2010 Legjobb Albumai (Mystrea)

És ímhol fog elkövetkezni az idei legjobb albumok felsorolása, és amely lista tán senkinek sem fog meglepetést okozni a korábbi felsorolások tekintetében. Mindenesetre ebben az évben nem hallgattam annyi (teljes) albumot, amennyit szerettem volna, illetve el sem ért annyi, amennyire számítottam. Így itt némi problémát okozott tizenöt jelölt összeszedése, de azért sikerült, mert szerencsére akadtak szemre- s fülrevaló példányok. Lássuk az idei nyerteseket! (Ajánlatok már nincsenek, mert az itt szereplőket már úgyis agyonlinkeltük a korábbi kategóriákban.)

15. Jónsi: Go

Stílusa még mindig szokatlan, hangja még mindig csodás, dalainak fele elér, fele csak alkalomadtán, szóval eléggé megosztó személyiségként működik a zenéje. Hangszálainak rezgése azonban olyan dolgokat küld ki a szájából, hogy már csak azokat megérné díjazni. Változatos és merész albumösszeállításáért megérdemli, hogy éppen felférjen a legjobbak közé.




14. Interpol: Interpol

Az Interpol idei albuma szintén az „éppenhogy bekerült”-kategória tagja, ám Jónsinál azért kapott eggyel magasabb pozíciót, mert Paul Banks borzongató hangszíne és az Interpol-lemez sötét hangulati jegyei most közelebb estek, mint az izlandi fiatalember által képviselt zenei világ.






13. Locksley: Be in love

Ahogy már az albumborítóknál is írtam, a színesség és a vidámság jól jellemzik a Be in love-ot: ez egy rövid lemez pörgős power pop nótákkal, sokszor rikkantós énekessel és a banda további tagjai alkotta lelkes háttérkórussal. Bár a számok nem túl változatosak, attól még igazi bulikellékek, és borongósabb napokhoz kiválóak derűcsinálásra.




12. Tired Pony: The place we ran from

Gary Lightbody idei projektje is sok helyen szerepeltette magát, legalábbis a mi kategóriáinkat tekintve. Az album egyszerű, ám mégis kedvelhető, és egy igazi példakép, miként bemutatja, hogyan tud ennyi remek zenész valami közös munkát alkotni, ráadásul nem is a silányabb fajtából. A Tired Pony debütáló lemeze ennek köszönhetően ékelődik be az utolsó hármas elé.




11. Fran Healy: Wreckorder

Ha már az egyszerűségnél tartunk, akkor ideje előkapni a Travis énekesének szólóprojektjét, amely megnyugtató dallamvilágával igazán kellemes élmény volt. A kevés hangszert felvonultató lemez a csendes délutánok minden gondot feledtető eszköze lehet, amennyiben nyitottak vagyunk az élményre. Én az voltam, és Fran Healy ezért szerepel ott, ahol.




10. Alex Band: We’ve all been there

Korrekt pop rock album a még mindig nagyszerű torokkal bíró Alex Banddel, aki a The Calling szüneteltetése mellett vágott bele a szólóalbumába. Ahogy azt már elragoztam párszor, eléggé szerelemcentrikus témakört vonultat fel a lemez, de mindezt fülbemászó slágerekkel tölti fel, és így máris elfogadhatóbb az összkép. Annyira, hogy a 10. helyre is bőven elég.




9. James Blunt: Some kind of trouble

A némileg gyorsabb tempóra váltó James Blunt meglepően pozitív csalódást okozott új lemezével, hiszen a tőle megszokott szenvedős szerelmes számok helyett a derűsebb dalok világa felé fordult. Persze vannak itt lassabb nóták is, de most azok sem sikerültek annyira siratósra, mint korábban. Felüdülés volt hallgatni ezt az albumot, örülök, hogy Blunt mert változtatni.





8. Rooney: Eureka

Meglepő, én is azt hittem, hogy előrébb fognak végezni, de aztán mégsem, mert belegondoltam, hogy a többi, előrébb lévő albumokon semmit, vagy legalábbis nem annyi számot pörgetek át, mint a Rooney-nál. Persze itt sem arról van szó, hogy több dalt utálnék, egyszerűen csak nem érzem őket olyan erőteljesnek, mint az előző lemezen lévőket. Pedig az Eurekát is nagyon szeretem, hozza a hamisítatlan Rooney-stílust, a vidámságot, a lelkességet, de valami mégis hiányzik ahhoz, hogy ennél feljebb tegyem ezt a lemezt, úgyhogy maradnak a 8. helyen.

7. Hurts: Happiness

Mindenki belezúgott ebbe az albumba körülöttem, hát én is adtam neki egy esélyt, bár sok kedvet adott hozzá, hogy én éppen akkoriban merültem el a „Wonderful life”-ban. A lemez hasonlóan nagyot ütött nálam, miután sikeresen elkapott a Hurts által képviselt retró stílus a számok fülbemászó dallamvilágával együtt. Nem is igazán találtam negatívumot erre az albumra, de voltak ennél jobbak is idén, úgyhogy a hetedik helyezéssel kell megelégednie az együttesnek.


6. Bruno Mars: Doo-wops & Hooligans

Még egy hete sem ismerem Bruno Marsot, de bemutatkozó albuma gyorsan megbolondított, pedig ez a popos-R&B-s stílus nem pont a zsánerem. De miért is ne tágulhatna az ízlésvilágom? Ez a fiatalember elérte, hogy szinte mindegyik számára örömmel gondoljak, mert megtaláltam bennük azt a fajta megkapó hatást, amelyek nem eresztenek, és amelyek az egész albumot idáig repítették ilyen kevés idő alatt is.



5. The Courteeners: Falcon

Liam Fray a bandájával annak idején levett a lábamról, rengeteget hallgattam a Falcont, mert több, kirívóan lenyűgöző dalt tartalmaz, körítve néhány slágerrel. Stílusban változatos, nem igazán van rajta két hasonló szám, de az egész lemez elég kaotikus lett ahhoz, hogy már kicsit objektívebben és keményebb szemmel-füllel gondoljak rá. Még mindig nagyon szeretem ezt az albumot a maga hibáival együtt, de ennél feljebb sajnos már nem juthat.



4. One Night Only: One Night Only

Debütáló albumuk annak idején nem tett rám túl nagy hatást, csak George Craig hangjába estem bele, de nagyon. Idei anyagukkal azonban messze túlszárnyalták korábbi dalaikat, és a több elektronikus elem becsempészése nagyot lendített a lemez egészén. Hetekig függtem a dalokon, szinte mindegyiket sikerült eltalálniuk úgy, hogy az megfeleljen. Nem is volt kérdéses, hogy a legjobb öt között a helyük.



3. The Script: Science & Faith

Tia masszív imádata rám is átragadt annak idején, és ennek köszönhetem, hogy megismerkedtem a The Scripttel. Egy élmény volt az idei albumuk, a piano rocknak és Danny O’Donoghue hangjának tökéletes összhangjának meglett az eredménye egy fülbemászó slágerekkel csordultig töltött lemezen.





2. Robbie Seay Band: Miracle

Az év egyik meglepetése a sok kategóriát megjárt Robbie Seay Band, amely szövegeinek vallásosságáról, valamint könnyen megjegyezhető és szerethető dallamvilágáról ismerhető meg. Idei lemezük minden egyes számát élvezet volt hallgatni, főleg Robbie Seay nem túl egyedi, de mégis karakteres hangja járult hozzá nagyban az élményhez. Az album egyetlen hátrányaként a hosszú dalokat tarthatnám, de még ezt sem teszem, mert én inkább minél tovább szeretném élvezni a Miracle csodáit.


1. The Sunshine Underground: Nobody’s coming to save you

Erre még én sem gondoltam. De tényleg. A The Sunshine Underground zenéjével üstökösként csapódott be alig egy héttel ezelőtt az életembe, és azóta sem ereszt. Az elmúlt napokban folyamatosan az idei lemezük után nyúltam, és állandó késztetést éreztem számaik hallgatására. Mindegyik dalban megtaláltam valamit, amely jellegzetes jegyévé vált, és a fejembe vésődött, bár ehhez azért idő kellett, a Nobody’s coming to save you nem kimondottan az elsőre lehengerlő albumok közé tartozik. Felfedezése óta azonban repes a szívem, és örülök, hogy belecsöppentem a The Sunshine Underground elektronikával kevert rockjának világába.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése