Azt hiszem, hogy egy online rádióban hallottam a The Stills nevű kanadai indie együttes egyik számát, és gondoltam, adok egy esélyt a harmadik stúdióalbumuknak, az Oceans will rise-nak. Nem mondanám, hogy csalódás, mert nem voltak túl nagy elvárásaim az első, tőlük hallott dal után. A The Stillst a Death Cab For Cutie-hoz hasonlítanám, mind stílusban, mind a hozzájuk való viszonyulásomban. Ahogy anno azzal az együttessel is, most a The Stillsnél is úgy voltam, hogy hát, igen, elmegy, van pár jó szám, de semmi több.
Most persze mindenkire a frászt hoztam a borítóval, mert oké, hogy az album hangvételére nem az ugrabugrálós, vidám dallamosság jellemző, de egy koponya azért túlzás. Ez az albumart egyszerű, de egyáltalán nem nagyszerű.Ezen a tényen átugorva a frontemberre, Tim Fletcherre térnék ki, aki megint csak azok közé az énekesek közé tartozik, akiknek rendben, van hangjuk, de.. nincs különleges hangszín, nincs nagy hangterjedelem. Nincs meg az a bizonyos plusz, így minden a dalokon múlik, amelyek viszont nem elég erősek ahhoz, hogy egy kiemelkedő lemezről beszélhessünk.
Hogy milyen számokról van szó?
Elsőként az "I'm with you"-t hallottam, ami egyébként a harmadik kislemez a korongról. Igazából nem reprezentálja a banda stílusát, ami azért megbocsátható, hiszen szerethető nótáról van szó. De ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, hogy sokban hasonul a másik single, a "Being here" ritmusaihoz. Bár az "I'm with you" gyorsabb tempót diktál, mégis érezni a gitár- és dobszólamok, az énekhang nyújtásának hasonlóságát a két dal között. Sőt, még a refrén is azonos szisztémára épül, ahogy a címadó szavakat ismételgeti Fletcher. Felőlem lehetnek hasonló dalaik, de azért egy albumon belül ilyen nagymértékű "dejavu"-vel kicsit cinkes a dolog.
A többi számra mit is mondhatnék.. Nehéz kiemelni bármit is, bár azt nem mondanám, hogy egy sablonra épülnének, és mindegyikben ugyanazok a ritmusok volnának. A "Don't talk down" dobkezelése engem a Death Cab For Cutie "Soul meets body" c. számára emlékeztet. De tényleg csak emlékeztet, mert azért a The Stills dala lassít a tempón, plusz külön jót tesz a számnak a nyomokban felfedezhető, mély akkordokkal beépülő zongora.
Azért van itt kísérletezés, azt aláírom. A "Snow in California" beépít egy kis szintetizátort, a "Panic" még csak kis teret ad a szólógitárnak, de a "Dinosaurs" már hangsúlyosabb szerepet szánt ennek a hangszernek. A "Snakecharming The Masses" a dobokkal variál, és tapsszerű aláfestést is alkalmaz, emellett a mély zongoraszólamokkal is remekül játszik, amely sötét hangulatot kölcsönöz ennek a számnak. Ez az a dal, amelyben talán a legjobban érvényesül Fletcher, mert jól állnak neki a hajlítások, illetve ez a hangszín a maga borongós szólamaival együtt.
A lemezen vannak pörgősebb rockdalok, mint a "Hands on fire" és az "Eastern Europe", melyek jók, jók, de itt sincs szó extra dolgokról. Bár meg kell hagyni, hogy az "Eastern Europe"-ot uraló "oooo"-zás a "Rooibos/Palm Wine Drinkard"-tól sem idegen. E dupladalnak az első fele ütemesebb, erős dob- és gitárbetétekkel, ez megy át a végére a másik számba, amely egy sima instrumentális dallam. Ha már ilyen ének nélküli dalt is felpakoltak az albumra, akkor szerintem vagy azzal kellett volna kezdeni vagy pedig befejezni. De nem, itt még jön egy szám, a "Statue of sirens". Egy szem elektronikus gitár és az énekes közösködése ez a dal, mely kicsit unalmas, nem marad meg a refrénje a fejben, de valahogy pl. eső mellé szívesen elhallgatom. Ó, és sikerült majdnem elfelejtenem az "Everything I build" c. számot, amely annyira nem maradt meg, hogy ha nem nézem végig a dallistát, nem is írtam volna róla (na nem mintha sok dolgot körmöltem volna ide ezzel a számmal kapcsolatban).
Ajánlatként itt a "Snakecharming The Masses", amit a review írása alatt szerettem meg:
Összegezve: 10/5, egy egész tűrhető közepes, sőt még a "tetszik" címkét is megkapta, mert jókedvemben vagyok. Nem fogom ezt az albumot agyonhallgatni, de bizonyos számok azért egészen elviselhetőek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése