"...I think you're a contra..."
Egyikének mondhatom magam az emberek azon kis csoportjának, akiket nem hatott meg az ízig-végig indie fiúk szűk nadrágja, fantáziátlan alapjai és Ezra Koenig kisfiús bájvigyora. Az ügy még viszont korántsem veszett el. Miután az indie, mint konkrét körülhatárolható műfaj, jelent meg a zeneiparban és már nem (csak) a kiadótól való függetlenséget jelezte, akkor ilyen zenét jelentett. Ezt jó 2010-ben is viszont hallani.
Koenignek van pár érdekes húzása, főleg a hajlításokkal, szinte mindegyik dalban megjeleik (Horchata, Run, hogy két példát említsek), nem mindenhol bölcs döntés. A hangulat rendben van, könnyed, tavaszi dalok, lazán elmehetnének a Juno 2 filmzenéjének (ez nem feltétlenül volt dicséret), hat a tizenéves zenekedvelőkre, akik a tartalmat is keresik a hangzás mögött, és egyszerűen emészthető.
Ami nekem hiányzott, az a változatosság ezen a hagyományosan indie műfajon belül. A két karakteresebb dalon kívül (Giving Up The Gun, Cousins) van még két sajátosabb hangzású (Horchata, White Sky), de amúgy mintha ugyanaz a séma lenne mindegyiknél. Szeretem, ha a dalok külön személyiséggel rendelkeznek, amiről bármikor megismerem őket, de a Vampire Weekend lelkes négytagú csapatának ezt ezúttal nem sikerült összehozni.
10/5 - Kétségtelenül nem én vagyok a banda célközönsége, de ha valami vehető cucc, és tetszik is a népnek, azt el kell ismerni.
Kezdésnek: Giving Up The Gun, Cousins
Az albumartról: Tudtátok, hogy a kép 1983-ban készült, és azóta már több reklámban, hirdetésben feltűnt, a (mostmár) idősödő hölgy pedig akkor határozta el, hogy nem nézi még egyszer végig, ahogy idegenek hasznot húznak a képéből, mikor a banda rátette a képet az albumborítójukra? Ann Kirsten Kennis most perel.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése