Igen, én is utálom a kategória nevét, ennek ellenére mivel magyarosítottuk az idei évösszegzőt, úgy gondoltam, legyen így.
15. Shame, Robbie Williams (ft. Gary Barlow)
Ez is szerepelt már egy listán, azóta sem változott meg a véleményem. Könnyed nyári nóta, arról szól, amit belehall/belelát az ember, két karakteres, összeszokott férfihang, melyek még jól is csengenek együtt, mi mást várhatnánk még?
14.Airplanes, B.o.b. (ft. Hayley Williams)
Azon emberek táborába tartozom, akik nem unták meg a dalt az év során. Ez talán azért van, mert sokkal jobban élvezem a rappet benne, mint Williams énekét. Sikeresen elkerültek a tizenkét éves kislányok, akik a refrént idézik napi huszonnégy órában, és igazán értékelem a dal mondanivalóját, tizennegyedik hely.
13. Love the Way You Lie (part II), Rihanna (ft. Eminem)
Tetszik, hogy nem nyomták fel mindkét részt Eminem lemezére, és a második dal már Rihanna albumán ékeskedik. A rap legalább olyan erős, mint az első, népszerűbb részen, az ember egyszerűen érzi a feszültséget a kapcsolatban, amit Eminem próbál nekünk átadni, és hát erről szól a jó zeneírás.
12. Lament, Robbie Seay Band (ft. Breanne Düren)
Egyáltalán nem voltam ismerős az együttessel, mielőtt ezt meghallgattam, és nem is feltétlenül tartottam jó ötletnek, hogy rögtön egy ilyen hosszú dallal kezdek. Rosszallóan nézelődtem körül, mikor az első taktusokat meghallottam, úgy gondoltam, valami monoton, hatperces "sokat akar a szarka" mutatványról lesz szó, és mégsem. A végére szépen kiteljesedett, és egy igényes duettet kaptam.
11. Not In Love, Crystal Castles (ft. Robert Smith)
Szerelem volt első hallásra (aztán lecsúszott a listán), de még mindig szívesen hallgatom Robert Smith eszement hangját, és az őrült alapot, amit a Crystal Castles a dal alá szerkesztett. Egyszerűsége ellenére sok felfedeznivalót találtam benne, és ez igazán megfogott.
10. Splash, Sub Focus (ft. Coco)
Nem kedvelem Cocót annyira, mint a brit női előadók többségét, mégis úgy gondolom, a Sub Focusszal kicsit jobban eltalálta a saját stílusát, mint albumán, a The Constanton. Szívesebben hallanám egy ilyen műfajú bandában, mint abban a tingli-tangliban.
9. Devotion, Hurts (ft. Kylie Minogue)
Nem a legkimagaslóbb szám a lemezen, mégis viszi tovább az album hangulatát, kiléptetik a vendégművésznőt a tőle megszokott stílustól, ettől függetlenül remekül megállja a helyét a Hurts depresszív, grandiózus világában is. Összecsengenek a hangok, kellemes, hatásos, pirospont.
8. Caesar, I Blame Coco (ft. Robyn)
Robyn még az az énekesnő, akit nehezen tudok tolerálni. Nem is azért, ahogyan kinéz, hanem ahogyan énekel. Eltúlozza a kislány szerepet, pedig hangja van, és saját elképzelései is arról, hogyan alakítsa a stílusát, mégis belemászik egy olyan lemezbe, ahová nem illik. Ebből rángatta őt ki Coco, és ezzel a remek duettel megmutatták, hogy egységben (és a nőkben) az erő!
7. Written in the Stars, Tinie Tempah (ft. Eric Turner)
Tinie Tempah megint egy olyan rapper, akiben semmi egyediséget nem találok, Eric Turnerrel kiegészítve azonban egy erőteljes duettet írtak, melyet akaratlanul is újra és újra lejátszana a hallgató. Még ha nem is tudjuk követni a gyors rap szövegét, a svéd/amerikai Street Fighting Man együttes frontemberének erős hangjával mindenki együtt tud (és fog) énekelni.
6. Hard Enough, Brandon Flowers (ft. Jenny Lewis)
Ellentétben pár hardcore The Killers-rajongóval, nekem nagyon tetszett az énekes szólólemeze, és örömmel hallottam, hogy egy női hang is felcsendül az egyik dalban. Jenny Lewis nem a legkiemelkedőbb női énekes, akit valaha hallottam, de ehhez a könnyed popdalhoz pontosan illik a hangja, és igazság szerint elhiszem, hogy igazi a kapcsolat közte és duettpartnere közt, míg a számot hallgatom.
5. Mishka, Cut La Roc (ft. Gary Lightbody)
Ez is szerepelt már egy listán, azóta sem változott meg a véleményem. Könnyed nyári nóta, arról szól, amit belehall/belelát az ember, két karakteres, összeszokott férfihang, melyek még jól is csengenek együtt, mi mást várhatnánk még?
14.Airplanes, B.o.b. (ft. Hayley Williams)
Azon emberek táborába tartozom, akik nem unták meg a dalt az év során. Ez talán azért van, mert sokkal jobban élvezem a rappet benne, mint Williams énekét. Sikeresen elkerültek a tizenkét éves kislányok, akik a refrént idézik napi huszonnégy órában, és igazán értékelem a dal mondanivalóját, tizennegyedik hely.
13. Love the Way You Lie (part II), Rihanna (ft. Eminem)
Tetszik, hogy nem nyomták fel mindkét részt Eminem lemezére, és a második dal már Rihanna albumán ékeskedik. A rap legalább olyan erős, mint az első, népszerűbb részen, az ember egyszerűen érzi a feszültséget a kapcsolatban, amit Eminem próbál nekünk átadni, és hát erről szól a jó zeneírás.
12. Lament, Robbie Seay Band (ft. Breanne Düren)
Egyáltalán nem voltam ismerős az együttessel, mielőtt ezt meghallgattam, és nem is feltétlenül tartottam jó ötletnek, hogy rögtön egy ilyen hosszú dallal kezdek. Rosszallóan nézelődtem körül, mikor az első taktusokat meghallottam, úgy gondoltam, valami monoton, hatperces "sokat akar a szarka" mutatványról lesz szó, és mégsem. A végére szépen kiteljesedett, és egy igényes duettet kaptam.
11. Not In Love, Crystal Castles (ft. Robert Smith)
Szerelem volt első hallásra (aztán lecsúszott a listán), de még mindig szívesen hallgatom Robert Smith eszement hangját, és az őrült alapot, amit a Crystal Castles a dal alá szerkesztett. Egyszerűsége ellenére sok felfedeznivalót találtam benne, és ez igazán megfogott.
10. Splash, Sub Focus (ft. Coco)
Nem kedvelem Cocót annyira, mint a brit női előadók többségét, mégis úgy gondolom, a Sub Focusszal kicsit jobban eltalálta a saját stílusát, mint albumán, a The Constanton. Szívesebben hallanám egy ilyen műfajú bandában, mint abban a tingli-tangliban.
9. Devotion, Hurts (ft. Kylie Minogue)
Nem a legkimagaslóbb szám a lemezen, mégis viszi tovább az album hangulatát, kiléptetik a vendégművésznőt a tőle megszokott stílustól, ettől függetlenül remekül megállja a helyét a Hurts depresszív, grandiózus világában is. Összecsengenek a hangok, kellemes, hatásos, pirospont.
8. Caesar, I Blame Coco (ft. Robyn)
Robyn még az az énekesnő, akit nehezen tudok tolerálni. Nem is azért, ahogyan kinéz, hanem ahogyan énekel. Eltúlozza a kislány szerepet, pedig hangja van, és saját elképzelései is arról, hogyan alakítsa a stílusát, mégis belemászik egy olyan lemezbe, ahová nem illik. Ebből rángatta őt ki Coco, és ezzel a remek duettel megmutatták, hogy egységben (és a nőkben) az erő!
7. Written in the Stars, Tinie Tempah (ft. Eric Turner)
Tinie Tempah megint egy olyan rapper, akiben semmi egyediséget nem találok, Eric Turnerrel kiegészítve azonban egy erőteljes duettet írtak, melyet akaratlanul is újra és újra lejátszana a hallgató. Még ha nem is tudjuk követni a gyors rap szövegét, a svéd/amerikai Street Fighting Man együttes frontemberének erős hangjával mindenki együtt tud (és fog) énekelni.
6. Hard Enough, Brandon Flowers (ft. Jenny Lewis)
Ellentétben pár hardcore The Killers-rajongóval, nekem nagyon tetszett az énekes szólólemeze, és örömmel hallottam, hogy egy női hang is felcsendül az egyik dalban. Jenny Lewis nem a legkiemelkedőbb női énekes, akit valaha hallottam, de ehhez a könnyed popdalhoz pontosan illik a hangja, és igazság szerint elhiszem, hogy igazi a kapcsolat közte és duettpartnere közt, míg a számot hallgatom.
5. Mishka, Cut La Roc (ft. Gary Lightbody)
A lista legnagyobb last-minute befutója ez, hiszen egészen pár órával ezelőttig nem hogy a dal, de még Cut La Roc létezéséről sem tudtam. A félhangokkal teletűzelt, kísérteties hangulatú szám, melyen a Snow Patrol frontembere főleg a Final Strawról ismerős, fátyolos vokálját használja, azonnal megragadta a figyelmem, és egyenesen a lista ötödik helyére repítette Mishkát.
4. The Other Side, Bruno Mars (ft. Cee-Lo és B.o.b.)
4. The Other Side, Bruno Mars (ft. Cee-Lo és B.o.b.)
Kisujjnyival megelőzve Mishkát jöhet Bruno Mars, kivel egyelőre egy "se veled, se nélküled" kapcsolatot ápolok, és aki a mai pop számomra legszimpatikusabb alakjait felkarolva megalkotta a The Other Side-ot. Annak, hogy ennyire eltalált ez a dal, az lehet az oka, hogy a refrén első három hangja Chris Isaak nagy klasszikusát, a Wicked Game-et idézi. (Nem vádolok senkit plágiummal, de nekem rögtön az ugrott be.)
3. Eén Dag Meer (One More Day), Andes (ft. James Walsh)
3. Eén Dag Meer (One More Day), Andes (ft. James Walsh)
Ismételten váratlanul ért, hogy egyik kedvenc britpop együttesemnek frontembere összeközösködött a belga Andesszel, és megírtak egy kétnyelvű számot. Kedves a dallam, szerethetőek az énekesek, és nincs is annál jobb érzés, mikor anyanyelvünktől és hovatartozásunktól függetlenül képesek vagyunk a zene nyelvét beszélni, amin mindenki ért.
2. What's My Name?, Rihanna (ft. Drake)
Magam sem tudom, mi ütött belém. Egyszerűen megragadt bennem az "Oh nana", pedig roppant depresszívnek tartom ezt a dalt a kis hiányos alapjával. Mindössze arról van szó, hogy egy ügyes dallammal pillanatok alatt le lehet venni engem a lábamról, még ha Rihannáról is van szó.
1. The Good Book, Tired Pony (ft. Tom Smith)
Nem hazudok, ha azt mondom, hogy mikor bejelentették, hogy az Editors énekese, és a Snow Patrol énekesének mellékprojektje egy közös dalba fogott, a The Good Booknak már bérelt helye volt a lista élén. Képtelen vagyok Tom Smith hangját szó nélkül hagyni. Régen elhagyta az Ian Curtis-féle modorosságot, nem hasonlít Paul Bankséhez sem, egyszerűen csodás, mély, kellemes, és Gary Lightbodyval kiegészülve egy álmom vált valóra. Örülök, hogy nincsenek benne dobok, a gitárok éppen úgy szólnak, ahogyan azt egy csapat tehetséges zenésztől elvárnánk, és Smith hangjával becsente saját együttesének stílusát is a The Good Bookba. Tökéletes.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése