Scanners - Violence is golden (2006)

Münchenben jártam, ahol volt szerencsém a Rooneyt élőben látni (beszámoló előbb-utóbb még várható erről a koncertről), és az előzenekar szerepében a brit Scannerst köszönthettük. Általában mindig tűkön ülve várom, mikor jön az a banda, akikért mentem, és nem igazán szoktam fülelni, mikor a felvezető együttes játszik. Igaz, eddig nem sok nagykoncerten voltam, de kijelenthetem, hogy a Scanners végre le tudott kötni, sikeresen el tudták feledtetni velem, mennyire várom már a Rooneyt. Ez pedig nagy teljesítmény, főleg egy olyan bandától, ahol ismét női énekessel kellett megbarátkoznom.

A talán inkább az alternatív rock felé hajló, de sok helyen indie-ként is elkönyvelt együttes két férfi-két nő felállásban, Sarah Daly vezényletével már a debütáló albumukkal is képesek voltak lekötni, annak ellenére, hogy Daly hangja nem túl különleges, és a hangszerek alkalmazásában sem újítanak nagyot. Mégis valahogy megfogtak, mert jó, hogy többször is becsatlakozik háttérvokálként Matthew Mole és Amina Bates, akik egyébként vagy a gitárokkal vagy az elektronikus szerkentyűkkel vannak közelebbi kapcsolatban. Az sem elhanyagolható tény, hogy a Scanners élőben elég erős ahhoz, hogy utána arra vágyakozzon az ember, hogy ismét hallja őket. Azt nem tudom, hogy egy ilyen élmény nélkül milyen lehet első hallgatásra az album, de inkább a nehezebben emészthető, időt igénylő lemezek közé sorolnám.

A dalok tekintetében többféle kategóriát is felállíthatunk. Megvannak azok a számok, amelyeknél kell egy kis beindulási idő, mielőtt ránkszabadul a rock: ilyenek a "Joy", a "Lowlife", az "In my dreams", a "Changing times" és a "Violence is golden". Hopp, így összegyűjtve akkor majdnem a fél album. Persze ez nem negatívum, nekem semmi bajom nem volt az ilyen felvezetésekkel, amely az "In my dreams"-nél teljesedik ki a legütősebb módon.
Vannak az olyan erősebb számok, mint a "Bombs", ahol a gitárszólók uralmát élhetjük át, az "Air 164"-ben éneklés alig, de pörgés az van, a "Raw" pedig az elektronikus elemeivel kapott el.
A kicsit tempót vesztett dalok a lemez második felére maradtak, így aki csillapodni akar, az ráharaphat a "High flier"-re, ahol eltűnnek a gitárok, és marad a szintis pötyögés a dobkísérettel, vagy a "Look what you started"-re, ahol a szólórész kicsit a Coldplay-féle "In my place"-re emlékeztet, egyébként meg nagyon lazulós szám, a végére egy kis felszívással, de ott van még az "Evil twin" is, ahol a gitárokkal próbálnak meg hozzátenni valamit az egyébként igen gyenge vokálrészhez.

Ajánlatnak az "In my dreams":

Összegezve: 10/7-et megkapja, nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy jobb-e, mint a Speakeasy Tiger, de végül úgy döntöttem, ugyanannyira értékelem őket, mert Sarah Daly hangja sokkal jobban tetszik, ezerszer kellemesebb hangszíne van, bár a Scanners lassabb számai meg gyengék a fent említett banda összképéhez képest. Persze ha valaki elektronikával tűzdelt rockra vágyik női énekessel, akkor mindkét banda erősen ajánlott.