The Maine - Black & White (2010)

Naná, hogy anno a The Maine legismertebb dalába, az "Into your arms"-ba botlottam bele, és ez generálta azt a tévképet a fejemben, hogy itt valami őrületesen jó pop punk és egy csipetnyi piano rock kombinációjára találtam. Pedig szegény zongora csak véletlenül keveredett ehhez a bandához, mert ők csak nyomják a kis pop punkjukat a maga monotonitásában, legalábbis második albumuk után nekem csak ennyi jött le a zenéjükből.

Hogy miért dobja el magát rengeteg ember a The Maine zenéjétől, az rejtély számomra, mert sok változatosságot sem a hangszerelésben, sem a dalok stílusában, sem az énekhangban nem tudtam felfedezni. John O'Callaghan a kinézetével sok tinilány szívét megdobogtathatja, de azért a sikerhez nem csak ezt kéne meglátniuk a rajongóknak. Aláírom, hogy vannak adottságai, tud énekelni, nem is ezzel van a gond, csak nem érzek akkora tehetséget, hogy azt elégnek mondjam a szerethetőséghez. O'Callaghan ráadásul belemegy abba a szerepbe, hogy ének közben nekiáll nagyon szenvedősen belenyögdécselni a mondatvégekbe, ami felidézi bennem, hogy ezt annak idején előszeretettel parodizáltam baráti körben a Jonas Brothers esetében is.

Hangszerek tekintetében kapunk pár gitárt, egy basszust, egy dobot, na meg ott az énekes, és ennyi, kifújt. Semmi plusz, kivéve a "Growing up" esetében, ahol belecsempésztek egy zongorát, és mily meglepő, máris hallgató és emlékezetes(ebb, mint a többi). Ha több helyen meglépik, hogy legalább egy zongorányival többet adnak hozzá a dalokhoz, talán pozitívabb véleménnyel lennék, de így engem nem sikerült megnyerniük. Elvégeztem azt a kísérletet, hogy végigpörgetve a lemezt, mindegyik dal közepébe beletekertem, és az a csúfos felismerés ért, hogy szinte ugyanazok a ritmusok és ugyanaz a hangnem. Unatkoztam az album alatt, nem éreztem azt, hogy na, itt egy pop punk banda, akkor itt most jön a pörgés, és hejehujahaj, buli van.

Pedig a lemez elején még reménykedtem, mert jól indult. Az első három szám, a "Don't stop now", a "Right girl" és a "Growing up" még tetszett is, csak aztán továbbhallgatva az albumot, rájöttem, hogy mind ugyanolyan, és ráuntam a dologra.

Nem ragozom tovább, de ajánlatnak még berakom a "Don't stop now"-t, mert ez elsőre (és első számként) nagyon megtetszett:

Összegezve: 10/4, nem vagyok most olyan gonosz kedvemben, mint általában, talán mert süt a nap, és hallottam már ennél sokkal gyengébb lemezt is. Kár, hogy a biztató kezdés után nem tudtak mit kezdeni a fiúk magukkal, és maradtak az egysíkúságnál. És azt sem értem, mit esznek ezen a rajongók, dehát ízlések és pofonok.