Korábban, mikor Editorshoz hasonló együtteseket ajánlottak nekem, átsiklottam a The Boxer Rebellion felett, de a Hétmérföldes szerelem című filmben hallott "If you run"-tól nem tudtam szabadulni. A Londonban alakult, az alternatív rock és az indie határán egyensúlyozó bandától először a Union c. albumot hallottam, annak hatására lettem rajongó, és a második lemez után rettentően fura volt a debütáló Exitsszel megismerkedni. Idő kellett hozzá, mert más, mint az általam megkedvelt vonulat, de többszöri nekifutás után hamar megkedveltem.
Jó erős lemezről van szó, valljuk be. Szó szerint leesett az állam, mikor végighallgattam először, mert Nathan Nicholson hangja gyomorszájig hatol olykor, van egyfajta hangszíne, még ha nem is oly egyedi. Pörgős rockdalok váltakoznak a lemezen, komoly gitárszólókkal, bár néha maguk után vonva azt az érzést, hogy "hé, ilyesmit már hallottam ezen az albumon". Bár én már rengetegszer meghallgattam a dalokat, és meg tudom különböztetni őket, mégis azt kell mondanom, egy új rajongónak talán összefolynának a dolgok első hallgatásra.A számokról:
Már rögtön az album elején megkapjuk a kemény magot a "Flight", az "All you do is talk", a "Watermelon" és a "The new heavy" személyében, ahol aztán van minden: kissé ordibálós, fejet rángatós, dobokat szétzúzós hatás, amelytől nagyjából elbúcsúznak a srácok a második lemezre, szóval itt kell megbecsülni, ami van. Márpedig ütős nóták ezek, csak ez a négy dal kicsit tényleg egybeolvad. Persze valahol el kellett kezdeni a debütálást, ám legyen ez a alteresebb vonal.
Kapunk olyan, kicsit tempót vesztett dalokat, mint a "We have the place surrounded" vagy a "The Absentee", amelyek azonban csak egy hangyányival maradnak el a markánsabb vonulattól, de jólesik kicsit leülepedni hallgatózás közben. Na nem, aludni azért nem lehet rajtuk.
Egy újabb kategóriát képviselnek az Exits azon dalai, melyek jól elhitetik velünk, hogy kellemes, lassabb számok, aztán a végére a srácok beszívnak valami gyorsítót, és annyi a nyuginak. Na ilyen a "Cowboys and engines", a "Never knowing how or why" és kicsit a "Lay me down" is. Utóbbi valahogy a Thirteen Senses hatását érezteti, mind hangszínben, mind hangszerelésben - legalábbis nekem, de ettől még nem lesz kevésbé értékes.
Az album abszolúte kakukktojásdíj-nyertese a "World without end", amely pont az erőteljesebb indítódalok után úszik be a lemez közepére, minimális hangszermennyiséget (egy akusztikus és egy elektronikus gitár, plusz egy zongora) felvonultatva, csigatempóban. Valami hihetetlenül csodásan szól, de egész egyszerűen nem erre az albumra való. Vagy akkor tették volna a legvégére, mert így nagyon megtöri az egyébként hatalmas dinamikával bíró dallistát egy ilyen ballada.
Ajánlatnak a "Lay me down", nem akarok mindenkit rögtön elijeszteni a lemezindító, erőteljesebb számokkal:
Összegezve: 10/7, korrekt debütáló album, szárnypróbálgatásként nekem bejött, csak emészteni kell, és nem eldobni az első hallgatás után. A még jobban befogadható dalok inkább a második albumra jellemzőek, úgyhogy nem az Exitset ajánlom az ismerkedéshez, dehát mindenki maga tudja, melyik stílus fekszik jobban neki. Ha inkább az alternatív rock, akkor gyorsan be a lejátszóba ezt a lemezt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése