából ezt rakhattam volna a popdalokhoz is, csak elfelejtettem, hogy inkább odaillik, de most már mindegy, akkor itt kap helyet. Szóval a Take That idei albuma számomra hatalmas csalódás volt, de ez a szám belerágta magát a memóriámba, igazán ravaszul tudja megragadni az ember figyelmét, úgyhogy már csak ezért is itt a helye.
12. Seven Summers: Way to be
Matt Cardle az idei X Factor előtt a Seven Summersben énekelt, egy albumuk is lett, arról pedig egyértelműen ez a dal nyert nálam. Az együttes egyelőre egy lelkes garázsbanda a szememben, de valahol tényleg el kellett kezdeni, és Matt előtt most majd ott lesz a lehetőség, hogy szólóban mutassa meg, mit tud. A hangja már egészen biztosan készen áll a bevetésre.
11. Ellie Goulding: Salt skin
Ritkaság, hogy női előadókat hallgatok, valahogy nem képesek megragadni, és a fülem valamiért makacsul ellenzi a saját nememtől származó énekhangokat. Ellie Goulding lemeze sem aratott osztatlan sikert nálam, de ez a dal elsőre megragadt bennem, és tényleg alá kell írnom, hogy a brit leányzó hangja igazán kellemes tud lenni.
10. Keane: Back in time
Na ez a szám már tényleg a korábbi stílus teljes felülírása, elektronikus elemek egymás hegyén-hátán, de Tom Chaplin hangjával egyszerűen képtelen vagyok betelni, és még ilyen túlzottan elektronikus egyveleggel körülvéve is olyan földöntúlian szól, hogy azt tanítani kéne. Másfelől meg a "Back in time" egy klassz slágernek is beillik.
9. Florence + The Machine: Heavy in your arms
És egy újabb nőszemély tört be a listára, akinek hangi adottságai előtt már tényleg le kell borulnom. Florence Welchnek az egyedi hangszínével sikerült megérintenie, és bár az albuma annyira nem jött be elsőre, az Eclipse filmzenéjének keretei között hallható "Heavy in your arms" a mély szenvedélyével simán lenyűgözött.
8. The Sunshine Underground: In your arms
Talán ha két napja ismertem meg ezt az együttest, és hamar sikerült is begyűjtenie néhány jelölést. Többek közt a legjobb dalért is jelölnöm kellett, mert az "In your arms" a maga kissé kaotikus dallamvezetése és a szám során alkalmanként felcsendülő, jó magasan szóló vokál könnyedén maga mellé állított. Nagyon örülök, hogy az utolsó pillanatban beesett a mezőnybe.
7. James Walsh: Man on the hill
A Starsailor után szólóban próbálkozó aranytorkú embernek a vérében van a lassú számok írása, a zongora és az akusztikás gitár mesteri ötvözése, és nagyon is tudja, hogyan tartsa meg eddigi rajongóit. Mert aki egy ilyen dal után nem érez semmit, az komolyan elgondolkozhat azon, hogy kőfejtőt kéne hívnia a szívéhez.
6. Keane: My shadow
Ha Keane-ről van szó és valamilyen lassú dalról, akkor abból biztosan egy zseniális remekmű születik. Tom Chaplin mindig képes olyan balladákat előteremteni, amelyek hosszú éveken keresztül megállják a helyüket a zene világában, és nincs ez másként a "My shadow" esetében sem: csodaszép, és Chaplin hangjával sem lehet versenyre kelni.
5. Jónsi: Tornado
Emlékszem, mikor először hallottam Jónsit, sokkolt, hogy milyen magas hangja van, és első ránézésre ki nem nézném belőle ezt a hangterjedelmet. De áldás, hogy ilyen torokkal bír, és el tudja énekelni nekünk az olyan csodákat, mint a "Tornado". Jónsi itt olyan magasságokat ér el, amelyre alig van épeszű magyarázat, csak ülni lehet, és leejteni az állunkat. Szívhez szóló szerzemény ez, amely képes megrendíteni, megremegtetni és könnyeket fakasztani. Csak megköszönni tudom az élményt az izlandi fiatalembernek.
4. Editors: Alone
Az "Eat raw meat=Blood drool"-kislemezen található dal már akkor letaglózott, amikor csak 30 másodpercet hallottam belőle. Teljes verzióban még jobban állon vágott, nem csoda, hogy nem tudtam leállítani magam, és kénytelen voltam két Editors-számot felpakolni erre a listára. És ezt minden elfogultság nélkül tettem, mert az elektronikus effektekben gazdag , valamint Tom Smith markáns erejét birtokló "Alone"-t csak három szám tudta felülmúlni.
3. The Courteeners: Cameo Brooch
Őszintén szólva ennek a dalnak csupán egy olyan momentuma volt, amely nem eresztett, az pedig a közepén történő dallami átvezetés a zongorával és a vonósokkal. Ezt annyiszor hallgattam meg, hogy teljesen megszoktam a körülötte lévő részeket, majd végül kiteljesedett a szerelem az egész dallal, és bátran kijelenthetem, hogy az idei albumról ez az egyik legjobb szám.
2. Robbie Seay Band: Let our faith be not alone
Ami ebben a dalban történik, az valami nagymértékű, közös istenimádatra emlékeztet, de mégis annyira magával ragadó, hogy még az sem érdekel, hogy minden harmadik szó a vallással kapcsolatos (általában csak "God" meg "faith", és ebben kimerül). Ez az együtténeklős refrén simán ledöntött a lábamról, imádom benne az akusztikus gitárt, az alkalmanként előmerészkedő zongorát (amely a végén - nagy örömömre - kap egy saját szólórészt is), az átszellemültséget, amely az egész dal hangvételére jellemző, a fülbemászó dallamot, egyszóval mindent. Megérdemelt az ezüstérem.
1. The Script: Dead man walking
És a The Scripté a legjobb dal, ehhez kétség sem fért idén. A "Dead man walking" annyira hihetetlenül lenyűgöző volt már első hallásra is, hogy kb. napokig azon éltem. Szuperlatívuszokban írhatnék róla, de inkább hallgassátok meg, mert garantálom, hogy az aláfestést szolgáló, emlékezetes gitárrész, Danny O'Donoghue remekül képzett hangjai, a felbukkanó vonósok és a legvégén besompolygó zongora tökéletes masszát alkotnak egy olyan lenyűgöző slágerben, mint a "Dead man walking". Én még reménykedem, hogy lehet belőle single valamikor.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése