Foo Fighters - Wasting Light (2011)

 "Oh, god, you gotta make it stop!!"

Mikor Foo Fightersről kell írnom, mindig zavarban érzem magam, mert azért egy ilyen kúl zenekarról kell tudni egy-két dolgot, hogy az ember joggal bírálhassa őket. A számomra (eddig) non-plus-ultra Echoes, Silence, Patience & Grace után valamelyest felbátorodtam, hiszen az, és az utána kiadott anyagok (Wheels) jobban illettek az általam preferált stílusú zenéhez, testhezállóbb volt a hallgatásuk, és a kritizálásuk is, úgyhogy mikor meghallottam, hogy Dave Grohl hetedik albumához összecsődít egy rakat rocklegendát, producert, régi Nirvana-tagot azért, hogy hat album után egy garázsban tudják felvenni az új lemezt, padlót fogtam.

  Milyen lesz a hangzás? Mi lesz a koncepció? Megint csinálnak egy tizenakárhány trackes In Your Honort, vagy inkább One by One-os lesz? Olyan nincs, az megismételhetetlen, ráadásul Pat Smear is visszajön, akkor még régebbre mennek vissza a The Colour and the Shape-hez? Lezúzzák az arcunkat, vagy langyosvízben álldogállhatunk megint, mint a 2007-es lemez után?

  Ezek és ezekhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, mikor a White Limót és a Rope-ot kiadták, amely kettősnek sikerült jól összezavarnia. A Wasting Light teljes egészében azonban helyretett mindent.

  A Foo Fighters tehát a Nirvana Nevermindjának producerével, Butch Viggel, a Germs, a Nirvana és a Foo Fighters egykori (és visszatérő) gitárosával, Pat Smearrel, és a Nirvana alapítótagjával és basszerosával, Krist Novoseliccsel karöltve valóban egy garázsba húzódtak vissza, hogy felvegyék a banda hetedik, Wasting Light című lemezét. A lemezen ennek a hangzásnak azonban semmi nyoma. Igen, egy ilyen legendás együttes megteheti, hogy egy koszos garázsban csinálnak albumot, de akkor az hangozzon is úgy. A plusz egy gitárnak inkább van erőlködés szaga, mint felejthetetlen slágeríze, ugyanakkor a dallamtalan egyáltalán nem igaz rá.

  A szövegek, csakúgy mint eddig, nem ütnek nagyot, elvégre Grohl lehet nagyszerű gitáros és énekes, a ritmus jobban benne van a lényében, mint a gondolat és az érzelem. Ezt bizonyítandó, hogy szinte végig a háttérvokál mögé rejti a hangját, vagy másik négy gitárral (A Matter of Time), esetleg eszeveszett, végtelen sikoltozással (White Limo)  takarja azt el.  

   Amik emlékezetessé teszik a lemezt, azok inkább azok a dalok, melyek dúdolhatóak (Arlandria, Miss the Misery, Walk, Dear Rosemary), vagy headbangre alkalmasak (White Limo, Bridge Burning), de még mindig és továbbra is hiányzik az a dallamosság, az a zúzás, az a keménység, amiért a The Pretendert, a Best of You-t és az All My Life-ot istenítjük. 

   A jó pontok listájára írható fel viszont a fillerek hiánya, a fenomenális kezdés és finálé, a The Colour and the Shape jótékony hatásai, az énekelhető dallamok és a Bob Mouldnak és Novoselicnek köszönhető 80-as évek punk hangzása, melyek bőven ellensúlyozzák a hiányosságokat. Így lett ez nálam 10/8 
  Azt mondják, legenda nem születik kétszer, Dave Fuckin' Grohlnak mégis minden egyes húzásával sikerült szétszednie a házat, és ismételten bebizonyította, hogy egy ilyen erős csapattal a háta mögött nincs ok aggodalomra.

A szerző ajánlata: Arlandria, Dear Rosemary, I Should Have Known, Walk