Habár eddig még nem sokszor adódott rá alkalmam, de mikor koncertekről írok beszámolót, sosem jelent gondot megtalálni a megfelelő szavakat, most viszont nem kis bajban vagyok. A Kaizers egy azon együttesek közül, akiket élőben látni egészen földöntúli élmény, úgyhogy míg keresgélem a megfelelő jelzőket, úgy gondolom, illő lenne az egész eseményről beszélnem.
Onnantól hogy kiderült, hogy a norvég együttes legújabb albuma után egy turné keretében kimozdul a skandináv országokból, és eljön egészen Bécsig, addig, míg pénzt is kerítettünk rá, a kurzorom végig türelmetlenül álldogált a "Jegyrendelés" gombocska felett, hiszen ilyen lehetőség nem mindennap adatik meg egy magyar rajongónak. Április másodikán, szombaton pedig izgatottan kerekedtem fel (nővérem (egyben társszerkesztő), Helyna kíséretében) és utaztam el egészen a Gasometernek nevezett négy hatalmas egykor gáztározónak használt épületig, mely most bevásárlóközpontként és kultúrális központként funkcionál.
Az egész hely tulajdonképpen óriási, és talán csak rossz időt fogtunk ki, de különösen kevés ember járta a pláza emeleteit. Azt már nem lehet tudni, hogy a bajos beengedés, az angol nyelvű útbaigazítás és az úgymond "főbejárat" elrejtése vajon a rendezvényszervezők hibája-e, de hatalmas kő gördült le a szívemről, mikor a sokadik lefutott kör után ráleltünk a kordonokra és egy csapat osztrák rajongóra, amint a beengedést várják. A bejutás folyamata zavartalanul telt, és mivel alig lézengett ott akkor néhány ember, az első sorba jutni is gyerekjáték volt. Minimális várakozás után aztán megérkezett az első előzenekar, Bernhoft.
A norvég fiatalember nagyon lelkesen és ügyesen zenélt az akkor még csak maroknyi emberből álló embercsomónak. Kezdetben nem vettem észre, de két gitárral és egy tucatnyi pedállal előbb eljátszott egy, két esetleg három alapot, amit felvett és kirakott a hangszórókra ismétlésre, úgyhogy amit ő a dal elején egyszer-kétszer eljátszott vagy gitárral, vagy a hangjával, az a dal végéig később kíséretként szolgált, amire ráénekelt. A zenész - polgári nevén Jarle Bernhoft - egy Tears for Fears feldolgozás és a közönség együtténeklése közepette két gitárját felfogva kitáncolt a színpadról.
A második előzenekarra sem kellett többet várni, a szlovák Billy Barman kevésbé hangos éljenzés által kísérve jött fel a színpadra (hiszen addigra már mindenki a főattrakciót akarta látni). Zenéjüket a gypsy rock jellemezhetné, egy kevés garage rock utánérzettel, és persze a szlovák szövegek is megtették hatásukat. Eleinte nem villanyoztak fel annyira, de az előadás végére megcsinálták a hangulatot, jó bulit rendeztek, maradandó élmény volt.
Egy rövid fél órás szett után Billy Barmanék a biciklit, a személyzet pedig a hangszereiket tolta el, hogy teret adjon az olajoshordóknak, a gigantikus doboknak, az orgonáknak, a kontrabasszusnak és Janove Ottesen egyedi mikrofonállványának. Egy végtelennek tűnő intro dallam végtelennek tűnő ismétlése után besétált az öt Kaizer (öltönyben, nyakkendőben, elegánsan), helyet foglaltak hangszereiknél és belecsaptak az igazi intróba, miközben a közönség fülsiketítő zajjal köszöntötte őket (habár közel sem volt teltház). Egy-két perc után bebillegett a már említett énekes, Janove Ottesen is.
A koncert lényegében három részből állt. Az első szekcióban a hagyományosan gypsy rock dalaik legjobbjait játszották el (Delikatessen, Djevelens Orkester, Señor Torpedo, legnagyobb meglepetésemre Veterans Klage, Sigøynerblod és persze az elmaradhatatlan, megunhatatlan Resistansen). A múlt heti belga koncertet látva aggódtam, hogy a közönség nem lesz túl aktív, de kellemesen csalódtam. Az osztrákok (a tengernyi norvég, rengeteg dán és néhány svéd rajongó mellett) lelkesen énekelték együtt a szövegeket (már amelyikeket ki tudták ejteni), a tagok pedig ezt a pengetők tucatszám való osztogatásával, kézfogással és mosolyokkal hálálták meg.
A végtelennek tűnő "HALLELUJA" maraton után a személyzet kitolta az első függönyöket, és mögöttük megjelent egy képernyő, melyre később képeket vetítettek ki. Ez volt a második szegmense a shownak, ahol a Violeta Violeta trilógia első albumáról játszották el szinte az összes dalt (Philemon Arthur & The Dung, Femtakt Filosofi, Din Kjole Lukter Bensin Mor, En for Orgelet en for Meg, Diamant til Kull, Psycho Under Min Hatt, Svarte Katter & Flosshatter, Hjerteknuser, Sju Bøtter Tårer er Nok Beatrice). A már most legendás kislemez-dalokat dübörgő tapsvihar fogadta, a zenészek legkisebb mozzanatait ujjongás kísérte, az összhang a zenekar tagjai közt szemet- és fületgyönyörködtető volt.
A csúcspontot számomra akkor érte el a koncert, mikor a Svarte Katter & Flosshatter közepén Helge Risa, az orgonista felállt, megafonján keresztül elharsogta a bridge pár sorát, majd elővett egy fésűt, színpadiasan megigazította a frizuráját, majd helyet foglalt a billentyűk mellett. Ez a jelenet annyira elegáns volt, hogy a közönség nagy része félájultan rogyott össze, miközben a lehető leghangosabb zajt próbálták kipréselni torkaikon.
A koncert harmadik, végső eleme a klasszikus Kaizers-dalok előadása volt. Habár az olyan legendás dalok, mint az Evig Pint, Ompa til du dør, Knekker deg til Sist kimaradtak, de a megtapasztalhattuk a Bøn fra helvete eszeveszett dobszólóját, a Kontroll på kontinentet alatti együttesbemutatást, és végül a nagy finálét, a Maestrót. Az említett finálé ismét együtténeklésbe torkollott, melynek végén a rajongók torkaszakadtukból ordították a "Sving din hammer" és "Maestro" sorokat, hogy méltó módon búcsúztassák Ottesent és csapatát.
Csakhogy ennyi még se nekünk, se nekik nem volt elég. Egy újabb OTDD klasszikussal, a Bak et Hallelujával tértek vissza a fiúk a színpadra egy rövid ráadás erejéig, majd egy szokatlan lezárással, a Min Kvite Russerrel (melyet Janove az egyik olajoshordón üldögélve, egy szál orgona által kísérve adott elő, miközben zenész társai a színpadon sétálgattak, sörözgettek, beszélgettek, és láthatóan élvezték a dülöngélő, zúgó rajongótábort) ismét levonultak, ezúttal végleg.
Összességében egy olyan tökéletes koncertnek lehettünk tanúi, amin habár nem történt semmi olyan, amit bármelyik más előadásukon ne láthatnánk, mégis egy életre megmarad az emléke. Janove néha mint egy kisgyerek, táncikált, ugrándozott, hergelte a közönséget, Geir a legelképesztőbb gitárszólókat nyomta le, Helge a tőle megszokott halálos profizmussal és eleganciával játszott az orgonán, Rune magas cilinderében tépte a dobokat, Øyvind elragadó elszántsággal szaggatta a húrokat, Terje pedig minen mozzanatával bizonyította, hogy ő márpedig a legkúlabb ember ezen a planétán. Láthatóan színpadra születtek, hálásak minden egyes nézőtéren álló rajongóért, és még ha az az alig háromszáz ember legalább hat különböző nyelvet is beszélt, két órán át nem volt szükség szavakra, csak a hordók dörömbölésére, a feszítővasak csilingelésére és az orgonajáték visszhangjára.
Az előzenekarok:
Korábbi Kaizers-review-k
Våre Demoner (2009)
Philemon Arthur & the Dung (2010)
Hjerteknuser (2010)
En For Orgelet, En For Meg (2010)
Philemon Arthur & the Dung (2010)
Hjerteknuser (2010)
En For Orgelet, En For Meg (2010)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése