"I found a tidal wave begging to tear down the dawn..."

  A napokban kétségbeesetten kerestem valami jó piano-rockot, mire ráakadtam a Something Corporate-es Andrew McMahon side projektjének második albumára, ami tökéletes alanyként szolgált egy újabb review-hoz. 
  Míg az első lemez, az Everything In Transit akár egy gyenge SoCo utánzat is lehetne, addig a The Glass Passenger egy érett lemez saját hanggal és stílussal, mérföldekre a SoCo tinipunkrock-jától. Persze megvan benne ez az amerikai életérzés, amit le sem tagadhatna (American Love, Suicide Blonde), ugyanakkor megjelenik benne az igazi egyéniség, ami megkülönbözteti a J'sM-t a SoCo-tól, ezek a dalok a Swim, a Bloodshot, a Caves és még vagy fél tucat másik. 
  Saját szerepet kap a zongora, alapot ad a daloknak és nem csak a háttérben szól, miközben a gitárok másodhegedűsként szólnak tovább például az olyan nagyobb lélegzetvételű számoknál, mint a Caves vagy az Annie Use Your Telescope.
  Andrew McMahon hangját még mindig nehezen hallgathatónak tartom, nem tudom, képezi-e, ha nem, mindenféleképpen szüksége lenne rá, de mint említettem, ez is sokkal érettebb a korábbi időszakokhoz képest.

  Ez az album tökéletes felvidításra, elgondolkodtatásra, megkönnyeztetésre, a csillagokig utazásra, csodálatos szóvivője a modern pop-rocknak és a piano rock-nak, amit én ugye nagyon kedvelek - ha még nem lett volna tiszta.
  És ismét meg kell említenem, hogy ez az album sem/nem azoknak való, akik mindenben a bonyolult, összetett dallamokat, instrumentális elemeket keresik, ezt egyszerűen csak jó hallgatni, és akinek ez nem elég, annak a Jack's Mannequin nem éppen az ideális zenekar.

10/8 - Van pár dal (What Gets You Off, Orphans), ami annyira nem karakteres, de megéri meghallgatni, mert egy meggondoltan szerkesztett album. 


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése