"...i don't know how more people haven't got mental health problems..."

  Az első gondolatom az volt, hogy ez borzasztóan rossz.
  Aztán eszembe jutott, mit gondoltam, mikor a Made of Bricks-et hallgattam meg először, úgyhogy adtam az új lemeznek is még egy "esélyt". A második első gondolatom ezután már az volt, hogy nem rossz ez, csak borzasztóan kaotikus. Kate hangja lehet erősebb és határozottabb, a hangszerelés is lehet, hogy sokkal kreatívabb és rétegesebb (Paris, Doo-Wah-Doo, Take Me To A Higher Plane), de a dalok csak egymásra vannak dobálva megint csak, nincs rendszer bennük, felépítés, vagy bármi séma, csak számok egymásutánja.
  Ami viszont nagyon tetszett, hogy megmaradtak a kislányos (I've Got A Secret, Early Christmas Present) és az elszállt dalok (I Just Love You More, szerintem ez a "második Play"), a szókimondó számok (Don't You Want To Share The Guilt), meg mikor Kate csak dumál-dumál-dumál és dumál, vagy a Mansion Song, amikor az első perc után feladtam, hogy megszámláljam, hányszor hangzik el a "fuck"-szó.

  Kate Nash nagyszerű munkát végzett eredetiségének megőrzésével. Máig nem találok még egy olyan énekesnőt, aki úgy énekel, mint ő, vagy úgy komponál meg egy albumot, hogy az egyszerre legyen nevetséges, őszinte és elragadó. 
  A lényeg, hogy többedik hallgatás után nincs semmi probléma, a legtöbb dal szerethető és legalább olyan nagyszerű, mint a Made of Bricks-en szereplő számok többsége, egyedül a lemez vége felé lehet észlelni, hogy döcögőssé vált a dalszövegírás (You Were So Far Away, I Hate Seagulls), és ellaposodott a hangulat, de ha valaki szereti az olyan dalokat, mint a Birds vagy a Skeleton Song, az nagy valószínűséggel ezt az albumot is kedvelni fogja. 

 10/7 - az utolsó két szám alatt jelentős mértékű unottság és érdektelenség jelentkezett, ami engem illet, de ettől függetlenül az angol hölgyemény ismét egy jó albumot adott ki.

szerzői ajánlat: Do-Wah-Doo
az albumartról: sokkal jobb, mint az előző - kifejező és jobban passzol a lemezhez


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése