"...I don't have a heartbeat, why don't you?"
A Cloud Nothings név alatt operáló Dylan Baldi második nagylemezét adta ki januárban, ami felett sokan elsiklottak, hiszen nevével csak az olyan zene iránt érdeklődők találkozhattak, akik vagy nagyon imádják a Pitchforkot, vagy tiszta szívből gyűlölik.
Amilyen izgalmasnak és színesnek ígérkezett a lemez, olyan nagy csalódást okozott először, majd sokadik átnyálazásra sikerült rájönnöm a titok nyitjára. Hozzáállástól függően ez most vagy kivételesen jó lo-fi indie, vagy borzasztóan ocsmány noise pop.
A tizenegy dal jóindulattal is csak fél óráig tart, és közben nincs is fordulat, végig megy ugyanaz a monoton alap, amelyet elnevezhetnénk "a The Beatles és a powerpop találkozásának" is. Mégis van valami elragadó Baldi zeneszerzésében, valami váratlan, valami nem teljesen normális, mégis laza és könnyed, amitől azok az alig két-három perces nóták is működnek, amiket rövidségük, egyhangúságuk miatt észre sem veszünk. Az énekes hangja és annak pontossága hagy némi kivetni valót maga után, mégis elhallgatnám bármilyen Michael Cera film stáblistája alatt.
10/6 - Sajátos a stílus, és nem kizárt, hogy az énekesre ráférne egy alapos Thorazine-kúra, de különös módon nagyon élvezhető. Javasolnám, hogy ne különálló dalokként tekintsünk a számokra, hanem egy hosszú, huszonnyolc perces Cloud Nothings című szerzeményként.
A szerző ajánlata (végülis mint említettem, teljesen mindegy, de hát legyen): Heartbeat, Rock, Not Important
Az albumartról: Már meg sem próbálom megérteni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése