"...please, police me, I want you to police me, but keep it clean..."

Ha az Antics lehetett a Turn On The Bright Lights folytatása, az Interpolra is könnyedén rámondhatjuk, hogy az Our Love To Admire úgymond második fejezete. Egy ideig én is így gondoltam, de ha az ember már egy tucatszor figyelmesen végighallgatta a banda legújabb lemezét, ez a vélemény könnyen megváltozhat.
  Mintha lenyugodott volna egy kicsit a Banks által vezetett rockbanda. Nincs az a nagy összevisszaság a dalok között, ami az első két lemezen jelen volt, és még az Our Love To Admire-be is belerondított. Bátran kísérleteznek a hangszerekkel, rájöttek, hogy a dobokat nem csak a tempó biztosítására lehet használni, hogy a gitár hangozhat akkor is jól, ha kicsit jobban elszakadnak a megszokott Interpol-hangzástól, és csodás módon még a zongora is feltűnő szerepet kap.

  Carlos D utolsó nagy munkája az Interpollal, mondhatnánk ezt is, hiszen a basszusgitáros nemrég otthagyta az együttest, ezen a lemezen viszont még közreműködött, nem is akárhogyan. Az első pár dalban lehet jobban hallani, hogy a már ex-Interpolos is felelős az albumon uralkodó zsenialitásért.

  Ha már említettem az első pár dalt, akkor elmondom, hogy azok inkább a szokványos Interpol-dalok (Success, Memory Serves, Summer Well), majd egy az együttestől megszokott sötét szerelmesdal (Lights) és "slágerszám" (Barricade) után merülnek el a kísérletezésben (Always Malaise (The Man I Am), Safe Without). Banks bevallása szerint az ének sosem ment egyszerűbben, akármennyire is gondolnánk azt, hogy a lemez próbára tette a hangját és tudását, ez nem így van. Ezt annyiban érzékelhetjük, hogy kreatívabban piszkált bele nem csak a fődallamokba, de a háttérvokált is külön a lemez hangulatához igazította, hogy még élvezetesebben szóljon. A szövegek most is homályos, meghatározhatatlan módon szedik szét a már megszokott témákat a szerelemtől kezdve az önismeretig.

  Az utolsó három dal számomra az, ami igazán megragadott (Try It On, All of the Ways, The Undoing). Mindhárom a másiktól elkülönül, mégis egy szétrobbanthatatlan triót alkotnak, utóbbiban Banks még spanyolul is énekel - mindent a szórakoztatásért.

10/9 - Ha a Pitchforkon nevelkedtem volna, sikítva rohannék az 'Interpol' elől, de szerencsére nekem mások a szempontjaim egy album hallgatásánál, minthogy vajon a zenekar az első lemezükből csinálja meg a tucadikat, vagy valóban tehetségesek és kihasználják a lehetőséget, hogy jó zenét csináljanak.

Read Users' Comments ( 0 )

Miközben Tia sorban megírogatja az albumelemzéseket az Interpol lemezekről, én igyekszem bemutatni az énekes-gitáros frontember, Paul Banks 2009-ben megjelent szólólemezét, ami Julian Plenti 'művésznéven' fut. Az Interpol által megszabott zenei vonal fellelhető ezen a lemezen is, de köszönhetően annak, hogy szólóban a zenészek hajlamosabbak elkalandozni, színesebb és néhol meglepő stíluselemekkel is találkozunk itt, amelyek egy furcsa, nehezen definiálható világot alkotnak. A sötét, baljós pillanatok ugyanúgy megtalálhatók itt, mint talán a 'legvidámabb' hangvételű számok, amiket Paul Banks valaha írt.

Tulajdonképpen két nagy csoportra oszthatók a lemez dalai: van itt kísérletezés kevés elektronikával, szaggató gitárjátékkal, megragadó dallamokkal (Only If You Run, Fun That We Have, Unwind, Fly As You Might, Girl on the Sporting News) és hegedűvel, zongorával és akusztikus gitárral való hangulatteremtés (Skyscraper, Madrid Song, On The Esplanade, No Chance Survival, H), valamint a kötelező slágerszám a Games for Days személyében. A dalszövegek a Banks-től megszokott mélységekig nyúlnak, akár csak pár szóval megragadva a lényeget, de nagyobb hangsúly helyeződik a hangszeres érzelemátadásra is.
A furcsa dallamok és kreatív megoldások végig fenntartják az ember érdeklődését, olyan érzés, mintha az ember egy képcsarnokban sétálna és minden egyes szobában másféle hangulatú, típusú műalkotásokba fut bele. Néhol köze sincsen a zenének az Interpol-vonalhoz, de hát éppen ezért jó egy-egy ilyen szólóalbum. Ahogy a Gigwise.com írta, talán az Interpol az, ami a legnagyobb sikert hozta Paul Banks-nek, de ez a project az, amely igazán felfedi előttünk a személyiségét (forrás: Wikipédia).

Ha egy szólóalbum kellett ahhoz, hogy a zenész megírja ezeket a kissé egyszerűbb, de nagyszerűbb, néhol akár poposabb (Unwind), színes dalokat, akkor hát legyen. Ha külön projekt kellett hozzá, hogy az erőteljes, aggresszívebb énekstílustól eltérve a halkabb, elgondolkodóbb oldalát is megmutassa, akkor nagyon örülünk, mert ez megtörtént.

Erős 10/8 nálam, csupán a számomra kevésbé megragadó melódiák (No Chance Survival, On The Esplanade) és a néhol túlzásba vitt egyszerű dalfelépítés, ismételgetés miatt. Ettől eltekintve izgalmas, élvezetes album az elejétől a végéig.

Ajánlat az első dal, az Only If You Run.

Read Users' Comments ( 0 )

"...and now I select you, slow down I let you..."

  Ha valaki még nem vette volna észre, csak mondom, hogy igen, minden albumról írok, és kronológiai sorrendben haladok.

  Most hogy ezt letitsztáztuk, és az utolsó könnycseppeket is kitöröltük szomorú szemeinkből, melyeket az Antics felett érzett csalódás okozott, ugorhatunk is tovább, nem kevesebb, mint három évet az időben előre, mikor is az Interpol rácáfolt arra a pár negatív kritikára, amit kapott, és megírta az Our Love To Admire-t. Habár a Turn On The Bright Lights nekem tetszett, sem ott, sem a már említett Antics-en nem éreztem, hogy a gitárok tudatosan lennének egymás mellé pakolászva. Maximalista gitárosunk, Daniel Kessler egyénileg mindig remek munkát végzett, ugyanakkor végeredményében mindig csak egy bizonyos tempóra összehangolt maszatolást lehetett kivenni, ami vagy összecsengett Banks titokzatos hangulatú melódiáival, vagy nem.

  Ez az album viszont úgy fulladozik a gitároktól, hogy azok gyönyörűen visszhangozzanak, és ezúttal együtt is szóljanak, ne csak egymás mellett.

  Mint eddig is mindig, az album slágerei a lemez első felén sorakoznak fel, majd pár üresebb pillanat után (Mammoth), ismét tovább örülhetünk, amiért ilyen kúl rocksztárok zenélnek nekünk.

  Paul Banks (aka "kúl rocksztár") nem sokat változott, még mindig nem a legtehetségesebb szövegíró, de hallatszik, hogy három év után újult erővel vágott neki hangja próbára tevésének, és megfelelt várakozásainknak.

  Habár nincs sok értelme hasonlítgatni a dalokat egymáshoz, az Antics-hez képest sokkal több a tempósabb dal, tehát érzékenyebb lelkű hallgatóik nem akarják felkötni magukat az első fára minden dal után (hacsak nem a The Lighthouse után). Nem vagyok híve az Editors-Interpol mérlegeknek sem, de be kell vallani, hogy könyen találhatunk közös pontokat a brit indie-zenekar The Back Room-ja és aktuális elemzésünk tárgya, az Our Love To Admire közt, főleg mivel mindkettőn nagy mennyiségben találhatók meg a Gibsonok hasonló lelkesedéssel való tépése. Ugyancsak a gitárok "hibáztathatóak" azért, hogy az Interpol elveszíteni látszik post-punk címkéjét.

10/8 Az Interpol bebizonyította, hogy zenéjük fejlődőképes, azt meg hogy versenyképes is, már régóta tudtuk. 

Read Users' Comments ( 0 )

"...remember that last sweat, because that was the right one..."

  Ha a Turn On The Bright Lights-on egy-két töltelék volt, az Antics-en négy-öt is akad. Nem csoda, debütáló anyagukkal magasra tették a mércét, de miért is ne bíznánk abban, hogy csuklóból veszik az akadályt? Ok nem volt a hitetlenkedésre, mégsem történt csoda New York indie-fiainak második albumán.
  Mint mindig, most is minden tag egyenlően veszi ki a részét az album készítéséből, hol a basszus szól jobban (Evil), hol az ének (Narc), vagy Daniel Kessler elképesztő Epiphone-ja (C'mere), de végre megkaptam az első hőn áhított megkapóbb dobjátékot is (Public Pervert). Ez azonban nem veszi el a keserű szájízemet, hiszen háromnegyed óra nem volt rá elég, hogy meggyőzzenek, tudnak fejlődni abból az ígéretes kezdésből, amit két évvel ezelőtt alkottak.

  A Pitchfork-féle indie-rajongók imádni fogják, én már kevésbé, hiszen akármennyire is igyekszik újnak, továbbfejlesztettnek hangzani, az Antics egy kicsit elhibázott próbálkozás minderre. A tagok rájöhettek, hogy az első lemez sikerét részben az egyszerűségnek köszönhetik, de elfeledkeztek róla, hogy ezt is el lehet túlozni, és sajnos meg is tették. Míg az olyan dalok, mint az Evil, Narc, Slow Hands, és C'mere visszaidézik a TOTBL legjobb pillanatait, addig érezni lehet, hogy ebben az anyagban nincs annyi lelkesedés és vágy az új és jobb zene alkotására, mint ezelőtt.
  Nincs azonban nagy baj, ami az Interpolnál átlagon aluli, az majdnem minden másik post-punk/indie zenekarnál átlagon felüli teljesítmény lenne. 

  Ennyit, és nem többet az Antics-ről. Ugyanakkor megemlíteném, hogy míg a TOTBL-nál örültem, hogy a banda legutóbbi lemeze előzékenyebbé tett velük szemben, addig jelen esetben túl magasabbak voltak az elvárásaim, és ennek ezúttal nem sikerült megfelelniük.

  10/5 - Ismételném önmagam, nincs nagy baj, az Interpol-érzés még megvan.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...you're so cute when you're sedated, oh dear..."

  Az Interpolról írtunk már egyszer, egy évvel később azonban alaposabban elmerültem a New York-i banda munkásságában, hiszen első kislemezük, a Barricade már egy hónapja kijött, és már csak hármat kell aludni, hogy negyedik, self-titled anyagukat is meghallgathassuk.

  Az Our Love To Admire-ről megmaradt emlékeim nem sokat használtak, hiszen 2002-es lemezük egyáltalán nem hasonlít rá. Az akkor még négy tagú zenekar hallhatóan nagy hangsúlyt fektetett a gitárokra, sajnos annál kevesebbet a dobokra. Habár Sam Fogarino tehetségéhez kétség sem fér, sajnáltam, hogy játéka nem igazán keltette fel a figyelmemet. Ellentétben Banks énekével, a frontember ugyanis mind szövegileg, mind énektechnikailag látványos munkát végzett a lemezen. Míg egy olyan post-punk zenekarnál, amit olyan együttesek inspiráltak, mint az R.E.M. és a Joy Division, azt várnánk, dalaik mély letargiába taszítsanak minket, az Interpolnál ez éppen nem így van. Az olyan szövegdarabok, mint a "She puts the weight into my little heart" vagy az "I'm gonna pull you in close, gonna wrap you up tight" inkább jó érzéssel tölthetik el a hallgatót.

  Míg az Interpol debütáló lemeze a brit indie nagyjai közé is beillenének, zenéjük nagyon is amerikai. Ha valaki még nem járt ottani nagyvárosban, akkor is beugorhat neki a filmekből jól ismert városi életkép olyan dalokat hallgatva, mint a The New, NYC vagy az Obstacle 2, vagy éppen egy magányos este, amit a külvilágtól elvonultan töltünk, miközben a Leif Erikson vagy az Untitled szól.

  A stílus még nyers, de az album közel ötven percén keresztül lehet érezni, hogy ezek a fiúk tudják, hogy mit akarnak, és ha akarjuk, ha nem (márpedig miért ne akarnánk), folytatják.

10/8 - Habár nem hiszem, hogy ilyen előzékeny lettem volna a lemezzel, ha előbb nem negyedik albumukat hallom, egy-két tölteléktől eltekintve (pl. Hands Away), a Turn On The Bright Lights tökéletesen előrevetíti, mit várhatunk amerika egyik legintelligensebb indie zenekarától.

Read Users' Comments ( 0 )

  A zenetáram újradarálásánál éppen ma értem az Interpolhoz, ráadásul már három hete mindenhol beleütközöm ebbe a hírbe, úgyhogy gondoltam, megosztom azokkal, akik még nem tudnák, hogy az Interpol szeptember 7-én adja ki negyedik stúdió albumát, mely az Interpol címet kapta. Gyaníthaóan az a Lights is szerepelni fog a dalok közt, melyet az együttes feltett a honlapjára ingyen letöltésre, valamint ez az utolsó projektjük, melyben Carlos Dengler is részt vett (a basszusgitárus ugyanis májusban hivatalosan is kilépett az együttesből).

  Várható tracklist:

Lights
Success
Memory Serves

Barricade
Summer Well
Always Malaise (The man I am)
Try it On
Cut Throat
The Undoing

Read Users' Comments ( 0 )

Már egy ideje (két hete :D) szeretem az Editors-t, és bárhol olvasok róluk, azt kell látnom, hogy Interpol koppintás. Először is, fogalmam sem volt, mi az az Interpol, amíg be nem szereztem az albumukat, mert nekem HALLANOM kell, csak úgy hiszem el, hogy az Editors tényleg Interpol koppintás.  És mondjak valamit? Annyira másolják őket, mint amennyire a OneRepublic a The Fray-ről koppint. Komolyan. Meg különben is, még csak egy 2007-es albumról írtam :D

  Na nem baj, szóval hallgatgatom a legújabb albumukat, eddig csak azt vettem észre hasonlóságként, hogy az Editors is alter rock, meg ez is. Az, hogy mi post-punk, meg mi nem post-punk, azt nem én vagyok hivatott eldönteni, merthogy nem igazán tudom, mit jelent :D
  Legyen mindegy most, a lényeg, hogy eddig amit az Interpoltól hallottam, az nekem leginkább The Killers és Placebo keverék. Vagy a Placebo a The Killers és Interpol keverék, vagy a The Killers az Interpol és Placebo keverék. >.<   Mindig is idegesített, ha együttesekre azt mondták, hogy koppintanak. Ez hülyeség. Akkor az egy műfajba tartozó együttesek/előadók mind egymást másolják? Hülyeség.   Minden hülyeség. >.< :D

  Ennek ellenére tetszik az Interpol, nem kétség, van bennük hasonlóság, de az Interpol-ból hiányoznak az Editors-t eddig meghatározó erős gitár-riffek, és mintha az énekes hangját is torzítanák kicsit. Ez nem különösebben tetszik. :S
  Jó, persze, elfogult is vagyok, mert szeretném, ha az Editors-t senkihez nem hasonlítgatnák, főleg nem úgy, hogy csórónak állítják be őket, de hát ez van. Arra is gondoltam különben, hogy az Editors azért vált ilyen drasztikusan stílust, mert megunták, hogy Interpol meg Dzsojdivizsön klónnak mondják őket.

  És akkor most pár szót magáról az Interpolról is :D
  Jó album, egyedi számok, egyedi stílus, mondom, egyedül az énekes hangjának torzítása nem nagyon tetszik, de amúgy minden megvan benne ahhoz, hogy elnyerje a tetszésemet. Kedvelhető melódiák, zúzás a light-ostól a keményig, állati dobok, és ami nem tetszik, az a gitár. Kicsit idegesítőnek találom a hangszínét, meg egy idő után unalmasnak.   A szövegek viszont nagyot ütnek, nagyon tetszik a dinamikája, meg ahogy pontosan illik a dallam intenzivitásához, remek anyag, tényleg, különösebben nincsen vele bajom. Úgy álltam neki, hogy biztos, hogy szar lesz, de elvégre is tetszik :D

Azért jó ez, mert sajátos stílusa van, sajátos az atmoszféra, ami körbeveszi az egész lemezt, különleges zene, élvezhető nagyon.
Azért rossz ez, mert aki elfogult, és előítéletekkel áll neki, és akinek nehezebben enyhül a szíve, mint az enyém, az utálni fogja :D
Hallgassa az, aki bírja az Editors-t, és szívesen hallgat hasonló zenét. :)
A legjobb számja a Zalbumnak a Pace Is The Trick. Messze a legélvezhetőbb, legösszerakottabb dal a lemezről, azonnal beleestem én :D
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja a Mammoth. Szerintem csak azért írták, hogy legyen köze az album borítójához, különben elhanyagolható dal.
Szerintem ez 10/8. Én nagyon élveztem, nem unatkoztam, végig érdekelt, mi folyik a dalokban, és kellemesen csalódtam :)
Különben meg annyit még lezárásként, hogy nem, nem hiszem, hogy az Editors koppintott, és igen, hasonlítanak egymásra. Mindenki boldog? / meg így öt perccel a post postolása után: Mintha egy kicsi Keane-féle dallamvezetés is lenne néhány dalban... csak egy gondolat :D

Read Users' Comments ( 0 )