"I'm better on my own, all this oxygen and bone, leave me to breathe it out.."
Nahát. Mire eljutottam odáig, hogy írjak az együttesről, már fel is oszlottak. Ez már az első dal meghallgatása előtt felvetett egy rakás kérdést, melyek közül a legfontosabb: miért nem jött nekik össze? Mi hiányzik a zenéjükből? Ha feloszlottak hat év együttlét után, és rögtön második lemezük kiadását követően, biztos nem üthet akkorát az album sem. Mi történt?
Pedig nem olyan rossz ez. Persze, 150%-ig indie gyerekekről van szó, a legtöbb külső szemlélő könnyűszerrel összekeverhetné őket a Vampire Weekenddel vagy a Two Door Cinema Clubbal, semmi egyedi, semmi különleges nincsen bennük, de hallgatható indie zene Manchesterből (ahonnan azért nem semmi előadók szoktak felbukkanni, például Elbow, The Charlatans, Delphic, The Smiths, The Courteeners, estébé, estébé). Sajnos azonban nem elég a származás, ki kell tűnni a tömegből. Ezzel küszködött sokat a The Answering Machine négy lelkes zenésze, majd végül megbuktak. A Lifeline dalainak többsége összemosódik, az énekes Martin Colclough álmos búgását alig lehet észrevenni, leginkább egy-egy ötletes riffnél, dallamnál ébredünk csak fel (Lifeline, Romantic and Square, Hospital Lung), de az egész lemez olyan szétcsúszott, olyan fáradt. Pontosan úgy hangzik, mintha a zenekar rég tudta volna, hogy fel fognak oszlani, és ez rányomta a hangulatát az egész albumkészítési folyamatra ("God knows, we need a change", "In the summer of 2009 we felt so alive", na meg ott az utolsó szám a lemezen, ötletesen The Endre keresztelve).
10/5 - Szomorú ezt látni, és hallgatni is, ott van a lehetőség mindenhol, de olyan lemondóan hangzik minden, teljesen elveszi a kedvem a hallgatásától. Nem jó érzés egy együttest haldokolni látni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése