Editors Pozsonyban!

  Ezt az eszméletlenül hosszú negyven napot végre a megérdemelt koncert követte, és már a poszt elején annyit megmondhatok, hogy minden pénzt és fáradságot megért.
  A brit post-punk revival/indie/electronic indie együttes teljesen kitett magáért. Míg a Szigetes koncertjükről azt lehetett hallani, hogy nem volt elég személyes (egy fesztiváltól mit is vár az ember), a Millenárisos fellépésükről pedig, hogy mivel ülős volt és az MTV szervezte, nem is a közönségnek, sokkal inkább a kameráknak szólt, és míg ezekben akár még igazság is lehet, kétlem, hogy a pozsonyi koncertjükben bárki is találna bármi kivetnivalót.

  A szervezés megint kissé gyatrára sikerült, a venue változás jogát persze fentarthatja bárki, csak erről még értesíteni is kéne megfelelően az embereket, az egyik ismerősömhöz például egy nappal a koncert előtt jutott el a hír, hogy a Duna másik oldalán, egy színházban lesz a gig.
  A bejutás különben simán ment, ruhatárral, segítőkész személyzettel és egy rakat eladó Editors-os cuccal. Mikor beengedtek minket, másodpercek alatt megszálltuk a terepet, ami amúgy egészen csinos volt. Mivel egy színházról van szó, voltak ülések és álló helyek is, mi egész jó helyet fogtunk ki a második, már-már első sorban. 

  Az előzenekar nem a beígért The Strange Death of Liberal England volt, hanem egy szlovák együttes, a Diego, és habár a hangosítás nem volt éppen kifogástalan, én jól szórakoztam, hiszen egy minőségi fellépést csodálhattunk meg egy csapat lelkes és igazán ügyes fiatalokból álló bandától, akik engem teljesen koncert hangulatba hoztak. 
  Ezután egy háromnegyed órás feszült várakozás következett, majd megérkezett a főattrakció. 
  Tapasztalt rajongó lévén már kismillió élő felvételt végignéztem, és gondolom csak azért tűnt ez tökéletesnek, mert végre én is megint ott lehettem, de tényleg érezni lehetett, hogy minden tag élvezi a show-t. Folyamatosan mosolyogtak ránk, még az énekes Tom Smith is, aki pedig nem arról híres, hogy sokat kommunikál a közönséggel.

 (a kép nem a miénk, >>innen<< van)  

  Ez lenne a setlist. Szerintem igazán korrekt, az első két albumról öt-öt számot játszottak, a legújabbról hatot, valamint három dalt, amit vagy nem adtak ki hivatalosan, vagy bónusz track, vagy új, ami nagy meglepetésként ért.
  Borzasztóan sajnáltam, hogy a tavalyi turnéval ellentétben idén nem játszották el az új lemez minden track-jét (az A Life As A Ghost-ot a Like Treasure-ért, a Bullets-et pedig a The Boxer-ért cseréltem volna le egy másodperc alatt), viszont közben csak egy pillantást kell vetni az olyan gyönyörűségekre, mint az Escape the Nest, a Lights, a Blood, vagy a Smokers, ami persze most sem maradhatott el, és máris betölti az ember szívét az a jóleső melegség, amit az olyan együttesek idéznek elő, akiknek tényleg mindenük az élő fellépés, és a rajongók kielégítése.

  Számomra az est fénypontja a ráadás alatt következett be, mikor egy kisebb szünetet követően (mely során véletlenül került egy kisebb pohár alkohol tartalmú folyadék a zongorára) Tom Smith sétált be és ült le a zongorájához, hogy előadjon egy olyan ritkaságot, amit No Sound But The Wind néven ismerünk. Már feladtam a megfelelő jelzők keresését, egyszerűen csak szép volt.

készítette: én, aka Tia ;)

  Az utolsó számnál aztán még annál is többet beleadtak a fiúk, mint addig, és habár gitártörés nem volt - hiszen az nem az ő stílusuk -, épp eléggé fel lett mindenki tüzelve ahhoz, hogy abban a másodpercben hiányozni kezdjen a banda, hogy elhagyták a színpadot. A Fingers in the Factories méltó zárása volt ennek az estének, hallhattunk váratlan, de remek dobszólót Ed Lay-től, hiszen mégiscsak kis ember nagy tehetséggel, Chris Urbanowicz megmutatta, milyen az, ha tisztességesen hozzányúl ahhoz a gyönyörű Rickenbacker-hez, Russell Leetch kipengette a lelket is a basszusgitárjából, Tom Smith-nek pedig szavak nélkül is sikerült a tudomásunkra hoznia, hogy igazán hálás a szeretetért, amit az alig négyszáz ember adott neki közel másfél órán keresztül mindenféle elképzelhető módon.

  A zárást követően voltam olyan furfangos/pofátlan, hogy az egyik pakoló emberkétől kikönyörögjem Chris Urbanowicz pengetőjét (ki tudja, talán azzal varázsolt az Escape the Nest alatt), amit aztán sikerült aláiratnom is vele.


  Bizony, ezután a turnébusz mellett "összefutottunk" az együttes tagjaival, és ha nem lett volna elég, hogy a színpadon tökéletes koncertet adtak, egy személyes találkozás során megmutatták, hogy nem hősök, vagy istenek, hanem csak négy elképesztően kedves, jófej (és nem utolsó sorban hullafáradt) ember, akik szívesen elcsevegnek pár percig bármelyik rajongójukkal.

 Na igen, Ed elvesztette a tollunkat, úgyhogy Tomnak már csak ez maradt.
Amúgy nem Ed vesztette el a tollunkat, de miatta történt, mert ott jófejkedett körülöttünk, és összezavarodtunk x)

  Csakis pozitív dolgokat tudnék még mondani az együttesről és a koncertről, de túlozni nem akarok, meg hosszúra nyújtani sem, szóval csak annyit így végezetül, hogy bármikor töltenék ismét negyven órát ébren, járnám le megint térdig a lábaimat, és tölteném az éjszakát vasútállomások lépcsőjén, ha ez azt jelentené, hogy láthatom ezt a négy fantasztikus srácot a színpadon játszani. 

 a képet Myra, a blog egy másik írója készítette


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése