"...my good intentions led me the wrong direction, oh, I thought that you were my friend..."
Mivel a héten nem nagyon lesz időm írogatni, gondoltam, ma kicsit előredolgozom, és az All The Plans után a The Heyday-ről is alkotok egy re-review-t. Az első és eredeti bejegyzést >>itt<< olvashatjátok. De inkább ne. Túl sokat beszéltem akkor mindenféle lényegtelen dologról, de mostmár tisztábban látok. *mosoly*
A The Heyday egy remek Denver-based zongora pop/rock együttes, akik debütáló lemezükkel habár sikert nem értek el, megannyi indie-kedvelő kislány szívét hódították meg. Az együttes erőssége Randy Ramirez szemtelenül magas és erőteljes hangjában lakozik, kicsit az Augustanás Dan Layus-éhoz hasonlítanám, hasonló hangfekvés. A számok nagytöbbségében piano rock-ként is megállnák a helyüket, de sok benne a gitárcentrikus poprock és nagy meglepetésünkre is az az édes slow rock is, amit annyira kedveltünk a 90-es évek végi rock-ban (Lights Camera Distraction). A Meese-hez hasonlóan a The Heyday is sokkal inkább dallamilag hódít (Empty Handed, Matter of Time, Where I Want To Be), mint hangszerelésileg. Segítenek elképzelni, milyen lehet egy koncertje a bandának, ahol csak egy tucat ember van jelen, mindenki együtt énekel, és alapjában véve jól érzi magát.
Ez a The Heyday, se több, se kevesebb, egy csapat jókedélyű ember, akik kaptak pár használt gitárt és dobot, majd zenélni kezdtek, hogy mások (is) jól érezhessék magukat.
Az albumon egyensúlyban vannak a mélabúsabb (Lost With You), és a vidámabb (Come In Or Stay Out) dalok, mindig történik valami, amire lehet figyelni, ha más nem, ez az őszinte, meggyőző, de korántsem erőszakos kedvesség és optimizmus, ami a fiúkból árad.
10/9 most is, a One Foot Out The Door-t még mindig nem kedvelem különösebben, de amúgy szent meggyőződésem, hogy a pop műfaj ismeretlenebb anyagai közül nem hiányozhat Randy Ramirez és sleppje sem.
Where I Want To Be-vel kezdjen mindenki. És pont.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése