OneRepublic - Waking Up (2009)

Tudom, oké? Tudom, hogy itt már van vagy nyolcmillió bejegyzés az új albummal kapcsolatban, albumartok, meg miegyebek, de végre itt van A Review Az Albumról.

Deluxe-nek ugyanez lesz a borítója, csak a színek negatívban lesznek. Asszem.
És kaptok ti ajándékot, ha a képre kattintotok.
Pontosan nem kaptok semmitse, mert persze ezt is leszedték. Az e-mailem még mindig él.

Mondjuk úgy, hogy az első szám már a sampler alapján is tetszett, egészében sem változott róla meg a véleményem, ráadásul tetszik a végén a "kórus", bár az átvezetést simán meg lehetett volna oldani jobban, lásd mondjuk Three Days Grace - Break. Whatever.

  Ezután három dalnyi permanens vigyorgás ült ki az arcomra, hiszen "éljenújalbum", de ezeket a számokat már nagyon sokszor hallottam, és most sem változott róluk a véleményem, mindegyik nagyon igényes, szépen kidolgozott pop-rock dalok, de eközben megőrzik az egyediségüket, azt, hogy mindegyiknek saját stílusa van, saját világot hoz létre, külön hangulatvilágot.

  A Missing Persons 1&2-nál kerített először hatalmába az az érzés, hogy... nahát, egy új album... új OneRepublic. Persze nem olyan drasztikus stílusváltásról beszélünk, sőt, tulajdonképpen nem is tudom, mi  A Stílus, de ez a dal gyönyörű (főleg a felétől a stílusváltás... egyik eltűnt személy, másik eltűnt személy) Eddig minden zongorabetét nagyon bejött, nem olyan dinamikusak, mint az első albumon, de gyönyörűek. Ryan Tedder-ben ezt is bírtam mindig, leszarta, milyen zsúfolt a színpad, meg milyen hülyén néz ki, ha nyolcfelé állnak a kezei a különféle zongorák felé, a hangzás a lényeg.

  Good Life cuki, jólvan, persze, életcélom, hogy tavasszal egy reggelen erre andaloghassak csak úgy magamba'.

  All This Time sorsát még nem tudom... komolyan... nagyon jól hangzik, Ryan hangja egyszerűen gyönyörű, de még nem tudom, mi lesz. Majd az idő eldönti. Az én szívem annyi sok szeretettel tudja az ilyeneket ám hallgatni, azon leszek, hogy megszeressem. A baj az, amit a The Fray kapcsán is olvastam egyszer. Próbálnak nagynak tűnni, meg mint "mikor a törpe keménykedik" :D Azért aranyos :)

  Fear egyelőre még nem jön be, de emlékezzünk csak, hogy kezdődött a szerelmem a Prodigal-lel is :)

  A Waking Up volt az a dal, amire a legjobban kíváncsi voltam. Egyértelműen igazam volt, a legU2-sabb dal a lemezen, viszont tetszik a vonós-zongora rész, és igazán meghallgatnám/megnézném, ahogy Brent, Zack meg Ryan együtt tolják ezt a dalt, mert nagyon jó.

  A Marchin On-nak elég megkapó a ritmusa, bírom ezt a pasis vokálozást a háttérfiúkák részéről, bár csalódottan kell megállapítanom, hogy Ryan koncerteken az új daloknál valszeg végigüli a dalokat. Nagyon sok most a zongora. Nem erőteljes, nem dominál, de nagyon sok.

A Lullaby-okkal nem igazán vagyok kibékülve, nekem mind olyan egyformák (James Walsh-ét is csak nagy nehézségek árán sikerült megszeretni. És egy Lullaby legyen rövid. Egy kicsit hosszúra sikerült. Rendben van, nagyon szép, bírom a háttérgitározgatást,

  Óemdzsí, end di album iz lájk óvör.

  ÖSSZEGEZZÜK: Jólvan, gyerekek, nem lesz ez rossz. Hallhatóan kevesebb a lendület, a dinamika, és nem is áll össze (még) olyan nagy egész egységgé, mint a DOL album, VISZONT sok rajta az egyedi, különleges dal, amit mindenki másmilyen emlékhez/érzéshez tud majd kötni. SZÖVEGILEG sokkal gyengébb, mint a DOL, VISZONT legalább már tudják kezelni azt az istenadta tehetségüket, hogy JÓ poprock-ot csináljanak. Abból úgyis csak szar van mindig.

  A 10/8-os pontszámot, amit én a DOL-ra adnék, nem üti, de 10/6-nál lényegesen jobb, és mivel Ryan is eljutott A Szintre, Mikor Már Nem Elég, Hogy Jól Néz Ki, ezért 10/7.