Elérkeztem a Nightwish-diszkográfia utolsó darabjához, a legutóbbi albumhoz, amelyen már nem hallhatjuk Tarja Turunent, hiszen Anette Olzon, az új énekesnő vette át a helyét. Egy dolog, hogy én mit gondolok, de én nem tudom elfogadni ezt az új felállást. Anette hangja annyira más, sőt, továbbmegyek, annyira semleges és annyival több erősebb és érdekesebb torkú énekesnő van nála, hogy az ő bevételével a teljes Nightwish-koncepciót sikerült szétzúzni. Szerintem. Mert a Nightwish éppen attól volt különleges, hogy mesteri módon kombinálták Tarja operahangját a különleges, egyedi hangzású symphonic metal stílussal, és ebből született egy remek mix. Az új énekesnő viszont megfoszt minket ettől. Rendben, vegyék be, de akkor változtasson nevet a banda inkább, hogy meg lehessen különböztetni a két korszakot. Persze ezen már hiába siránkozom, inkább néhány szó a Dark passion playről.
Maga az album nem olyan rossz, de teljesen más az eddigiekhez képest. Most már nincs erős női vokál, amire építeni lehetne, ezért Marco Hietala jut több szerephez, hogy ellensúlyozza Anette sokszor erőtlennek ható hangját. Nagy szerencse, hogy Tuomas Holopainen kiváló dalszerző, és képes volt olyan dalokat írni, amelyek azért hozzák a megszokott Nightwish-stílust, közben pedig valamennyire elviselhető Anette is (tudom, nagyon ellene vagyok, és elfogultságom objektivitásom kárára megy, de nekem elég nagy törés volt, mikor Tarja kivált).A számokról:
A Dark passion play kapott egy szép keretet maga köré: indításnak - eléggé merész ötletként - egy 14 perces (az eddigi leghosszabb) dalt kapunk a nyakunkba ("The Poet and the Pendulum"), és mivel jellemzően jól sültek el az eddigi ilyen óriásköltemények (a filmzenére hajazó stílusnak köszönhetően), nincs ezzel semmi gond. E dal párja a lemez legvégén a "Meadows of heaven", amely mellőzi az összetettséget, és nincsenek dallamváltások, de korrekt zárása az albumnak.
A lemez nagy pozitívumának tartom, hogy minden eddiginél jobb slágerdalok születtek a "Bye bye beautiful", az "Amaranth" és az "Eva" személyében. A "Bye bye beautiful" egyértelműen az album legerősebb száma, naná, hogy Marco miatt. Anette mellette csak egy sima vokalistának tűnik, örülök, hogy itt csak háttérszerepet kapott, mert az egész szám eggyé válik Marco stílusával. Ellenben az "Eva" - akármennyire is fáj bevallani, de - tökéletes Anette-nek, csodás ballada, amely csontig hatol, és sikeresen felkerült nálam a legszebb balladák listájára is.
Igazából még talán a "Last of the wilds" maradt meg a fejemben, a vonósok és a rockzene instrumentális keveréke, szerencsére ének nélkül. Aztán persze el kellett rontani a jót, a banda kiadta kislemezen "Erämaan viimeinen" címmel, amelyen Jonsu, az Indica énekesnője vokálozik. Kérdem én, ha a Nightwishnek van saját női énekese, minek felkérni mást? Ráadásul Jonsu hangja egyáltalán nem passzol a remek instrumentális dallamokhoz, ki fogom mondani, de nála még Anette is jobb lett volna.
Minden egyéb szám, ami az albumon van, szerintem felejthető a többihez képest, sőt, a korábbi Nightwish-dalokhoz képest meg pláne. Erről ennyit is.
Ajánlatként a "Bye bye beautiful", éljen Marco. Csak azért mutatom be a videóklipes verziót, hogy lehessen látni a különbséget, mi lett a régi videókhoz képest - a Nightwish, a symphonic metal és a gothic metal kiemelkedő képviselője egy nulla mozgáskultúrával bíró, miniszoknyás, tornacipős énekesnővel? Ciki.
Összegezve: 10/6 mondjuk, mert az album felére képes vagyok azt mondani, hogy igenis jó számok az énekesnőváltás ellenére is, de a többi nóta valahogy nem az igazi, egyenként nem maradnak meg, de egyben hallgatva végülis elmennek. Új album elvileg 2011 szeptemberében lesz, és mivel mégiscsak a Nightwishról van szó, biztos vagyok benne, hogy ellenőrizni fogom, milyen irányban haladnak. De Tarja nélkül akkor sem az igazi.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése