Interpol - Antics (2004)

"...remember that last sweat, because that was the right one..."

  Ha a Turn On The Bright Lights-on egy-két töltelék volt, az Antics-en négy-öt is akad. Nem csoda, debütáló anyagukkal magasra tették a mércét, de miért is ne bíznánk abban, hogy csuklóból veszik az akadályt? Ok nem volt a hitetlenkedésre, mégsem történt csoda New York indie-fiainak második albumán.
  Mint mindig, most is minden tag egyenlően veszi ki a részét az album készítéséből, hol a basszus szól jobban (Evil), hol az ének (Narc), vagy Daniel Kessler elképesztő Epiphone-ja (C'mere), de végre megkaptam az első hőn áhított megkapóbb dobjátékot is (Public Pervert). Ez azonban nem veszi el a keserű szájízemet, hiszen háromnegyed óra nem volt rá elég, hogy meggyőzzenek, tudnak fejlődni abból az ígéretes kezdésből, amit két évvel ezelőtt alkottak.

  A Pitchfork-féle indie-rajongók imádni fogják, én már kevésbé, hiszen akármennyire is igyekszik újnak, továbbfejlesztettnek hangzani, az Antics egy kicsit elhibázott próbálkozás minderre. A tagok rájöhettek, hogy az első lemez sikerét részben az egyszerűségnek köszönhetik, de elfeledkeztek róla, hogy ezt is el lehet túlozni, és sajnos meg is tették. Míg az olyan dalok, mint az Evil, Narc, Slow Hands, és C'mere visszaidézik a TOTBL legjobb pillanatait, addig érezni lehet, hogy ebben az anyagban nincs annyi lelkesedés és vágy az új és jobb zene alkotására, mint ezelőtt.
  Nincs azonban nagy baj, ami az Interpolnál átlagon aluli, az majdnem minden másik post-punk/indie zenekarnál átlagon felüli teljesítmény lenne. 

  Ennyit, és nem többet az Antics-ről. Ugyanakkor megemlíteném, hogy míg a TOTBL-nál örültem, hogy a banda legutóbbi lemeze előzékenyebbé tett velük szemben, addig jelen esetben túl magasabbak voltak az elvárásaim, és ennek ezúttal nem sikerült megfelelniük.

  10/5 - Ismételném önmagam, nincs nagy baj, az Interpol-érzés még megvan.