Nem tudom, miért, megjött hozzá a kedvem. Hosszú volt a hét, fárasztó, és valahogy nincs kedvem új anyagot hallgatni, pedig egy Garou lemezt is beszereztem időközben.
Szóval volt itt ez a post-grunge ügylet a Falling Away-nél, hogy annyira már arra nem jellemző, a self-titled-jükre viszont annál inkább. Ez sem tisztán post-grunge, ha választani lehetne, inkább hard-rock, mint post-grunge, de igazán attól függ, hogy melyik dalról beszél az ember.
Kezdésnek beszélek a Starless-ről, mint az album kezdő dala. Össze van rakva ez remekül, a "rap" részével a végén egyszerűen imádom, de ami letompítja ezt a hangulatot, az a dob. Nekem nagyon tetszik, de eszméletlen szarul hangzik. Nem értek a dobokhoz, de mittomén, ha hangosabb lenne, akkor jobban hangzana. Szerintem.
A Cold, a So Far Away meg a Colors szerintem sorolható egy kategóriába. A rádiók/hallgatók által leginkább bevehető dalok, a vers-refrén-vers-refrén-bridge-refrén-refrén vonalat követi mindegyik, amit jól van, elfogadok, mert alkalmazkodni kell, és elég szomorú is lennék, ha csak azokat szeretném, akik ettől eltérnek, DE ezen kívül a dallamvilág az, ami különlegessé teszi szerintem ezeket a dalokat. Mindegyik fülbemászó, szövegileg nagyon egyszerű, könnyű megjegyezni, beférkőzik az ember agyába, szimpatikus, estébé.
A nehezebben hallgatható dalok közé tartozik a Death Trend Setta, amit nekem tartott egy ideig megszeretnem. Egy olyan után, hogy So Far Away, túl keménykedősnek tűnt, de végülis Eddie ilyen kemény gyerek, vagy annak akar tűnni, legyen is mindegy, a szövege miatt tetszik leginkább. Van az az érdekes pulzálása, amitől a szöveg ritmusa megragadt a fejemben.
No Giving Up ilyen Colors-kaliberű dal, ezt hallottam először az együttestől. *vállvonás* Jó. x]
Dead Skin és The Unknown. Tudom, hogy nem így vannak sorrendben, de gyakorlatilag ez az album két leglíraibb track-je. Mindkettőt kedvelem, nagyon is, fura kis felüdülés a zúzásban, friss levegő, napfény, estébé. Különben mindkettő kicsit depresszív hangulatú, jobban is, mint a Falling Away lemez Never Coming Home c. dala. Szövegileg talán ezek tetszenek a legjobban, hiszen szövegben csak pár jó pillanata van a bandának, nem mondhatni, hogy világot lehet velük váltani. (különben a Colors is egy ilyen jó pillanat)
Mi van még? Disco. Nem különösebben kedvencem a dal. Mondhatnám, hogy legkevésbé kedvencem. Vagy legkevésbé szeretem. Legtovább tartott megszeretni. Ilyesmi, mindegy is, semmi új, zúznak, szöveg nulla. Ejnye.
-javítás- Omg, meg majdnem kihagytam az album legjobb számát, a The Deep End-et, amit már említettem a Falling Away review-ban, hogy a Drown You Out nagytesója. A gitárszólótól a végén össze-vissza fosnám magam legszívesebben, elképesztően erős (hozzájuk képest), egyértelmű, hogy kedvenc a dal.
ÖSSZESSÉGÉBEN Crossfade rulz nagyon, ez az album sem rossz, gyengébb anyag, mint a Falling Away. Hibrid kicsit a stílus is, elfogultság, de nem vagyok saját örömöm elrontója, betudom annak, hogy debütáló album, stíluskeresés és miegymás. Jó, mert tulajdonképpen a fiatalabb korosztályt célozza meg a szövegekkel, azokat, akik még nem tudnak sokat a világról, de szeretnek úgy tenni, sok a harag, meg a szerelem ezen a lemezen, sok a gitár meg sok a jó hangú énekes, és mindig szimpatikus nekem, ha a vokalista is sokat énekel :)
10/8. Gyengébb 10/8, mint a FA, de erősebb, mint 10/7, lehet perelni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése