A The Boxer Rebellion iránti rajongásom egyértelműen ennek az albumnak köszönhető, és nemcsak azért, mert ezt hallottam először. Elég volt néhány, a fejből kitörölhetetlen dal, és a füleimet automatikusan hajtotta a kíváncsiság a többi szám felé, amelyek nem is okoztak csalódást.
(A borító gyönyörű. Bár az album hangvételéhez nincs sok köze. De 2009-ben versenyben lett volna "Best album art"-kategóriában)Ami hatalmas pozitívuma a lemeznek, az az összetettség, na meg a változatosság és az egyensúly megléte. Nathan Nicholson kellemes, magas hangjával kényezteti hallójáratainkat, de nem fél kiereszteni azt, ha a stílus üvöltősebb irányba fordul. E remek torok partnere Todd Howe, aki gitárszólóival simán a banda védjegyét is képezhetné, mert ő aztán nagyon kell ahhoz, hogy azok a dalok a fülünkbe másszanak.
A srácok úgy rakták össze az albumot, hogy annak legyen eleje, gyorsabb dallamokkal, és a végén sem hagynak kérdést, hogy merre van a zárás. Üde és szívbe zárható dalok forgatagának gyülekezete, amelyet csak hallgat az ember, míg fel nem eszmél, hogy elszállt pár óra.
Akkor részletesebben:
Megint az az erős indítás. Mint anno az Exitsnél, itt is el kell indítani valahogy a sodrást, hát megkapjuk a "Flashing red light means go"-t, a "Move on"-t és az "Evacuate"-t. Hármójukban az erőteljes dobritmusok és a hatásos ének jelentik a közös tényezőt, utóbbi jelző háromszoros szorzóval rányomva az "Evacuate"-re, melyben azért a sok TBR-hallgatózás után kiszűrődik Nicholson erősebb hangszíne. Ez a dal pedig ennek köszönhetően ugrik ki a többi közül, s válik az album egyik legkiemelkedőbb számává.
A markáns kezdés után jöhet a lazulás néhány lightosabb számmal. Rögtön itt a "Soviets", amely alattomosan elhiheti velünk, hogy egy tábortűz mellett éneklős, akusztikus gitáros nótácska, aztán mi lesz belőle a végén? Tessék meghallgatni. A "Spitting fire" rövidebb, a "Misplaced" pedig hosszabb időtartamban dicséri Howe szólóit, utóbbi dalban pedig Nicholson hangja eléri azt a magasságot, amely tényleg kivívja a "szép" jelzőt.
Itt jön az első átugrás, a "The Gospel of Goro Adachi"-nál, ez a dal egyszerűen kilóg a túlságosan nagy egyszerűségével, a gitárok hiányával, a minimális dobalappal - semmit nem érzek abból, ami miatt megszerettem az együttest.
A hangnemváltás után szerencsére visszakapjuk a gitárt a "These walls are thin"-ben, ahol a disszonánsan csengő szólamok hatékonyan képesek felhívni a figyelmet erre a számra, hogy utána kellemesen átvándorolhassunk a refrénbe. Majd jön a "Forces", amely az "Evacuate"-hez hasonló erőt képvisel, egy percre sem hagy minket lelohadni, egy utolsó felpörgetés a végkifejlet előtt. A "Semi-Automatic" gitárszólójától a mai napig nem tudok (és nem is akarok) megszabadulni, mert ha a refrén annyira nem is, de ezek a részek minden bizonnyal megmaradnak.
Zárásnak a "Silent movie"-t hallhatjuk, amely mellett csendesen el is lehet siklani, csupán az album lecsengését képviseli, minden egyéb jelentőség nélkül
Ajánlatnak a "Semi-Automatic", mert ez volt a második dal, amit hallottam tőlük, és ami beszippantott:
A srácok úgy rakták össze az albumot, hogy annak legyen eleje, gyorsabb dallamokkal, és a végén sem hagynak kérdést, hogy merre van a zárás. Üde és szívbe zárható dalok forgatagának gyülekezete, amelyet csak hallgat az ember, míg fel nem eszmél, hogy elszállt pár óra.
Akkor részletesebben:
Megint az az erős indítás. Mint anno az Exitsnél, itt is el kell indítani valahogy a sodrást, hát megkapjuk a "Flashing red light means go"-t, a "Move on"-t és az "Evacuate"-t. Hármójukban az erőteljes dobritmusok és a hatásos ének jelentik a közös tényezőt, utóbbi jelző háromszoros szorzóval rányomva az "Evacuate"-re, melyben azért a sok TBR-hallgatózás után kiszűrődik Nicholson erősebb hangszíne. Ez a dal pedig ennek köszönhetően ugrik ki a többi közül, s válik az album egyik legkiemelkedőbb számává.
A markáns kezdés után jöhet a lazulás néhány lightosabb számmal. Rögtön itt a "Soviets", amely alattomosan elhiheti velünk, hogy egy tábortűz mellett éneklős, akusztikus gitáros nótácska, aztán mi lesz belőle a végén? Tessék meghallgatni. A "Spitting fire" rövidebb, a "Misplaced" pedig hosszabb időtartamban dicséri Howe szólóit, utóbbi dalban pedig Nicholson hangja eléri azt a magasságot, amely tényleg kivívja a "szép" jelzőt.
Itt jön az első átugrás, a "The Gospel of Goro Adachi"-nál, ez a dal egyszerűen kilóg a túlságosan nagy egyszerűségével, a gitárok hiányával, a minimális dobalappal - semmit nem érzek abból, ami miatt megszerettem az együttest.
A hangnemváltás után szerencsére visszakapjuk a gitárt a "These walls are thin"-ben, ahol a disszonánsan csengő szólamok hatékonyan képesek felhívni a figyelmet erre a számra, hogy utána kellemesen átvándorolhassunk a refrénbe. Majd jön a "Forces", amely az "Evacuate"-hez hasonló erőt képvisel, egy percre sem hagy minket lelohadni, egy utolsó felpörgetés a végkifejlet előtt. A "Semi-Automatic" gitárszólójától a mai napig nem tudok (és nem is akarok) megszabadulni, mert ha a refrén annyira nem is, de ezek a részek minden bizonnyal megmaradnak.
Zárásnak a "Silent movie"-t hallhatjuk, amely mellett csendesen el is lehet siklani, csupán az album lecsengését képviseli, minden egyéb jelentőség nélkül
Ajánlatnak a "Semi-Automatic", mert ez volt a második dal, amit hallottam tőlük, és ami beszippantott:
Összegezve: 10/8,5, ami fura lehet ennyi dicséret után, de a 9 ponthoz ennél egy picivel több kell albumszinten. Egyben hallgatva tényleg remek (bár ugye az már mínuszpont, hogy a közepén van egy skip), de lehettek volna kicsit merészebbek a kiváló gitárosuk kihasználásával, mert jópár számnál meglépték ezt, de néhány dalra ráfért volna egy mentőöv a szólók terén, mert kicsit összefolytak. De hadd emeljem ki, hogy szőrös szívem megpróbált objektívabb lenni, a pontszámtól függetlenül nagyon is ütős lemezről van szó, mely sokkal összetettebb és kedvelhetőbb, mint a debütáló Exits. Az új album pedig A Cold Still munkacímmel 2011-ben érkezik.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése