Csodálkozva láttam, hogy erről az albumról még nem született review, én pedig most hallgattam, ráadásul nagyon rég írtam már ide a blogra, szóval íme, következzék most a kanadai indie rock együttes legutolsó albumának boncolgatása.
A Metric 1998-ban alakult Torontóban, de első albumukat csak 2003-ban sikerült kiadniuk, s azt követte még kettő 2005-ben és 2007-ben. Négytagú banda, az énekesnő Emily Haines, aki gitáron és szintetizátoron is játszik.
Az általános vélekedésem, miszerint mennyire fantasztikus együttes is lehetnek ők, hiszen annyiszor és annyi felől hallottam ezt róluk, kicsit megingott, mikor a Twilight körüli felhajtásnak köszönhetően az Eclipse (All Yours) című számuk volt az, amit legelsőnek meghallgattam. Engem kissé elkedvetlenített a dolog, elég 'langyi' az a dal, attól függetlenül, hogy szép, de ne hagyjuk magunkat becsapni! A Fantasies nagyon jó anyag, és bár a korábbi munkáikat még most is csak futólag ismerem, feltámadt az érdeklődésem azok iránt is.
A Metric 1998-ban alakult Torontóban, de első albumukat csak 2003-ban sikerült kiadniuk, s azt követte még kettő 2005-ben és 2007-ben. Négytagú banda, az énekesnő Emily Haines, aki gitáron és szintetizátoron is játszik.
Az általános vélekedésem, miszerint mennyire fantasztikus együttes is lehetnek ők, hiszen annyiszor és annyi felől hallottam ezt róluk, kicsit megingott, mikor a Twilight körüli felhajtásnak köszönhetően az Eclipse (All Yours) című számuk volt az, amit legelsőnek meghallgattam. Engem kissé elkedvetlenített a dolog, elég 'langyi' az a dal, attól függetlenül, hogy szép, de ne hagyjuk magunkat becsapni! A Fantasies nagyon jó anyag, és bár a korábbi munkáikat még most is csak futólag ismerem, feltámadt az érdeklődésem azok iránt is.
Összességében úgy gondolom, a címhez is nagyon passzoló hangulatú lemezt sikerült összerakniuk, változatos és érdekes dalok sorakoznak itt. Kiforrott a stílus (kissé puhábbnak és álmodozóbbnak tűnik, mint az együttesre eddig jellemző zene), ráadásul elsőre magára is vonja az ember figyelmét, megjegyezhetőek a dallamok és a ritmusok. A dalokra jellemző a dob kiemelkedése, a karakteres gitárfutamok, a változatos a hangzás, főként a szintetizátor hangulatkeltő szerepe miatt (Twilight Galaxy, Collect Call, Stadium Love), valamint - és ez azért több esetben kevésbé pozitív dolog - a repetitív dallam és szöveg, főleg a refrénekben (Gold Guns Girls, Blindness). Az viszont nagyon szerencsés, hogy ügyesen pakolták egymás után a számokat, ha jön is egy gyengébb dallamötlet (Satellite Mind, Front Row), a keletkező űrt rögtön betölti egy másik, jobb szám. És ugyan még nem láttam be, miért is olyan nagyon jó énekesnő Emily Haines, kétségtelen, hogy a hangja illik a hangszeres világhoz, ráadásul azért néhol valóban megmutatja, hogy tud énekelni (Collect Call).
Rögtön az első Help I'm Alive című dalról beugrott, hogy egy jó fél perccel hosszabb, mint lennie kellene, ebben az esetben például nem előnyös a sok ismételgetés, ezt azonban kiváltja a hatásos dobkezelés és a dalszöveg párhuzama, végül nem válik unalmassá a dal. Szerencsére a Sick Muse már hibátlan ebből a szempontból - és más egyéb szempontokból is. A következő fénypont, rögtön az elmélázó, gyönyörű Twilight Galaxy után a Gold Guns Girls, az album másik slágerszáma. Az album második fele hullámzó, de kis gyakorlás után meg lehet szeretni a Collect Callt és a Gimme Sympathy sem fog annyira kilógni már a sorból. A Blindness építkező, középen jelleget váltó stílusa után pedig ügyes húzásként kapunk egy zajos, hangoskodó dalt a végére, ez a Stadium Love - a cím igen jól reprezentálja, miről van itt szó.
Nekem jó élmény volt hallgatni ezt a fajta indie rockot, sokszor ragadt a fejembe egy-egy dallamrészlet, és a szövegvilág is tetszett. Hangulatos album, helyenként azonban nagyon hiányolok egy kicsivel több dinamikát, hangos-halk váltakozást vagy akár valami hangszerelésbeli változtatást, hogy ezek a nagyon jó dalok kevésbé legyenek simák, lineárisak, egyöntetűek.
Nagyon erős 10/7 lett ez így.
Rögtön az első Help I'm Alive című dalról beugrott, hogy egy jó fél perccel hosszabb, mint lennie kellene, ebben az esetben például nem előnyös a sok ismételgetés, ezt azonban kiváltja a hatásos dobkezelés és a dalszöveg párhuzama, végül nem válik unalmassá a dal. Szerencsére a Sick Muse már hibátlan ebből a szempontból - és más egyéb szempontokból is. A következő fénypont, rögtön az elmélázó, gyönyörű Twilight Galaxy után a Gold Guns Girls, az album másik slágerszáma. Az album második fele hullámzó, de kis gyakorlás után meg lehet szeretni a Collect Callt és a Gimme Sympathy sem fog annyira kilógni már a sorból. A Blindness építkező, középen jelleget váltó stílusa után pedig ügyes húzásként kapunk egy zajos, hangoskodó dalt a végére, ez a Stadium Love - a cím igen jól reprezentálja, miről van itt szó.
Nekem jó élmény volt hallgatni ezt a fajta indie rockot, sokszor ragadt a fejembe egy-egy dallamrészlet, és a szövegvilág is tetszett. Hangulatos album, helyenként azonban nagyon hiányolok egy kicsivel több dinamikát, hangos-halk váltakozást vagy akár valami hangszerelésbeli változtatást, hogy ezek a nagyon jó dalok kevésbé legyenek simák, lineárisak, egyöntetűek.
Nagyon erős 10/7 lett ez így.
Ajánlat ismerkedéshez: Gold Guns Girls, Sick Muse, Stadium Love
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése