VH1 Album Chart (06.24. - 07.01.)

  Lassan feladom a Pop Chart-review-kat, mert egyszerűen semmihez nem vagyok képes hozzászólni. Minden értéktelhetetlen maszlag, és csak úgy vagdoshatnám rá a 10/1-eket, hogy "szar", "ez is szar", "ez meg pláne", így tehát úgy döntöttem, legközelebb csak akkor próbálkozom, ha egy hangyányit is jobb lesz a felhozatal.
  Nem így vagyok azonban az Album Chart-tal, ami szépen hozza a tőle megszokott "színvonalat". Megkapja az idézőjeleket, mert még mindig tudok jobban is elképzelni.

10. Black Eyed Peas - Meet Me Halfway (The E.N.D., 2009)
  Nem, sajnos az album címe még mindig nem azt jelenti, hogy ez a borzalom véget érne, pedig lassan már ideje lenne. A Black Eyed Peas rájött, hogy csak akkor tarthatja maga mellett a rajongóit, ha a dalaik és videóik sokszor szerepelnek minél több helyen, és ez az egyik dolog, amit nem kedvelek bennük. Nekem tetszik, például, ha egy előadó/együttes úgy alakít ki masszív rajongótábort, hogy a média ebben vezető szerepet vállalna. Ez a problémám Beyoncéval is, és a szóban forgó Kaliforniai Kvartettel is, hogy képtelenek a víz felett tartani a fejüket, ha nem ők folynak a rádióból és a tévéből.
  A dalt még mindig idegesítően egyszerűnek tartom, de fülbemászó, ami ügyes húzás: 10/2

9. Muse - Neutron Star Collision (Love is Forever) (Eclipse Original Soundtrack, 2010)
  Minden tiszteletem a Muse-é, a szívem fele törik össze, hogy nem látom őket idén a Szigeten, de ez a dal akkor is elég gagyira sikerült. Ez talán azért lehet, mert Matt Bellamy először a fellegekben szárnyalt a hírtől, hogy a daluk egy horrorfilmben fog szerepelni szörnyekkel és miegymással, majd lassan rá kellett jönnie, hogy ez egy csöpögős sztori vámpírokról, akiket nem szabad a napon hagyni, különben csillognak. Robert Pattinson is már beleunt ebbe a szerepbe, ezért úgy is játsza, talán ez a helyzet az angol rockbandával. Csalódtak a filmben, és bosszúból írtak egy dalt, ami nem csak a legkiszámíthatóbb dal, amit valaha hallottam tőlük, de egy idő után borzasztóan lapos is. Matt Bellamy ettől még mindig egy tehetséges zenész, a Muse pedig továbbra is nagyon állat, de ezt most nem találták el.
 10/3

8. Alicia Keys - Doesn't Mean Anything (The Element of Freedom, 2009)
  Nem hiszem el, hogy ezt még mindig veszik az emberek. Eddig lassan minden Album és Pop chartban szerepelt, pedig szerintem annyira azért nem jó. Már írni sem jó róla, hiszen már mindent elmondtam, amit gondolok róla. Alicia-nak előbb vagy utóbb ki kell jönnie egy új klippel, különben a nép mérges lesz. Most is azzal zárom ezt a rövid gondolatsort, amivel múltkor: "Ha pedig már Alicia Keys, és ez az album, akkor már inkább az Empire State of Mind (Part II) Broken Down, de ez csak magánvélemény."
  10/5 

7. Michael Bublé - Cry Me a River (Crazy Love, 2009)
  Nagyon örülök, hogy már nem csak a Haven't Met You-t hallhatjuk a tévében, hanem egy kevésbé pop-os dalt a kanadai énekestől, hanem ezt a nagyzenekari zenét is, ami igazán jól áll ennek az úriember, James Bond főcímdal-énekes felállásnak. Michael Bublé eszméletlenül elegáns a videóban, a dal is remek, egyszerű szöveggel, nem is követel nagy hangterjedelmet, de ezzel a nyers erővel, ami az énekesben rejlik, tökéletesen párosul. 10/9 

6. Lady Gaga - Alejandro (The Fame Monster, 2010)
  A "dolgok, amiket nem szeretek Lady Gagában" listámat az vezeti, hogy a nő nem lenne ennyire "hardcore", ha nem csinálna ilyen klipeket. Ez a dal sem valami nagy cucc a klip nélkül, de ha egyszer már ott a videó, és Gaga (alias Stefani Joanne Angelina Germanotta) rózsafűzéreket nyel le, férfiakat erőszakol meg és szexinek kicsit sem mondható módon táncol, persze, nézzük, mert szokatlan ahhoz képest, amit másoktól látunk.
  A dal magában - egész jó, hallgatható, slágergyanús, a videóval együtt viszont felfordul a gyomrom, és nem értem, miért hiszik a rajongói, hogy a művészet egyenlő a megbotránkoztatással. Nem forgatom ki senki szavát, ezt így láttam leírva.
  10/4 

5. Lena - Satellite (My Cassette Player, 2010)  A német hölgy lenne tehát az idei Euróvíziós Dalfesztivál nyertese. Mivel az első pár fellépő után már halálra untam magam, a későbbiekben sem követtem figyelemmel a versenyt, de ha ő lett az első helyezett, akkor nem lehetett túl jó a felhozatal. Ez talán durván hangozhat, de így van, Lenának nincs valami elsöprően erős hangja (sem valami szerencsés és ezer közül felismerhető neve), de a videóban természetesnek, kedvesnek és szeleburdinak látszik, ami a célközönségénél beválhat. A dal pedig aranyos, mindenki számára érthető, énekelhető,a szöveg másodpercek alatt megragad az emlékezetben, és ezek lennének a slágergyártás alapjai is.
  10/8

4. AC/DC - Shoot to Thrill (2010)
  Az AC/DC-nek jót tett ez a film. Habár a turnéiknak még korántsincs vége, már nem hallani róluk olyan sokat, és a Black Ice-nak is lassan már két éve. A Shoot to Thrill harminc éve ugyan már megjelent a Back in Black című lemezen, most viszont az Iron Man megjelenésével együtt készült egy koncertvideó a dalról, amihez hozzácsaptak pár jelentet a filmből is, amin nyáladzhat a közönség (ez köszönhető valószínűleg Robert Downey Jr-nak is).
  És habár beismerem, az AC/DC alaptalanul van túlbecsülve (mert jók, persze, nem a semmiért lettek élő legendák), azért ez a szám harminc év után is üt. 10/8 

3. Jack Johnson - You and Your Heart (To The Sea, 2010)
  Hogy egészen őszinte legyek, eszem ágában sem volt figyelni erre a dalra. Jack Johnson sosem volt a kedvencem, pedig már van kint pár albuma, de mindig úgy voltam vele, hogy jó, szép hang, kedves, ugrálós, mosolygós zene, de nagyon rövid idő alatt nagyon unalmas lesz. 10/2 

2. Katie Melua - The Flood (The House, 2010)
  Nagyon helyes, hogy Katie új anyaggal jön ki, már eléggé hiányoltam a tévéből is. Mindig kedveltem a hangját, és habár eléggé hasonló bármelyik másik énekesnőhöz gitárral, ez a dal most nagyon megnyert magának. Talán a keleties effektus nem igazán illik hozzá, a dal maga remek, és tulajdonképpen a videó is elég jó. Tetszett a felállás a dülöngélő zongorával meg a táncosokkal, és ha a többi dal is legalább ilyen jó a lemezen, akkor örömmel szerezném be. Annak viszont nem örülnék, ha a Mary Pickford-os akusztikus hangzást eldobná ezért a stílusért. 10/7 

1. Christina Aguilera - Not Myself Tonight (Bionic, 2010)
  Remélem, nem nehéz kitalálni, hogy borzasztóan nagyot csalódtam. Sosem voltam egy "no.1 X-Tina fan", de mindig is szívesen hallgattam a dalait (Hurt, Ain't No Other Man, Candyman), a hangja pedig egyenesen fantasztikus. Ezt akkor sem tudná letagadni, ha megtenné az utolsó lépést az átalakulás útján, és átnevezné magát Lady Gagára, ugyanis valljuk be, az olasz származású hölgyemény tehet róla, hogy a popénekesek sorban megőrülnek, és a klipjeikben nőket és férfiakat erőszakolnak meg, szexrabszolgának öltöznek, és magukból kivetkőzve viselkednek. Ez történhetett Christinával is, a kedves copfos, topos kislánnyal.
  Persze, nem mondom, felnőtt ő is, igazi nő lett, és azt csinál, amit akar, de ez nekem sok. Teljesen eladta magát, de azt hiszem, ez manapság már csak egy eset a sok közül.
  A Hang viszont még mindig ott van. 10/2

Ezek a lista-elemzések mostmár csak ilyen "csalódtam a pop-világ előadóiban" írások lesznek, erről igazán nem tehetek, és én sajnálom a legjobban.
  Átlag: 5. Úgy is néz ki ez a lista.