"Does anybody know where February went...?"
Ha a mainstream pop-punkról van szó (de jobban belegondolva ez minden műfajra igaz), akkor mindig is a dallamosabbat kedveltem, az egyedi hangokat, és a karakteres gitárokat.
A legtöbb pop-punk csapat célközönsége főleg a tinédzserek, ezért a The Rocket Summer dalai is főleg arról szólnak, amit ilyen korban egy mindennapi tizenéves akarhat az élettől: szerelem/önmegvalósítás/világmegváltás, és egyebek, ugyanakkor a 27 éves Bryce Avary projektje ezt egy hihetetlenül szívet melengető módon viszi véghez.
Avary amúgy minden hangszeren maga játszik, a dalaiban nagy szerepet játszik a zongora, de a legfontosabb, és legelragadóbb eleme az albumnak a gitár, valamint Avary ellenállhatatlan hangja. Olyan tiszta és telt, hogy a szívem is beleremeg, és mikor olyan dallamokat énekel, mint a Roses, a Walls vagy a Light egy-egy sora, az ember lánya azt kívánja, bár sosem hagyná abba.
Mondhatnánk azt is, hogy rettentően klisés ez a zene, és valóban. Arról énekel, amit a legtöbb utcán mászkáló, "művészlelkű", "kitaszított", és "nem megértett" tizenéves hallani akar (You Gotta Believe, I Want Something to Live For), de ehhez a közhelyességhez nem mindennapi kreativitás és tehetség is párosult, például ellentétben pár mai mainstream pop-punk zenekarral Bryce Avary hangjában hallatszódnak érzelmek is, a dalai pedig az őszinteségtől csöpögnek, már-már sok is.
10/8 - De mégsem, pont elég, és pont kielégítő. A Tara, I'm Terrible környékén veszek észre némi ellaposodást, de mégis, egy tökéletes album már unalmas lenne. Határozott 10/8. Én így képzelek el egy nagy és tehetséges pop-punk együttest.
szerzői ajánlat: Light (de amúgy az összes dal addiktív)
az albumartról: tetszik. nincs köntörfalazás. az ember meg az angyalhiszen arról van itt szó.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése