"...I for one won't stand for this, if this scene were a parish, you'd all be condemned..."
Azért mertem a Panic! at the Disco első albumával kezdeni, mert csak így van értelme a legújabbról is írni. De ahhoz, hogy megértsük, ők miért csinálják azt, amit, íme egy kis zenetörténet.Az 1980-as években a hardcore punk nagy nevei a műfaj körüli erőszak elleni, és a figyelmet a társadalomról az egyénre összpontosítani kívánó mozgalmak következtében át kívánták alakítani ezt a stílusirányzatot, mely hivatalosan a washingtoni Rites of Spring 1984-es megalakulásával indult el. A straight edge filozófiát lecserélték melodikus gitárokra, a midtempót az érzelmekre, kitörtek a hardcore punk korlátaiból, a 90-es években pedig előbb az underground kultúrában jelentek meg az újonnan született stílus úttörői (post-hardcore), majd a popkultúrában is, és egy férfias ugrással meg is érkeztünk az új évezredhez.
A modern emo mozgalmak kevésbé hasonlítanak bármire is, amiről ez a stílus eddig szólt, de egye fene, jöjjön, aminek jönnie kell. Az új évezredben sok zenekar feltűnt, mint a műfaj új képviselői, akiknek csak minimális népszerűségre sikerült szert tenniük kis országunkban (Jimmy Eat World, Weezer). Ezek a Joy Division és The Cure-féle post-punkból erednek, amiknek virágkora nagy ívben elkerült minket. A nagyobb hisztit a tinilányok körében olyan nevek vívták ki, mint a Green Day, My Chemical Romance, Fall Out Boy, Paramore és egyéb Fueled by Ramen termékek. Néhányan levetkőzték ezt a sztereotípiát, néhányan máig sem, a Panic! at the Disco pedig úgy döntött, tesz zenéjébe egy csavart. A burlesque/cabaret/baroque pop legmegkapóbb elemeit sikerült összevonni vonósokkal, maszkokkal, a komolyzene legtipikusabb alkotórészeivel és powerpop effektekkel. Nem kontármunka.
A Fever You Can't Sweat Out című első albumuk mindaz, amit az előbb felsoroltam. A téma még mindig az egyén érzelmei, de nem érvágós, megríkkatós módon, hanem pattogósan, vidáman, hogy az átlag hallgató is mosolyra derülhessen. (Hiszen az emo emocionálist jelent, annak pedig - ellentétben a közhiedelemmel - nem feltétlenül kell negatív érzelmekről szólnia.) Ezen a lemezen vannak felesleges autotune effektek (Nails for Breakfast Tacks for Snacks), címek, melyeknek közük sincs a dalhoz (There's A Good Reason These Tables Are Numbered Honey, You Just Haven't Thought Of It Yet), intermezzók (Intermission), tipikusan tinibugyi-szaggató dalok (Lying Is The Most Fun A Girl Can Have Without Taking Her Clothes Off) és egy ütős ars poetica is (I Constantly Thank God For Esteban). Ami viszont az egyik kedvencem: egy nyálas ballada sem csúfítja a látképet. Az énekes, Brendon Urie hangja pontosan arra való, amire használja, nem a legegyedibb, de fényévekkel jobb, mint a többi kaliforniai szakmabelinek, és természetesen az akkor még tizennyolc éves fiú előszeretettel tetszeleg az ügyeletes szívtipró szerepében.
10/9 - A Fever You Can't Sweat Out joggal van számontartva az új évezred legmeghatározóbb punkrock albumai között. Ez az a fajta lemez, melynél nem számít, melyik számot hallod, biztosan megmozgat, megmosolyogtat, szórakoztat, leköt.
A szerző ajánlata: I Write Sins, Not Tragedies, I Constantly Thank God For Esteban, Lying is the Most Fun...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése