"...fuck yeah, we can live like this..."
A Something Corporate-es Andrew McMahon side-project-je, ha fogalmazhatok így, hiszen a banda azóta teljesértékű zenekarrá nőtte ki magát, és habár az énekes visszatérni látszik régi bandájához (a SoCo greatest hits lemezt tervez nyárra, valamint turnét kicsit későbbre), a Jack's Mannequin a nyerő nálam, ha választani kéne.
Sokkal jobban a zongorára koncentrál a lemez (Dark Blue), hallani lehet a pop punk jótékony/ártó (kérem, húzza alá a helyes választ), hatásait (Mixed Tape). McMahon tizenhárom dalon keresztül ejt ámulatba minket tökéletes dalszöveg-, és dalíró készségeivel, miközben hangképzésének módja még mindig hagy némi kivetnivalót maga után (Bruised, Into the Airwaves).
Aki kicsit jobban benne van a SoCo és a J'sM történéseiben (én pár tipikus keleti parti barátom által kerültem bele a dolgok folyásába), azoknak a MFEO két része is kicsit többet jelent, mely tulajdonképpen egy kapcsolatot mesél el elég hosszadalmasan, mégis anélkül, hogy a hallgató beleunna.
Az album a végére aztán begyorsít, és megajándékoz minket a legmegkapóbb dallal (La La Lie), minek után is egyszerűen levonhatjuk a következtetést: SoCo < J'sM. Lehet, hogy egy-két dal elég hasonló, de szövegileg mindenféleképpen egyediek, melyek a könnyed piano rock alap mellé helyezve egy varázslatos elegyet alkotnak. Korántsem tökéletes, de megvan bennük a lehetőség, hogy még egy hasonlóan különös lemezt írjanak meg.
Ha rám hallgatnak, a Lonely For Herrel kezdenek, egyik kedvencem, hiába a melankólikus összhangzás, olyan kis hepi az egész, hogy muszáj imádni.
Ha rám hallgatnak, a Lonely For Herrel kezdenek, egyik kedvencem, hiába a melankólikus összhangzás, olyan kis hepi az egész, hogy muszáj imádni.
10/7 - A 10/8-at nem üti, de a SoCo lemeznél jobb, és egyértelműen ez a világ illik jobban McMahonhoz.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése