Rooney - Eureka (2010)

2007 után (leszámítva a 2009-es Wild One EP-t) új albummal jelentkezett a Rooney. A kezdeti információk kiszivárgásánál engem már a borítóval megvettek, és be is igazolódott akkori feltételezésem: valóban a coverhez hasonló színes és vidám lemezt kaptunk, tele igazán jó slágerekkel, amelyeket bátran ajánlom nyári kertipartyk háttérzenéjének vagy hosszabb autós kiránduláshoz.

12 szám alkotja az albumot, amelyek sodrása végig kitart, és annyira magukkal ragadnak, hogy észre sem vesszük, és már kétszer-háromszor le is ment a lemez. A billentyűkezelésnek köszönhetően ismét felfedezhető a korábbi albumokhoz hasonló régies rock érzete, amely mégsem teljesen az, így valamelyest definiálhatatlanná teszi a Rooney zenei stílusát. Mindenesetre igazán szerethető egyveleget hoztak össze. Pluszpont, hogy Robert Schwartzman többször is közreműködik zongorájával, amelyek még üdébbé teszik a számokat.

A dalokról:
Felesleges tovább ragoznom, hogy mennyire összeállt ez az album számomra, ráadásul munkálkodik bennem az elfogult Rooney-rajongói énem, de igyekszem objektív lenni.
A tracklistben azért sikerült hibát találnom, mert az "Only friend"-et a lassabb taktusaival, valamint az "Into the blue"-t, az eddigi legszebb, és igazán remek zongoraszólót felvonultató Rooney-balladát nem kellett volna ennek az ütemesebb korongnak a legelején ellőni. Ezeket leszámítva tényleg egymást követik a jobbnál jobb nóták. Slágergyanúsnak érzem a "Holdin' on"-t, az "All or nothing"-ot, az "I can't get enough"-ot, amelyhez már klip is készült (vélemény róla itt) és a "Don't look at me"-t, amely a pazar indító zongoraszólóval és a közreműködő háttérvokállal lopta be magát a szívembe. És megérdemli a "The Hunch" is, hogy szóljak róla, ugyanis Ned Brower, a dobos és Taylor Locke, a szólógitáros átvették az írói szerepet Roberttől, és kreáltak egy bulis dalt, ahol ráadásul Ned énekel - nem is rosszul.
Persze egy album sem lehet tökéletes, az Eureka esetében számomra a "Stars and stripes" és az "Only friend" nem fér össze a lemez egészével, alaposan kilógnak a sorból, és nem azért, mert lassabbak, hanem mert valahogy nem érzem azt a globális hatást, amely az egész korongot jellemzi.

A fiúk kiadtak még egy deluxe editiont is, amely négy további dallal gazdagítja a tracklistet. Találunk rajta két acoustic versiont ("Go on" és "I don't wanna lose you"), és két új dalt: a "Pity" lett a kedvencem az egész lemezről, mert laza, és bejön az erős háttérvokál az együttes többi tagjától, akik ebben a számban egyenrangúvá válnak Roberttel. A másik szám a "Can't put your heart around everyone", amelyen érzek némi reggae stílust, és simán el tudnám képzelni akár egy Bud Spencer-Terence Hill film zenéjének is.

Ajánlatnak a "Don't look at me", mert amíg nem tudtam a bónuszdalokról, addig az volt a favorit:

Összegezve: 10/8, egyben kell hallgatni, és úgy képes egy remek nyári albummá válni. És ajánlom depressziósabb időkhöz is, mert én még nem igazán hallottam a Rooney zenéjénél vidámabbat.