Úgy éreztem, kevés albumot ismerek 2010-ből, így fogtam az idén eddig kiadott lemezek listáját, azon belül is az indie együttesekét, és ekkor találtam rá a brit The Courteenersre. Lassan, de biztosan haladtam második lemezükön, a Falconon lévő dalokkal, és jobb is, hogy nem első hallgatás után írtam róluk, mert így hosszabb idő után megemésztve őket sokkal jobban csúsztak le a számok.
A The Courteeners zenéje nem olyan, amely azonnal megragad az ember fejében, de többszöri hallgatás után kiváló dolgokat tapasztalhatunk meg. Persze ez valószínűleg hangulat és nyitottság kérdése, mert a külföldi kritikusokat eléggé megosztotta a lemez: vagy elájultak tőle, vagy jól lepontozták. Nekem speciel bejött. Liam Fray hangja kellemesen cseng minden egyes dalban, és bár annak ellenére, hogy hangszíne nem túl egyedi, mégis illik ehhez a stílushoz.A szerzeményekről:
Amit szeretek ebben az albumban, hogy szinte minden egyes dalban találhatunk valami szerethetőt. S bár nem kimondottan slágerdalokról van szó, a lemezt újra és újra meghallgatva nincs bennem hiányérzet ilyen tekintetben, mert a daloktól és a szövegektől is élményeket kaptam.
Nem vitás, hogy az elsőként kiadott single, a "You overdid it doll" az egyik legjobb nóta az ismerkedéshez, mert a billentyűs részek, a sétálásra buzdító dobütemek és a könnyen megmaradó refrén igazán hallgatóbaráttá teszi ezt a dalt (nem meglepő, hogy én is ezt ismertem meg először). Naná, hogy ez lett az első single, tényleg magasan kiemelkedik mind közül.
Liam Fray szerencsére igyekezett sokat kísérletezni az albumon, így szinte mindenki megtalálhatja a magának való kedvencet. Van itt fura dallamvilágú, lassan beindulás, majd felgyorsulás a végére ("The Opener"), háttérvokálra építés ("Take over the world", "Cross my heart & Hope to fly"), kicsit slágeresebb, de mégsem a tévékbe való hangzás ("Good times are calling", "Scratch your name upon my lips"), vagy pörgés néhol szinte már punkrockos betétekkel és kiáltásba forduló énekkel ("Sycophant").
Változatos? Az egyszer biztos. De itt még nincs vége, mert még a filmzenei hatásokat is megkaphatjuk a "Will it be this way forever"-től, amely markáns dobjaival, vonós háttérkíséretével és alkalmankénti zongoraelemeivel majdhogynem egy szimfonikus zenekar tükörképévé képes formálódni az átvezetésekben.
A legvégére hagytam a lassabb számokat, amelyeknél szebbet nem mostanában hallottam. A csak zongorakísérettel bíró "Last of the ladies" vagy az akusztikus gitárral felvett "The rest of the world has gone home" a tiszta zsenialitás példái az egy szem hangszerrel eljátszott dalok tekintetében: megmutatják, hogyan lehet valami ilyen egyszerű dallamvilággal is tökéletes.
Ajánlatnak a "You overdid it doll", engem rögtön beszippantott:
Összegezve: 10/8, én elégedett vagyok teljes mértékben, főleg hogy egy-egy szám katartikus hatással volt rám, amelyeket még rongyosra fogok hallgatni, ha The Courteeners-hangulatban leszek. Egyébként a "Lullaby" volt talán az egyetlen, amely nem érte el a kívánt hatást. A Falconnak amúgy létezik bónusz kiadása is, de annak majd talán egy másik alkalommal ugornék neki.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése