Mit is mondhatnék. Igyekszem nagyon higgadt és meggondolt lenni a review során, de meg kell értenie mindenkinek, hogy bizonyos tényeket nem hagyhatok figyelmen kívül. Például hogy a nevezett együttest nemrég láttam koncerten. És hogy a velük való gyors szerelembe esés után úgy vártam ezt az albumot, mint a megváltást. Valamint hogy az összes számot kívülről fújtam (fújtuk :D) live verziók alapján, mire kijött. És hogy Tom Smith és bandája.. zsenik.
Vagy legalábbis nagyon jók. :)
A hivatalos megjelenési dátum október 12, sebaj, egy halom oldalon már hallgatható a lemez. Hivatalos honlapon a beharangzó videó olyan jó volt, hogy ez, meg a koncert (2009.09.19., áldom a neved..) alapján elképzeltem magamnak az albumot már egy ideje. Hogy olyan lett-e? Olyan. Sőt, olyanabb. ^^
Oké, lájvkoncertet nem überel. Igen, nagyot váltottak a fiúk. Lehet ezen megütközni, lehet csodálkozni meg fujjolni, meg lehet szeretni. Mármint.. szerintem ez egy jó dolog. Biztos, hogy kockázatos meg igen, egy pindurit visszakívánom néha a gitároskorszakot, de hát hallgassa az ember a régebbi albumokat, meg koncerten még mindig nagyon nyomják, szóval nincs apelláta.
Olyan albumot hallottam én most tőlük, amilyet még sose.
Az Editors lényege az benne van szerintem, dalszöveget még mindig iszonyatosakat tudnak írni, nagyon jól megtalálták magukat az szintistílusban, pont azért véleményem szerint, mert eddig nem ezt csinálták. Új volt nekik, nem bejáratott, mint az ezt a stílust nyomó bandáknak. Ezért lett annyira.. egyedi a lemez. A hangulatért pedig csillagos ötös. Lehúzós, de okos és igenis ott a remény. A dalok egyszerre depisek és vigasztalósak számomra. És akkor kábé ennyit is általánosságban, jöjjenek track by track, mert az vicces, ígérem, nem szállok el (nagyon).
In this light and on this evening: Indul monoton szintihanggal és Tom hangjával. Aztán bejön a zongora, és megadja az alaphangulatot. Ez kérem egy kegyetlen album lesz. Egyre több hangszer meg minden, a szöveg üt, megmondom, milyen képzetet kelt bennem a dal: a világ az atomháború után. Kihalt városok és szürke ég, alkonyat. Aztán zúzás, morzehang, apokalipszis. Úgy képzelem, most visszapörgetjük az időt, és megnézzük, mi volt a pusztulás előtt.
Bricks and Mortar: Kábé ugyanazzal a ritmussal indul, mint az ITL, és ez nagyon tetszik nekem. Nos, ez egy baromi jó dal, jó hosszú is, a refrénjét úgy ahogy van, imádom. Viszont alapjában véve csalódás volt nekem a koncertváltozatokhoz képest, kihagytak belőle és hozzátettek dolgokat, nem feltétlen tetszős, de megszokhatós, és hát a refrén kárpótol. Ez ilyen.. háborús szám. Az emberek kegyetlenek, az irónia meg érezhető. Különben kicsit az egész lemezen. Szeretjük mi azt (én legalábbis).
Papillon: Első single, annak is való. Ritmusos, kajak kis dal, újabb hatalmas szöveggel. Mondják, hogy talán a legemészthetőbb, bizonyára így is van. Lassan jobban szeretem akusztikus változatban és várom a vonósokkal tűzdelt verziót. :) Neem, azért eredeti még mindig a rulz.
"Darling, just don't put down your guns yet, if there really was a God here, he'd have raised a hand by now!"
You don't know love: Tom elképesztő mély hangjával indít, aztán ilyen popos-szintis ütemű valami jön be. Erőteljesen két részre osztott szám, nomen est omen, süt belőle a bánat és a kilátástalanság. Szeretem, ahogy sok hang énekel refrént.. no meg az a gitárriff.. amit nem tudom, hogy gitár-e, de sebaj. Végére jól beerősít, összességében.. imádom, na.
The Big Exit: Már az elején lejön szerintem, hogy legbetegebb szám, halk, beszívott éneklés meg minden, meg az a nyávogás.. ááhh. :) Sajnos belopta magát a szívembe, és még jobban is, mint koncerteken. Jobban átjön a dinamikája. Ez valami.. szerelmes szám-szerűség lehet, de hát milyen, MILYEN? :) Tömeggyilkosos. "They took what once was ours, they took what once was ours.." Ez az egyre agresszívebb, mégsem túlzásba vitt ismételgetés adja meg a dühét a dalnak. Mert az van benne, elfojtott, kétségbeesett düh. Énszerintem.
The Boxer: Leggyönyörűbb, karöltve másik két dallal a lemezen (Like Treasure, Walk the fleet road). A végtelenségig melankolikus és sötét, de aki ilyen dallamot képes írni.. abban még ott a fény. Az indító ritmus és a zongora belegázol az ember lelkébe.. mikor először hallgattam, az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy modern sámánének. Nem tudom, miért. :) Tom hangja az egyik legtisztábban szól itt, mondtam-e már, hogy megőrülök az ő kiejtéséért (is)?
"Days to the final end..." (igen, itt már rettentő közel vagyunk a végromláshoz, pusztuláshoz..)
Like Treasure: Nagynagy csodálkozó fej voltam, mikor legelőször meghallgattam az albumváltozatot. Mit csináltak ezek a keveréssel? Hát mi történt itt? Ugye koncerten az ilyen kis finomságok nem hallatszanak. Beletelt egy időbe, mire megszoktam, most már teljes elánnal szeretem ezt a dalt. Egyszerűen.. csodálatos. Mindig ez szóljon, de komolyan. Rémisztő és lenyűgöző és egyáltalán. Valami "old days"-ről (is) énekel, és ez a fura keveréssel összevetve.. mintha valami régi dalt hallgatnánk az ősidőkből, mikor a mi korunk már romlott és gépies és sivár.. a szöveg is erre erősít rá (oké, ezek a saját képzeteim, senkire nem szeretném ráerőltetni :).
"You are what you need, you'll become digested,
Well love, it isn't felt.. love is tested.
You will keep forever,
I'll bury you like treasure.."
Olyan furcsa hatást kelt ez mind együtt, én azt is tudnám mondani, hogy ez a kedvencem a lemezről. Néha. (meg az a jókis "gitár" a legvégén.. hmm..)
Eat raw meat = Blood Drool: De mégsem, mert olyankor jön ez a dal, ami egy teljesen külön történet. Külön világ. Megkockáztatom, külön fizikai törvényei vannak. Kész. Ilyen dalt írni... Igencsak elszállt gondolkodásmód kell hozzá. :) Szöveg milyen már.. meg ahogy felénekli.. áh.. :D Nincsenek összefüggő gondolataim a dologról, ez egy ilyen szám.
"I give a little to you, I give a little to him, I give a little to her.."
Walk the Fleet Road: Ha még mindez nem lett volna elég. Zárószám. The beauty. The pure awesomness. Szívszorongató, reményteli, mégis elég sötét ahhoz, hogy egy magamfajta gyenge embernek könnyek gyűljenek a szemébe tőle. Hümmögős kórus és bedobbanó dobok. Dalszöveget nem említem, asszem már rájöttetek, hogy az a gyengém.
"Hate can't turn to love, not for this human race.."
Az egyetlen gond ezzel a számmal, hogy vége van. Túl hamar van vége, túl hirtelen, és ezzel az albumnak is vége, én meg ittmaradok tanácstalanul, hogy most akkor elpusztult az a világ, vagy ez a dal végülis megmentette?
Aztán kinézek az ablakon (vagy kimegyek az utcára) és rájövök, hogy nem, az a világ nem pusztult még el, egyre inkább benne élünk, de egyelőre még kitart. Hogy miért, azt nem tudni, mert az Editors megmutatta nekünk mindazt, ami miatt nem kellene, hogy itt legyünk még.
De lehet, hogy pont az ilyen zenék, dolgok miatt vagyunk még itt. :)
Juj, nagyon művészi akartam lenni itt a végén, remélem, vágjátok, mit akarok.
Hogy akkor milyen ez az album összességében? Tökéletes? Újítós? Zseniális? Ötletes? Ja, mindegyikből egy kicsi. Számomra meglepetés, hogy tetszik, ritkán hallgatok ilyen stílust. De benne van az Editors lényege, és valahol talán.. ez az oka, hogy 10/9.5-öt adok rá. xD
A -0.5 a Bricks and Mortar miatt. Ami tényleg szuper, de lehetne szuperebb. :P
Várjuk a deluxe version-t. Várjuk, várjuk, várjuk..
Amíg pedig várjuk, meghallgatjuk még jópárszor ezt az albumot. Valószínű, hogy ezt szeretném hallgatni akkor is, ha netán összedőlne a világ.
P.S. Tija hiányolta a nagy elánnal beharangozott ígéretemet, hogy ez bizony miért is egy konceptalbum énszerintem. Hát megpróbálom akkor most interpretálni.
Szóval. Olyan az egész, mintha ITL megmutatná a lerombolt, elpusztult világot (atomháború-sújtotta kép, értitek, aTOMháború x), utána pedig visszamennénk az időben és szépen elénk tárják, mi minden és hogyan ment tönkre.
Bricks and Mortar: háborúk, Papillon: Isten mint olyan, eltűnik az életünkből, tehát eltűnik a bizakodás, a biztonságérzet, You don't know love: pont ez, a szeretet és a hasonlók tisztelete, ismerete, az sem olyan már, mint régen. The Big Exit-et nem tudom, az magában egy nagyon beteg dal. Aggresszió és a lélek sebei, a düh és az erőszak, ilyenek jutnak eszembe. The Boxer: ez ilyen szenvedős városi elborulós dal, nem tudom, itt csak a hangulat, ami belejátszik nálam a konceptbe. Like Treasure: mindennek az elsivárosodása, üresedése, elértéktelenedése. (és az a régies hangzásmód, amit alkalmaznak... messzetávolból szól egy dal, ami a jelenről mesél... nagyon spéci..) Blood Drool: perverzió mind olyan. xD Nem tudom. Képtelen vagyok kihámozni, de szerintem mindenki tudja, milyen ez a dal. ^^ Walk the fleet road pedig ad egy olyan lezárást, ami talán megnyugtató is lehetne, hogy talán mégis van remény, de temeti is az egész emberiséget, szóval nem tudom. Csak Tom és a srácok tudhassák.
Néha csak ilyen apró kis dalszövegnüanszokból állítottam össze ezt, szóval csak magam szórakoztatására, szeretem ezt így elképzelni.
Meg mondjuk ilyen konceptmániás vagyok, úgyhogy ne is hallgassatok rám. ^^
Vagy legalábbis nagyon jók. :)
A hivatalos megjelenési dátum október 12, sebaj, egy halom oldalon már hallgatható a lemez. Hivatalos honlapon a beharangzó videó olyan jó volt, hogy ez, meg a koncert (2009.09.19., áldom a neved..) alapján elképzeltem magamnak az albumot már egy ideje. Hogy olyan lett-e? Olyan. Sőt, olyanabb. ^^
Oké, lájvkoncertet nem überel. Igen, nagyot váltottak a fiúk. Lehet ezen megütközni, lehet csodálkozni meg fujjolni, meg lehet szeretni. Mármint.. szerintem ez egy jó dolog. Biztos, hogy kockázatos meg igen, egy pindurit visszakívánom néha a gitároskorszakot, de hát hallgassa az ember a régebbi albumokat, meg koncerten még mindig nagyon nyomják, szóval nincs apelláta.
Olyan albumot hallottam én most tőlük, amilyet még sose.
Az Editors lényege az benne van szerintem, dalszöveget még mindig iszonyatosakat tudnak írni, nagyon jól megtalálták magukat az szintistílusban, pont azért véleményem szerint, mert eddig nem ezt csinálták. Új volt nekik, nem bejáratott, mint az ezt a stílust nyomó bandáknak. Ezért lett annyira.. egyedi a lemez. A hangulatért pedig csillagos ötös. Lehúzós, de okos és igenis ott a remény. A dalok egyszerre depisek és vigasztalósak számomra. És akkor kábé ennyit is általánosságban, jöjjenek track by track, mert az vicces, ígérem, nem szállok el (nagyon).
In this light and on this evening: Indul monoton szintihanggal és Tom hangjával. Aztán bejön a zongora, és megadja az alaphangulatot. Ez kérem egy kegyetlen album lesz. Egyre több hangszer meg minden, a szöveg üt, megmondom, milyen képzetet kelt bennem a dal: a világ az atomháború után. Kihalt városok és szürke ég, alkonyat. Aztán zúzás, morzehang, apokalipszis. Úgy képzelem, most visszapörgetjük az időt, és megnézzük, mi volt a pusztulás előtt.
Bricks and Mortar: Kábé ugyanazzal a ritmussal indul, mint az ITL, és ez nagyon tetszik nekem. Nos, ez egy baromi jó dal, jó hosszú is, a refrénjét úgy ahogy van, imádom. Viszont alapjában véve csalódás volt nekem a koncertváltozatokhoz képest, kihagytak belőle és hozzátettek dolgokat, nem feltétlen tetszős, de megszokhatós, és hát a refrén kárpótol. Ez ilyen.. háborús szám. Az emberek kegyetlenek, az irónia meg érezhető. Különben kicsit az egész lemezen. Szeretjük mi azt (én legalábbis).
Papillon: Első single, annak is való. Ritmusos, kajak kis dal, újabb hatalmas szöveggel. Mondják, hogy talán a legemészthetőbb, bizonyára így is van. Lassan jobban szeretem akusztikus változatban és várom a vonósokkal tűzdelt verziót. :) Neem, azért eredeti még mindig a rulz.
"Darling, just don't put down your guns yet, if there really was a God here, he'd have raised a hand by now!"
You don't know love: Tom elképesztő mély hangjával indít, aztán ilyen popos-szintis ütemű valami jön be. Erőteljesen két részre osztott szám, nomen est omen, süt belőle a bánat és a kilátástalanság. Szeretem, ahogy sok hang énekel refrént.. no meg az a gitárriff.. amit nem tudom, hogy gitár-e, de sebaj. Végére jól beerősít, összességében.. imádom, na.
The Big Exit: Már az elején lejön szerintem, hogy legbetegebb szám, halk, beszívott éneklés meg minden, meg az a nyávogás.. ááhh. :) Sajnos belopta magát a szívembe, és még jobban is, mint koncerteken. Jobban átjön a dinamikája. Ez valami.. szerelmes szám-szerűség lehet, de hát milyen, MILYEN? :) Tömeggyilkosos. "They took what once was ours, they took what once was ours.." Ez az egyre agresszívebb, mégsem túlzásba vitt ismételgetés adja meg a dühét a dalnak. Mert az van benne, elfojtott, kétségbeesett düh. Énszerintem.
The Boxer: Leggyönyörűbb, karöltve másik két dallal a lemezen (Like Treasure, Walk the fleet road). A végtelenségig melankolikus és sötét, de aki ilyen dallamot képes írni.. abban még ott a fény. Az indító ritmus és a zongora belegázol az ember lelkébe.. mikor először hallgattam, az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy modern sámánének. Nem tudom, miért. :) Tom hangja az egyik legtisztábban szól itt, mondtam-e már, hogy megőrülök az ő kiejtéséért (is)?
"Days to the final end..." (igen, itt már rettentő közel vagyunk a végromláshoz, pusztuláshoz..)
Like Treasure: Nagynagy csodálkozó fej voltam, mikor legelőször meghallgattam az albumváltozatot. Mit csináltak ezek a keveréssel? Hát mi történt itt? Ugye koncerten az ilyen kis finomságok nem hallatszanak. Beletelt egy időbe, mire megszoktam, most már teljes elánnal szeretem ezt a dalt. Egyszerűen.. csodálatos. Mindig ez szóljon, de komolyan. Rémisztő és lenyűgöző és egyáltalán. Valami "old days"-ről (is) énekel, és ez a fura keveréssel összevetve.. mintha valami régi dalt hallgatnánk az ősidőkből, mikor a mi korunk már romlott és gépies és sivár.. a szöveg is erre erősít rá (oké, ezek a saját képzeteim, senkire nem szeretném ráerőltetni :).
"You are what you need, you'll become digested,
Well love, it isn't felt.. love is tested.
You will keep forever,
I'll bury you like treasure.."
Olyan furcsa hatást kelt ez mind együtt, én azt is tudnám mondani, hogy ez a kedvencem a lemezről. Néha. (meg az a jókis "gitár" a legvégén.. hmm..)
Eat raw meat = Blood Drool: De mégsem, mert olyankor jön ez a dal, ami egy teljesen külön történet. Külön világ. Megkockáztatom, külön fizikai törvényei vannak. Kész. Ilyen dalt írni... Igencsak elszállt gondolkodásmód kell hozzá. :) Szöveg milyen már.. meg ahogy felénekli.. áh.. :D Nincsenek összefüggő gondolataim a dologról, ez egy ilyen szám.
"I give a little to you, I give a little to him, I give a little to her.."
Walk the Fleet Road: Ha még mindez nem lett volna elég. Zárószám. The beauty. The pure awesomness. Szívszorongató, reményteli, mégis elég sötét ahhoz, hogy egy magamfajta gyenge embernek könnyek gyűljenek a szemébe tőle. Hümmögős kórus és bedobbanó dobok. Dalszöveget nem említem, asszem már rájöttetek, hogy az a gyengém.
"Hate can't turn to love, not for this human race.."
Az egyetlen gond ezzel a számmal, hogy vége van. Túl hamar van vége, túl hirtelen, és ezzel az albumnak is vége, én meg ittmaradok tanácstalanul, hogy most akkor elpusztult az a világ, vagy ez a dal végülis megmentette?
Aztán kinézek az ablakon (vagy kimegyek az utcára) és rájövök, hogy nem, az a világ nem pusztult még el, egyre inkább benne élünk, de egyelőre még kitart. Hogy miért, azt nem tudni, mert az Editors megmutatta nekünk mindazt, ami miatt nem kellene, hogy itt legyünk még.
De lehet, hogy pont az ilyen zenék, dolgok miatt vagyunk még itt. :)
Juj, nagyon művészi akartam lenni itt a végén, remélem, vágjátok, mit akarok.
Hogy akkor milyen ez az album összességében? Tökéletes? Újítós? Zseniális? Ötletes? Ja, mindegyikből egy kicsi. Számomra meglepetés, hogy tetszik, ritkán hallgatok ilyen stílust. De benne van az Editors lényege, és valahol talán.. ez az oka, hogy 10/9.5-öt adok rá. xD
A -0.5 a Bricks and Mortar miatt. Ami tényleg szuper, de lehetne szuperebb. :P
Várjuk a deluxe version-t. Várjuk, várjuk, várjuk..
Amíg pedig várjuk, meghallgatjuk még jópárszor ezt az albumot. Valószínű, hogy ezt szeretném hallgatni akkor is, ha netán összedőlne a világ.
P.S. Tija hiányolta a nagy elánnal beharangozott ígéretemet, hogy ez bizony miért is egy konceptalbum énszerintem. Hát megpróbálom akkor most interpretálni.
Szóval. Olyan az egész, mintha ITL megmutatná a lerombolt, elpusztult világot (atomháború-sújtotta kép, értitek, aTOMháború x), utána pedig visszamennénk az időben és szépen elénk tárják, mi minden és hogyan ment tönkre.
Bricks and Mortar: háborúk, Papillon: Isten mint olyan, eltűnik az életünkből, tehát eltűnik a bizakodás, a biztonságérzet, You don't know love: pont ez, a szeretet és a hasonlók tisztelete, ismerete, az sem olyan már, mint régen. The Big Exit-et nem tudom, az magában egy nagyon beteg dal. Aggresszió és a lélek sebei, a düh és az erőszak, ilyenek jutnak eszembe. The Boxer: ez ilyen szenvedős városi elborulós dal, nem tudom, itt csak a hangulat, ami belejátszik nálam a konceptbe. Like Treasure: mindennek az elsivárosodása, üresedése, elértéktelenedése. (és az a régies hangzásmód, amit alkalmaznak... messzetávolból szól egy dal, ami a jelenről mesél... nagyon spéci..) Blood Drool: perverzió mind olyan. xD Nem tudom. Képtelen vagyok kihámozni, de szerintem mindenki tudja, milyen ez a dal. ^^ Walk the fleet road pedig ad egy olyan lezárást, ami talán megnyugtató is lehetne, hogy talán mégis van remény, de temeti is az egész emberiséget, szóval nem tudom. Csak Tom és a srácok tudhassák.
Néha csak ilyen apró kis dalszövegnüanszokból állítottam össze ezt, szóval csak magam szórakoztatására, szeretem ezt így elképzelni.
Meg mondjuk ilyen konceptmániás vagyok, úgyhogy ne is hallgassatok rám. ^^
1 megjegyzés:
JÓNAGYKUDOS:)
már írtam mér:)
Megjegyzés küldése