"...better now than when I found I used to have the gift of amusement..."

Ha össze kéne állítanom egy listát azokról a dolgokról, amiket nagyon lehet szeretni a Manchester Orchestrában, akkor Andy Hull elképesztő, megunhatatlan, sokszínű és hisztérikus hangja mellett olyan elemeknek is helyet adnék, mint a rövid, de szellemes szövegek, az albumok különféle koncepciói, és az, hogy a hangszerelés mindig hamisítatlanul Manchester Orchestra, mégis olyan polcokat pucolnak ki benne, és töltenek meg újra, hogy az kedvező legyen az egyre növekvő hallgatóságnak, és az együttes is élvezze.
  Andy Hull hangjához most sem szeretnék egyebet hozzátenni, esetleg csak annyit, hogy aki még többre kíváncsi az úriember istenadta tehetségéből, az mindenféleképpen essen neki a Bad Books 2010-es lemezének, amit szintén az atlantai rockördög neve fémjelez. A rövid, de szellemes szövegek a Simple Math-re olyan szinten változtak, hogy míg a Mean Everything to Nothingon kissé döcögős volt a történetmesélés, ezen a korongon szinte csak ilyen dalokat találunk (PensacolaApril FoolPale Black EyeApprehensionLeave It Alone). Ez a fejlődés számtalan dolognak betudható (művészi megvilágosodás, egy pár pohárka sör és egyebek), mi azonban szeretnénk hinni, hogy ez a nagyszerű szövegírói tehetség, ami most virágzásnak indult, mindvégig ott lapult valahol és még sokszor ízlelhetjük meg.
  Ha már szó esett a koncepcióról is, Hull azt mondta "Az album egy 23 éves fickóról szól, aki mindent megkérdőjelez a házasságtól kezdve a szerelmen, a valláson keresztül egészen a szexig. Néha még számomra is nehéz kibogarászni, épp melyikről beszélek. Minden, amit a múltban írtam, ezekről szólt. Ez az album pedig minden kérdésemnek a legtisztább formája". Nos, legyen. Ha Hull nem ezt hangoztatta volna már hetekkel a megjelenés előtt, nem is lett volna zavaró, de így mikor meghalljuk a nyitó dalt (Deer), majdhogynem kényelmetlen, ahogy pontosan, szó szerint erről szól a lemez, amit a fiatalember felvázolt nekünk. Persze, nem minden hallgató olvasta a fenti sorokat, nem is mindenki figyelt fel rá, vagy foglalkozott vele, az én agyam hátsó kis sarkában azonban ott motoszkál a gondolat, hogy ezt a ruhát úgy próbálták ráhúzni a lemezre, hogy előtte nem szabták méretre, és most nem takar mindenhol.
  A hangszerelésbeli változtatások azonban valamelyest kompenzálják ezt. Habár a súlyos, komoly dobokat, amik azt az arénarockos hangzást kölcsönözték, egykettőre kipaterolták a dalokból, a vonósok, melyek szinte minden számban megbújnak (némelyikükben pedig majdhogynem túlordítják a gitárokat), pedig most jelentek meg először ilyen karakteresen és ilyen meghatározóan. Ééés vastaps.

10/9 - Ha a Mean Everything to Nothing nyolcat ér, a Simple Math a tökéletes album. A dalok felépítése (egy langyos, rövidke intró és egy hét perces gigantikus albumzáró mint tökéletes keret, a töltelék pedig tartalmaz rockballadáktól (Leave it Alone), mániákus depressziós, gyerekkórusos kislemezanyagokon (VirginApprehension) és szörfrockslágereken át (Pensacola) a régi albumok által ihletett ősrajongói kedvencekig (Mighty)), elhelyezése, a kiszámíthatatlanságuk, a dinamikájuk, tíz percben és háromnegyed órában olyan jól működik, gyönyörű.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése