Követtem a testvérem "WMP-médiatárból véletlenszerű leütéssel kiválasztok egy együttest"-stratégiáját, ráadásul véletlenszerű lejátszással megbolondítva, amiből az jött ki, hogy hallgatom az Augustana Sweet and Low című dalát, és mégsem erről az albumról fogok írni, hanem a 2005-ös All the Stars and Boulevards-ról. ^^
Ha egyáltalán képes lennék kiejteni ilyesmit a számon, akkor azt mondanám, hogy ez az album tetszik jobban, nem pedig a 2008-as Can't love, can't hurt. De rögtön meg is bánnám. Mégis, annyi biztos, hogy nekem jobban egységben van a korábbi, sokkal jobb "egészet" alkot a kevésbé szabályosságával. A dalok valahogy ösztönösebbnek, kiforratlanabbnak, ezzel együtt szimpatikusabbnak tűnnek számomra. _Nem_ azt mondom, hogy egy Sweet and Low vagy Twenty years vagy Fire vagy Dust nem veheti fel velük a versenyt, de a Can't love, can't hurt végére mindig valahogy elfáradok, már valami egész mást hallgatnék, az ATSAB-t (xD) pedig gondolkodás nélkül végigpörgetem, úgy húz magával. Talán csak az utolsó szám, a Coffee and Cigarettes a kivétel, ami nem nőtt annyira a szívemhez, túlságosan elüt a többitől, szóval általában nálam a lemez a California's burning-el ér véget.
Az énekes, Dan Layus hangja is még olyan kis képzetlennek tűnik a második nagylemezhez képest, de nekem bejön az őserő. :D Erős kezdés után (pedig a Mayfield-et nem is bírtam elejétől fogva) erős folytatás, még a negyedik dal, az elég ismert Boston sem lassít le annyira, hogy utána egy Feel Fine-nak a melankóliából kellene felhúznia. Valahogy minden dal energikus, megy előre, a szövegek tökéletesek, a "nóták íve" pedig számomra mindig kiteljesedik, Dan is bekiabál néha-néha egy-egy derekasat - személyes kedvenc Wasteland és Hotel Roosevelt. Énszerintem a Lonely People az album csúcspontja, a Sunday Best pedig egyszerűen a legjobb ébresztős szám, amit valaha hallottam. Álmos reggelek, kómás menetelés a városban, ébredező vidámság - no hát valami ilyen. ^^
És a Stars and boulevards ami jó fél évig volt az ébresztőm - all time favourite. Úgy jó, ahogy van. :)
Műfaj lenni állítólag piano rock, na hát nem mondom, hogy nincs nagy szerepe a zongorának, de alapjában véve a műfajbeosztásokat is rühellem, azt kell mondanom itt is, hogy Augustana-stílus. :) Igenis felismerhető. Dobok mint olyan, ráépülő jó hangszínű gitárok, feszes tempó - már ahol, mert lírai dalokat is kell tudni írni ugyebár.
Fene tudja. Szeretem én ezt elejétől a végéig. Amiket kevésbé: az utolsó két szám. Talán elfogyott a lendületük a srácoknak (inkább az ötleteik). De ezekre sem mondanám, hogy rossz dalok, bizonyára másokat pont ezek fognak meg, vagy nem tudom. :)
10/9 ez.
Definitely, Dan épp most ordított bele a Wasteland-be.
Egyértelmű. ^^ Kösz fiúk! All time belelkesítő album. *-*
Ha egyáltalán képes lennék kiejteni ilyesmit a számon, akkor azt mondanám, hogy ez az album tetszik jobban, nem pedig a 2008-as Can't love, can't hurt. De rögtön meg is bánnám. Mégis, annyi biztos, hogy nekem jobban egységben van a korábbi, sokkal jobb "egészet" alkot a kevésbé szabályosságával. A dalok valahogy ösztönösebbnek, kiforratlanabbnak, ezzel együtt szimpatikusabbnak tűnnek számomra. _Nem_ azt mondom, hogy egy Sweet and Low vagy Twenty years vagy Fire vagy Dust nem veheti fel velük a versenyt, de a Can't love, can't hurt végére mindig valahogy elfáradok, már valami egész mást hallgatnék, az ATSAB-t (xD) pedig gondolkodás nélkül végigpörgetem, úgy húz magával. Talán csak az utolsó szám, a Coffee and Cigarettes a kivétel, ami nem nőtt annyira a szívemhez, túlságosan elüt a többitől, szóval általában nálam a lemez a California's burning-el ér véget.
Az énekes, Dan Layus hangja is még olyan kis képzetlennek tűnik a második nagylemezhez képest, de nekem bejön az őserő. :D Erős kezdés után (pedig a Mayfield-et nem is bírtam elejétől fogva) erős folytatás, még a negyedik dal, az elég ismert Boston sem lassít le annyira, hogy utána egy Feel Fine-nak a melankóliából kellene felhúznia. Valahogy minden dal energikus, megy előre, a szövegek tökéletesek, a "nóták íve" pedig számomra mindig kiteljesedik, Dan is bekiabál néha-néha egy-egy derekasat - személyes kedvenc Wasteland és Hotel Roosevelt. Énszerintem a Lonely People az album csúcspontja, a Sunday Best pedig egyszerűen a legjobb ébresztős szám, amit valaha hallottam. Álmos reggelek, kómás menetelés a városban, ébredező vidámság - no hát valami ilyen. ^^
És a Stars and boulevards ami jó fél évig volt az ébresztőm - all time favourite. Úgy jó, ahogy van. :)
Műfaj lenni állítólag piano rock, na hát nem mondom, hogy nincs nagy szerepe a zongorának, de alapjában véve a műfajbeosztásokat is rühellem, azt kell mondanom itt is, hogy Augustana-stílus. :) Igenis felismerhető. Dobok mint olyan, ráépülő jó hangszínű gitárok, feszes tempó - már ahol, mert lírai dalokat is kell tudni írni ugyebár.
Fene tudja. Szeretem én ezt elejétől a végéig. Amiket kevésbé: az utolsó két szám. Talán elfogyott a lendületük a srácoknak (inkább az ötleteik). De ezekre sem mondanám, hogy rossz dalok, bizonyára másokat pont ezek fognak meg, vagy nem tudom. :)
10/9 ez.
Definitely, Dan épp most ordított bele a Wasteland-be.
Egyértelmű. ^^ Kösz fiúk! All time belelkesítő album. *-*
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése