"...hold the phone, hit repeat, you got me foaming at the knees..."
Vannak olyan együttesek, amik nevének meghallásakor már sejtem, hogy ez túl indie lesz. Így történt ez a Cage the Elephanttal, és nagyon (NAGYON) boldog voltam, mikor az öttagú amerikai banda rámcáfolt. A Thank You, Happy Birthday második lemeze a Matthew Shultz által vezetett zenekarnak, és az, hogy nem igazán nagy még a hallgatótáboruk (habár az alulértékeltség viszonylagos), nem úgy tűnik, hogy vesztettek a lendületükből.
Ha a vokál még indie-nek is tűnne, kárpótol érte minket a zseniális gitárjáték, az egészséges (ugyanakkor szerencsére minimális) mennyiségű ordítozás, és az, hogy nagyon könnyen hallgatható a lemez. Nem terhes az Indy Kidz mind az öt percére figyelni, a 2024 eklektikus elemeit figyelemmel kísérni, vagy a közel két perces Sell Yourself ész nélküli sikoltozásait élvezni. Pont azért, mert nem csak a dalok vannak ésszel megszerkesztve, de az album is. A lemez közepénél található ugyanis egy okosan elhelyezett válaszfal (Rubber Ball). Egy jelentéktelen kis balladaszerűség, ami után relatíve, de érezhetően lenyugszik a hangulat (Right Before My Eyes, Around My Head), visszatér a dallamosság, ami inkább a Manchester Orchestrát juttatja eszünkbe, mint a régi Cold War Kids lemezeket.
A végére viszont már nem egészen van rendben minden. Jók ezek a dalok, na de miért? Az összes többi is ugyanilyen jó és ugyanilyen hangos volt, hol van a változatosság? Az utolsó négy számnak már nincsen úgynevezett arca, vagy személyisége, csak ott vannak, jól szólnak, és ennyi. Elfáradunk a hallgatásukban, az intenzitásukban.
10/7 - A legnagyobb hibája a lemeznek, hogy egy best of összeállításnak tűnik. Hogy ez hol baj? Egy ilyen stílusban karakteres együttesnek szüksége van néha kiereszteni a gőzt, nem teljesen százhúsz százalékosan rátekerni, különben megerőltető lesz a lemez hallgatása, sok lesz a zaj.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése