Nos... Mira már egy ideje birtokolja az Up To Now szuper-über-heavy-weight-fan-package-et, videográfiás DVD-vel, live-os és documentary-s DVD-vel, három CD-vel (asszem, de lehet, hogy csak kettő), három bakelittel (ÉRTITEK, és képes így aludni, hogy van Snow Patrol bakelitje), meg valami képeskönyvvel és hasonló fnomságokkal, és most eljött az én időm is. Mivel csóró vagyok, ezért csak egy szerény 2 CDs és egy DVDs pack-kal tudtam megajándékozni tesómat és jómagamat, de azért megérte.

  Kezdjük ott, hogy a válogatás. Szerintem nagyon a helyén van (hiányosságokról később), minden slágerüket rápakolták, még régi Reindeer Section-ös számok is felkerültek, You Are My Joy, hogy ugye a kedvencemet említsem. De például készült egy re-make az An Olive Grove Facing The Sea-re, ami egyszerűen fantasztikus szám. Polar Bears-es, When It's All Over-es korszakuk egyik legjobbja, ahogy a válogatáson szintén helyet kapott Ask Me How I Am és Batten Down The Hatch.

  Három új dal is felkerült a Just Say Yes mellett erre a best of-ra, a Give Me Strength, ami egyelőre még nem nyűgözött le engem, de nagyon rendben van, jó kis dal. A Dark Roman Wine-ról már elmondható, hogy ennek hallgatása közben szeretnék távozni az élők sorából. Van ez a PPP is még, ez ilyen vállvonós, még nincs vele különösebb kapcsolatom.

  Ami nekem rohadtul hiányzik, az a három legcsodálatosabb számuk a The Golden Floor mellett, a Final Straw Somewhere A Clock Is Ticking c. száma, és a You Could Be Happy valamint a Make This Go On Forever az Eyes Open-ről. Ezeket élőben is szeretik játszani, nem értem, erre a válogatásra miért nem került fel, legyen is mindegy.

  Szerepel két Union Chapel-es live is a lemezeken, a Chasing Cars és a Run, de például a Crazy In Love feldolgozás is helyet kapott. A lemezeken. Szóismétlés. Crap.

  If There's A Rocket, Tie Me To It sincs, most, hogy így jobban megnézem. Megőrültek ezek. Legyen is mindegy, térjünk rá a DVD-re.

  Két dokumentumfilm is található rajta, az egyik az Up To Now Documentary, amin minden rajta van a kezdetektől fogva, mikor még Shrug-nak hívták a bandát, hogy hogyan csatlakoztak a tagok, stílusban hogyan változtak meg az évek során, és a V festival-ról is van benne egy kis szösszenet, ami minden valószínűség szerint a legfantasztikusabb koncertjük volt, és nem is csak ebben az évben...

  A Take Back The Cities Tour Video azt a négy koncertet foglalja magába, amivel a turnét kezdték, és amit két nap alatt nyomtak le négy teljesen különböző városban. Különben mindkét dokumentumfilm nagyon szépen össze van rakva, a zenéket nagyon jól találták el, nincs fölösleges duma benne, csak az igazság sok-sok szép pillanattal, hogy a tagok mit gondolnak egymásról, a jövőjükről, tizenöt éves múltjukról együtt, szerintem nagyon szép.

  Van egy rakat live is, V festival-osok leginkább, az egész Lightning Strike is fentvan, amit a Pinkpopon adtak le először (és valószínűleg utoljára is) tizenhat perces egészében, valamint az az animációs film is fent van, amit a What If The Storm Ends? alatt itthon, a Szigeten is vetítettek, mialatt a dalt játszották, és amit a Pinkpopon végig leadtak.

  V festival-os Somewhere A Clock Is Ticking is van. Ejnye.

  Emellett még persze fájdalmas vallomások is vannak Gary Lightbody részéről életének azon időszakáról, mikor még elég rendesen be volt tintázva állandóan, szerintem az is totál rendben van, nincs túldramatizálva.

Az Albumartról még egy szót, tetszik, hogy visszafejlődött az eredeti dizájnra a banda, a hópehely szerintem amilyen egyszerű, olyan találó is, Just Say Yes single-nek is remek volt, de azért remélem, nem feledkeznek meg a hajtogatott csillagokról sem, mert szerintem abban még sok lehetőség van.

  Pontozni nem pontoznék, az új dalok egytől-egyig 10/9-esek, de erre sincs szükség, örüljünk, hogy van egy best of is, szerintem öt album, és tizenöt év után simán megérdemlik a felhajtást (ami nem is akkora, amekkorát igazából megérdemelnének).

Itt van a mi kis példányunk, csak gondoltam, megosztom veletek. :)

Befigyel mögötte a két The Fray, OneRepublic meg Editors <3

És ami még nagyon tetszett, hogy mikor Gary-t a jövőről kérdezték, csak annyit mondott:

"We can do anything..." 

Read Users' Comments ( 0 )

Mittudomén, ilyen kedvem van, most rockról van kedvem írni. És jaj, erről nem lehet keveset írni.

  Műfaj. Rock? Jaa, ja, lehet végülis. Inkább alternatív rock-nak mondanám, nem olyan tucatrock, de végülis nyomokban mégis, nem EMO, köszönöm, viszont a szívfájós, szerelmes, világgyűlölő tiniknek szól, főleg ez az album, ezt nem is boncolgatnám.

  Ian Watkins. Az odáig rendben van, hogy egy szexisten, de hangilag is nagyon odateszi magát, sokat fejlődött a hangja, Fake Sound Of Progress-en még nagyon kisfiús volt, Start Something-on meg túlkeménykedte magát, de mostanra ezt is kinőtte, vagy inkább belenőtte magát abba a szerepbe, amit ezelőtt csak ejátszani tudott.

  Mivel a Can't Catch Tomorrow c. dal klipje maradt meg bennem először, az egész albumot ez a hangulat fedi le számomra, nekem mindig ilyen nagyi-kötötte pulcsis, régi raktárépületben zúzós banda lesznek, még ha az új cuccok, amik eddig kiszivárogtak az új albumról még nem is győztek meg nagyon.

  A kezdő szám egy hosszabb szám, Everyday Combat, tulajdonképpen ez idézi legjobban a Start Something-ot, onnantól viszont bejön a jólöltözött, fess rock, indítva a felszínes iróniára épülő Town Called Hypocrisy-vel, aminek a klipje lol, a szövege szájhúzós, de összességében szerethető.

  The New Transmission már szakít ezzel a vonallal, vagy még szakít ezzel a vonallal, nem különösebben kedvencem az a dal, gyakran tévesztettem össze az előző album Last Train Home-jával. Gondolom, a Rooftops-ot nem kell bemutatnom senkinek. Éneklés szembelógó hajjal, utálom a felnőtteket, utálom az életemet jellegű klippel, ami most így belegondolva nem is tetszik, mármint ez, hogy a dacos tiniket is belevonták az egészbe.

  Everybody's Screaming-et szeretem, de hosszú távon idegesít, tolakodó, erőszakos szám, nemszeretem. Mármint hosszú távon. Broken Hearts, Torn Up Letters, estébé, estébé, estébé, nem vág a stílusba, de kitérdekel, elmegy, 4 AM forever. A következő dal. Ami ilyen szívszerelmes. Mindenki meghal (amúgy tényleg, állítólag hajnali négykor hal meg a legtöbb ember. Vagy a legtöbb ember hajnali négykor hal meg), elhagyott a nő, egyedül vagyok. 

  Gitárbelileg változott sokat a banda az előző albumhoz képest, ezt ezzel a dallal kapcsolatban kell megemlíteni, de jellemző ez a Can't Catch Tomorrow-ra és a Rooftops-ra is. Kicsit lenyugodott, kicsit letisztult, pont úgy, mint a dobos is (Ilan, for the record, aki mostanra kilépett a bandából, pedig nagyon szerettem, jófej gyerek volt), nem annyira kaotikus, mint eddig.

  For All These Times Son, For All These Times és Heaven For The Weather, Hell For The Company. Sosem voltam híve a hosszú című daloknak, nálam ez mindig olyan fellengzősnek tűnt, nem is tudom, ettől nálam mindig nagyszabásúnak indult a dal, vagy ezt az ígéretet adta (számomra), és ha nem úgy sült el, akkor viszont szomorú voltam. Mindkét fent említett dal ilyen együtt éneklős tucatrock (ez viszont már az), hangulat kell hozzá, meg az, hogy szeresd az előző album light-osabb részeit.

  Always, All Ways meg ilyen kis tingli-tangli bárgyú dal, nincs hozzáfűznivalóm.

 ÖSSZESSÉGÉBEN legszimpatikusabb lemezük eddig, sok benne a közönségközpontú dal, sok benne az az élethelyzet, amibe a legtöbb ember bele tudja magát képzelni, egyszerűek a szövegek, könnyen emészthető stílus, szerethető tagokkal (Jamie Oliver-t (a vokalistát, nem a naked chef-et) említeném meg, aki élőben is nagyon jól tolja). Negatívum, hogy még sokat ingáznak a régi, meg az új stílus között, ezt is kipróbálnák, azt is, ettől néha elkapkodottnak tűnhet egy-egy dal, nem annyira dolgozzák ki, mint amennyire ki kéne, vagy éppen túlságosan is, erről mindenki saját szája íze szerint dönti el, hogy mennyire jön be neki.

  Különben sokat gondolkodtam azon, hogy Lostprophets-ék mennyire követik a divatot. Volt ez a nu metálos korszakuk az első két albummal, a Start Something kicsit punk-rockos is, aztán jöttek a könnyen fogyasztható Liberation Transmission-nel, az új vonal meg ismét kicsit keményebbnek tűnik. Énnemtom, mi van velük, nem tudják, merre menjenek.  

10/8. Ilyen napom van ma, úgy tűnik. 

Read Users' Comments ( 0 )

Nem tudom, miért, megjött hozzá a kedvem. Hosszú volt a hét, fárasztó, és valahogy nincs kedvem új anyagot hallgatni, pedig egy Garou lemezt is beszereztem időközben.

  Szóval volt itt ez a post-grunge ügylet a Falling Away-nél, hogy annyira már arra nem jellemző, a self-titled-jükre viszont annál inkább. Ez sem tisztán post-grunge, ha választani lehetne, inkább hard-rock, mint post-grunge, de igazán attól függ, hogy melyik dalról beszél az ember.

  Kezdésnek beszélek a Starless-ről, mint az album kezdő dala. Össze van rakva ez remekül, a "rap" részével a végén egyszerűen imádom, de ami letompítja ezt a hangulatot, az a dob. Nekem nagyon tetszik, de eszméletlen szarul hangzik. Nem értek a dobokhoz, de mittomén, ha hangosabb lenne, akkor jobban hangzana. Szerintem.

  A Cold, a So Far Away meg a Colors szerintem sorolható egy kategóriába. A rádiók/hallgatók által leginkább bevehető dalok, a vers-refrén-vers-refrén-bridge-refrén-refrén vonalat követi mindegyik, amit jól van, elfogadok, mert alkalmazkodni kell, és elég szomorú is lennék, ha csak azokat szeretném, akik ettől eltérnek, DE ezen kívül a dallamvilág az, ami különlegessé teszi szerintem ezeket a dalokat. Mindegyik fülbemászó, szövegileg nagyon egyszerű, könnyű megjegyezni, beférkőzik az ember agyába, szimpatikus, estébé.

  A nehezebben hallgatható dalok közé tartozik a Death Trend Setta, amit nekem tartott egy ideig megszeretnem. Egy olyan után, hogy So Far Away, túl keménykedősnek tűnt, de végülis Eddie ilyen kemény gyerek, vagy annak akar tűnni, legyen is mindegy, a szövege miatt tetszik leginkább. Van az az érdekes pulzálása, amitől a szöveg ritmusa megragadt a fejemben.

  No Giving Up ilyen Colors-kaliberű dal, ezt hallottam először az együttestől. *vállvonás* Jó. x]

  Dead Skin és The Unknown. Tudom, hogy nem így vannak sorrendben, de gyakorlatilag ez az album két leglíraibb track-je. Mindkettőt kedvelem, nagyon is, fura kis felüdülés a zúzásban, friss levegő, napfény, estébé. Különben mindkettő kicsit depresszív hangulatú, jobban is, mint a Falling Away lemez Never Coming Home c. dala. Szövegileg talán ezek tetszenek a legjobban, hiszen szövegben csak pár jó pillanata van a bandának, nem mondhatni, hogy világot lehet velük váltani. (különben a Colors is egy ilyen jó pillanat)

  Mi van még? Disco. Nem különösebben kedvencem a dal. Mondhatnám, hogy legkevésbé kedvencem. Vagy legkevésbé szeretem. Legtovább tartott megszeretni. Ilyesmi, mindegy is, semmi új, zúznak, szöveg nulla. Ejnye.

  -javítás- Omg, meg majdnem kihagytam az album legjobb számát, a The Deep End-et, amit már említettem a Falling Away review-ban, hogy a Drown You Out nagytesója. A gitárszólótól a végén össze-vissza fosnám magam legszívesebben, elképesztően erős (hozzájuk képest), egyértelmű, hogy kedvenc a dal.

ÖSSZESSÉGÉBEN Crossfade rulz nagyon, ez az album sem rossz, gyengébb anyag, mint a Falling Away. Hibrid kicsit a stílus is, elfogultság, de nem vagyok saját örömöm elrontója, betudom annak, hogy debütáló album, stíluskeresés és miegymás. Jó, mert tulajdonképpen a fiatalabb korosztályt célozza meg a szövegekkel, azokat, akik még nem tudnak sokat a világról, de szeretnek úgy tenni, sok a harag, meg a szerelem ezen a lemezen, sok a gitár meg sok a jó hangú énekes, és mindig szimpatikus nekem, ha a vokalista is sokat énekel :)

10/8. Gyengébb 10/8, mint a FA, de erősebb, mint 10/7, lehet perelni.

Read Users' Comments ( 0 )

Még mindig nem tudni, mikor jön ki az új album, legalábbis én semmi biztosat nem találtam sehol (aztán lehet, hogy csak béna vagyok), azonban felmerült itt egy bizonyos single, ami majd január 4-én jön ki. Viszont már lehet hallgatni a dalt, és nézni is a klipjét, íme: Lostprophets - Where we belong.

A dal kicsit jobban hajaz az eddigi dolgaikra, mint az It's not the end of the world..., könnyen hallgatható, ezzel a klippel (koncertes, backstage-es, bandavideós montázs) együtt nagyon is lelkesítő, himnusz-szerű dolog... őszintén szólva nem valami bonyolult szám, de működik. :) Zúzós-hangkieresztős-meghatós. És koncerten együttharsogós refrén: pipálva. ^^
Jó, albumkontextusban minden bizonnyal más lesz, ezért is vannak felemás érzéseim a single-ökkel kapcsolatban mindig; rossz lenne, ha nem kapnánk már az albummegjelenés előtt is dalokat, de én még mindig ott tartok, hogy szeretek egy albumot egy egészként tekinteni. Legalábbis első nekifutásra mindenképp.

Oké, tehát reménykedünk. Tőlem ez most egy 10/7-et kap, mert tetszik.
Fiúk, gyerünk már. Tessék albumot adni nekem. Meg tessék jönni Szigetre. Komolyan.

Ja és bónuszban: állítólag ő lesz az albumart:  -EZ-

Hátizé. Ezolyan. Komoly. :) Nem, amúgy tetszik, de sok mindent még mindig nem árul el. O.o
*türelmetlen dobolás a billentyűzeten*

P.S. Kiigazítás: az angol wikipédia a The Betrayed szócikknél azt írja, január 18-án szeretne megjelenni az album. Nem tudom, ez mennyire végleges, de helyeslem az ötletet. :)

P.S. Kiigazítás 2.
Erre is azt írják, hogy artwork, sőt, azt hogy true. xD Gondolhattam volna, vicces fiúk ezek.
 - CHECK IT -
Jobban bejön. ;)

Read Users' Comments ( 0 )

Az előkészületben lévő albumról ez a második dal, ami nemrég elérhetővé vált, énszerintem nem hivatalos single, de egy játék, nevezetesen a Dragon Age: Origins aláfestő dala lett, és asszem onnan szivároghatott ki, vagy a fene tudja.

Itt egy videó a játék bemutatójával, a szám egy részletével együtt:
- itt -
(nem sokat értek az ilyen játékokhoz, de elég ütősnek néz ki :D)

Hát mit mondjak, ez a dal azért már meggyőzőbb számomra, mint a Kings and Queens volt, bár lassan az is kezd egyre jobban belemászni az agyamba. :) Annyi világossá vált előttem, hogy azért ez egy kicsit más hangvételű album lesz, mint az eddigiek. Kicsit olyan.. epic. :) A This is war olyan kis The Fantasy-s stílusban indul, utána lassan bepörög, Jared is beordít, aztán ez megy egy ideig, ez a része nagyon tetszik, jó a dallam, nagyon katartikus az egész. Utána meg átmászunk abba a stílusba, amit szerintem akkor meg kell most tőlük szoknom, mert ez fog folyni: gyerekkórusos, nagyszabású zenélés, menetelős dobok... hát nem rossz ez, csak szokatlan. 
Ráadásul azt hiszem, egy olyan változatot találtam, amelynek a végéhez oda van kötve az albumon majd következő dal, a 100 suns. Ez pedig gitározgatós, halk-éneklős style. Amúgy tetszik, szóval nincs itt gond. Ez a kórus azért remélem, nem lesz ott minden dalban, nincs vele gond, csak egy idő után sok tud lenni. ^^

10/8-at simán megér. Az album mostani megjelenési dátuma december 8. Még kíváncsibban várom. :)

P.S. Javítás: NEM gyerekkórus. ^^ Énekeltették a rajongókat ugyanis, voltak ilyen Summit-nak nevezett összejövetelek, és az albumon található összes kórusmutatványt a fanok énekelték fel. x) Érdemes rákeresni jutubon, nagyon érdekes! :) 

Read Users' Comments ( 0 )

Tulajdonképpen ez egy olyan album, ami igazából nem létezik, mégis kiadták. Vagyis... nem hivatalos LP.

Legyen is mindegy, a hölgyemény egyike azon énekeseknek, akik a YouTube-on lettek híresek. Nem tudom, hallottatok e a kezdeményezéséről, miszerint akinek tetszett a Say It's Possible című dala, videóban elküldte Terrának, ahogy a dalt énekli a dalt (mármint az, akinek tetszett x]), és ilyen kis táblákat mutattak fel, amiken három szóban elmondták, mit kívánnának, ha lehetne egyet. Persze mindenféle erkölcsös és szép dolgot írtak. Azt nem tudom, hogy Terra vágta e össze ezeket a felvételeket, de végül megszületett belőle egy egész videó, amit most nem találok, pedig jó.

  Jó, háttértörténetnek ennyit, most akkor jöjjenek olyan kis csekélységek, mint Terra hangja, példának okáért. Nem valami magas, nem kifejezetten énekesnős hang, szóval mittudomén, Kelly Clarkson szinten nincs, nem olyan magas, nem olyan stabil, főleg bizonyos magasságokban, de tegyük hozzá, hogy sokkal szimpatikusabb, pont attól, hogy elérhető közelségben érzi magához az ember ezt a hangot, mintha csak a szomszéd lány zenélgetne az éjszaka közepén.

  A műfaj ilyen... poprock. Nevezhetném stíluskeresésnek, de hát nincs ezen mit keresni, szerintem tökéletesen illik hozzá. Acoustic-nak írják még, meg piano-popnak, szerintem nem is annyira lényeg.

  A dalok olyan kellemesen vannak összepakolva. Az elején az olyanok, hogy Vicoding Song, I'm Happy meg Up Here szövegileg nem semmik, instrumentálisan meg hát olyan.. poprock. Nem kell rajta nagyon szépíteni. Dallamra utazik, meg ugye az említett szövegre.

  A Goodbye Letters és a Bright Sunny Day nekem elhamarkodottnak, elkapkodottnak tűnik, persze aztán csak lehet, én várok sokat.

  Ami miatt úgy döntöttem, hogy Terra Naomit fogok most nektek elemezni, vagy megkísérelni elemezni, az -amelett, hogy valamilyen elképzelhetetlen oknál fogva a csaj follower-em lett twitteren- az, hogy itt a tél lassan, és két éve rengeteg Something Good To Show You-t hallgattam péntekenként a buszon, hazafelé utazva, a hófödte, sötétedő tájat fürkészve, és miegymás, most valahogy ez a dal is nosztalgikusan hat rám.

  A zongora aláfestéssel elég karácsonyi hangulata is van, lehet, hogy csak a hozzá kötődő emlékek miatt, szövegileg semmiféleképpen nem, inkább társadalomkritikus, "nézdb*szkimitteszelavilággal" típusú dal.

  A The Game Changed dallamilag nekem kilóg az albumból, ezért tartott egy kicsit sokáig megszeretni, de végülis sikerült persze. A Jenny meg a Never Quite Discussed-ot egy ideig kevertem is, de tulajdonképpen mindegyik ugyanolyan jó. Nem különösebben pakolják magukat még nem tudom milyen magaslatokba, a Close To Your Head viszont már ilyen hangulatdal. Akinek bejön a csaj, az a végére már úgyis csak az első pár számot akarja majd hallgatni, mert azok viszont nagyon nagyok.

ÖSSZESSÉGÉBEN azért tehetséges a lány, a hangja szerintem különleges, kitűnik a tömegből, őszintén énekel ő, énszerintem, szövegileg éppen nekem való (when I told you I was happy I lied), 2007-ben is épp a jó időszakban kapott el, mikor szükségem volt az ő szövegeire. Különben meg emberileg is egy kedves valakinek tűnik, az új EP-je október 20-án jött ki, go and buy, mert egyik kedvenc amerikai énekesnőm ő. Sőt. Egyik kedvenc énekesnőm ő x]

  Ja, és a rating. 10/8, a felesleges üresjáratok miatt. -.-"

Read Users' Comments ( 0 )

Valamikor ma reggel volt a premier a VH1-en, de mivel olyanom nekem nincs (csak VH1e, az meg szutyok), ezért maradtak a gyors youtube user-ek, akik szeretnek engem, és időben feltöltötték a klippet.

  Nézzük csak. Szerelmes dal? Jaaa, tulajdonképpen. Jason rossz színész? Hát nem egy Anthony Hopkins. Fölöslegesnek tartom e a részt, mikor a két csaj megölelgeti Bryce-t? NANÁ! És nem a féltékenység szól belőlem - habár Bryce egyértelműen egy kis cukorfalat -, hanem az is, hogy tulajdonképpen fölöslegesen foglal el három másodpercet a klipből.

  Amúgy az ötlet elég jó, nem túl eredeti, de élvezhető. Nem tudom eldönteni, hogy Jason azért énekel fapofával, mert nem bír playback-elni, vagy mert tényleg szar színész (a Broken klipje nem ezt mutatja), vagy az a lényeg, hogy mindenki milyen jól érzi magát, pedig Jason már majdnem gone.

  Anyhow, a klip tetszik, előzetes alapján nem vártam mást, a DAL alapján nem vártam mást, 10/6, mert ezennel Jason is tagja egyre népesedő kis csapatunknak, melynek a PANNYLeCSAP nevet adtam. (Pasik Akik Nem Nyűgöznek Le Csupán A Pofijukkal)

  Btw a vágás... nem egy kivetnivalót lehet benne találni. Pár egyértelmű, pár olyan, ami tulajdonképpen a "koreográfia" hibája, meg a rendezésé, amit még én is meg tudnék csinálni (most nem igaz mán, annyira nehéz lett volna két méterrel arrébb állítani azt a rohadt embert a fa mellett, hogy ne csak úgy megjelenjen), szóval ezek így elvesznek még a hangulatból.

Szal jóvan. Az albumot továbbra is izgatottan várom.

A klipet nem tudom beilleszteni, mert le van tiltva az opció, de a linkre kattintva találtok egy egész jó minőségű videót. :)

>>ez a link, amiről az imént esett szó<<

Read Users' Comments ( 0 )

Jah. Itthon ücsörgöm most betegség okán, úgyhogy időm, mint a tenger, előrángatok régi kedvenceket csak úgy, így jutottam oda, hogy a Stabilot is mostan jól kielemzem nektek, kicsit kevésbé részletesen, mint múltkor, asszem, így mindenkinek jobb lesz.

  Gyakorlatilag a Psych nevű sorozatnak köszönhető, hogy anno 2007 májusának elején rájuk leltem. Mint sokan mások is, én is a Flawed Design-t hallottam tőlük, a leghallgatóbarátabb daluk minden bizonnyal, aztán soksok hetes küzdelem után meg is szereztem egy rakat cuccukat (mondjuk főleg tesóm, mert ő okosabb, mint én).

  Kezdjük ott, hogy a Stabilo énekese Jesse Dryfhout és nem Christopher John. Számomra legalábbis. Jesse-nek szerintem sokkal jellegzetesebb, sokkal indie-sebb hangja van, mint annak a másiknak. Persze nem leszek gonosz, a Christopher által felénekelt számok, mint a Habit, az Ordinary meg a Happiness & Disaster sem rosszak, de Jesse azzal a finom kis sima hangjával engem sokkal előbb és sokkal erőteljesebb hódított meg.

  Vannak dalok ezen a lemezen mindenféléről. Társadalomkritikus, kicsit felszínes iróniával és szarkazmussal tűzdeltek, mint a Don't Look In Their Eyes és a Flawed Design, szerelmesek, mint a Don't Be So Cold, a Kidding Ourselves meg a Beautiful Madness. Az én kedvenc dalom a Delivering Idiots, sok emlék köt engem ehhez a dalhoz, meg stílusilag is leginkább ez a szám hoz újdonságot.

  Stílus. Jusson eszünkbe, hogy az együttes '99 óta létezik, leginkább az indie és az acoustic rock írja őket körül. Talán csak én ismerek kevés együttest, de szerintem nagyon egyedi stílusuk van, seperc alatt meg lehet őket ismerni dobról, a gitárokról, meg persze Mr. Dryfhout kicsit kiherélt, de akkorisfantasztikus orgánumáról.

  Személy szerint én azért bírom őket, mert minden daluk olyan szerethető, általános dolgokról szólnak, amik nap mint nap körbevesznek minket, szerelem, élet, szeretet, gyűlölet, szerencsétlen emberek, estébé. A szövegeik csak egy kicsit egyedibbek, mint a hasonló(nak tűnő) együtteseké, de a fülbemászó dallamokkal kiegészülve éppen az az indie banda, akiket senki nem bán(na) hallgatni (ha lenne egy csöpp kis esze).

10/9, mit akartok már, az egyetlen gyengébb dal a Coffee Spills és azt is kompenzálja a Rain Awhile...

  Meg az is valami, ha az ember két év után is úgy fújja a dalszöveget, hogy még. :-))

Read Users' Comments ( 0 )

Pfff, blaaa-blaaa, nem tetszik.

  Először is. Eléggé monumentálisnak akar ez a klip kinézni, eltakarják azok a kis szarok a napot, vége a világnak, estébé. Nem értek sokat az ilyen kameraállásokhoz, de nekem végig az volt az érzésem, hogy be vagyok zárva egy tök kis keretbe, pedig ha távolabbról veszik a klipet, sokkal jobban illett volna ehhez a fatális grandiózussághoz. Szép szavak, mi? Nem biztos, hogy azt jelentik, amit én akarok kihozni belőle, de mindenféleképpen ez volt végig az érzésem.

  Másodszorra: AZ KOMOLYAN ILAN RUBIN A DOBOKNÁL? Képesek voltak levágni azt a gyönyörű hosszú loboncát csak az új style kedvéért?

Jut eszembe, új style: Wétéef. Ian Watkins először is irigy lett Dan Layus-ra a kis hajcihője miatt, úgy tűnik. Én jobban bírtam a "mama kötött pulcsija" időszakot.

  A klip történetileg 10/6. Nem igazán eredeti, de nekem valahogy összeáll a dallal.

Hangulatilag el van túlozva, meg a szerencsétlen kameraállás is eléggé szar, szóval az 10/2.

Az új stílus eddig so-so, hallottam már a Weapon meg a The Dead radio rip-jét, utóbbi bejön, előbbi kevésbé, ez is ilyen köztes állapot. A dal tetszik, de a stílus nem, ez meg ilyen 10/5.

Szőrösszívű leszek, mert a Lostprophets (Ian Watkins-szal az élen) általános sulis éveim utolsó hónapjait szépítette meg, az új házba költözésről nem is beszélve, úgyhogy személyes sértésnek érzem Ian Watkins szemfestékét.

  Nem te vagy Brandon Flowers, kisszívem.

10/3.

(SŐT! Simán adhatnék nekik 10/2-t, mert úgy tűnik, Ilan kilépett a csapatból, pedig pár hónapja még azt híresztelték, hogy ő lesz a kreatív szerkesztőtárs az új albumon, de helyette most ez az új Luke Johnson aratja le a babérokat. *tapsvihar*)

Read Users' Comments ( 1 )

Érett már ez a review, de olyan dolgok vonták el a figyelmemet, mint a felkerült Millenárisos Editors koncert, meg az új OneRepublic album (meg mostanában olyan bandákra is eléggé rá vagyok állva, mint a We Shot The Moon vagy a Maxïmo Park).

a borítóért kudos, tetszik, csak nem áll nekem össze magával az albummal 

  Együttesről eddig csak akkor tévedtem ekkorát, mikor az Editors-ról azt hittem, hogy ilyen Switchfoot féle gyári cuccos. Itt először is csekkolnom kellett, hogy ez tényleg az a Manic Street Preachers, akik a Your Love Alone Is Not Enough-ot éneklik, és miután erről megbizonyosodtam, kicsit wétéef fejjel ültem végig az első dalokat. 

  Azt hiszem, James Dean Bradfield (szép név, btw) nem lopta be magát a szívembe, a hangja sem igazán megkapó, és talán jobban is állna neki az a stílus, amit a The Cardigans énekesével felénekelt duettben képvisel. 

  Az albumon a jó számokat arról lehet megismerni, hogy jó rövidek, mondjuk a "Me And Stephen Hawking", a "This Joke Sport Severed", vagy a "Doors Closing Slowly", de nekem tetszett az album címadó dala is, a Journal For Plague Lovers. 

  Tudni kell, hogy az együttes már '86 óta tépi a húrokat, ami persze igen dícséretes eredmény. Meg is hallatszik a stílusukban a nyolcvanas, kilencvenes évek beli rock hatás, de gyönyörűen tudtak alkalmazkodni az új évezred indie rock vonalához, a lassabb, líraibb számokban pedig a brit pophoz. (még mindig nem britpop, köszi) 

  Különösebben nem nagyon érintett meg az együttes, persze, örüljünk az olyan kiemlkedően jó számoknak, mint a már említettek mellett az "All Is Vanity", vagy a "Pretension/Repulsion". 

  Nem gondolom, hogy fogom nagyon hallgatni ezt az albumot, tulajdonképpen a jobb dalokon kívül akár még azt is mondhatnám, hogy unalmas, de hát nem az, csak gondolom az én randa XXI. századi gyomrom nem nagyon veszi ezt be.

ENNEK ELLENÉRE persze jó kis anyag, evidens, hogy nem azért vannak ilyen hosszú ideje a pályán, mert olyan rosszak. A jobb dalok azért tűnnek ki a többi közül, mert stílusbelileg hoznak újat, vagy éppen dallamilag. A hangszerelés nekem kicsit túlontúl '90-es évek beli, ettől persze még lehet jó. Hallgassa az, aki bírja a régi britrock-ot, az alternatív rockot, meg az ilyeneket, nekik - ha eddig még nem fedezték volna fel őket - éppen megfelelő zene.

  Részemről 10/7. (10/6 lenne, de alapvetően megvan bennem a tisztelet az ilyen együttesekkel szemben :)) 

Read Users' Comments ( 0 )

Na. Létezett egy ember, szakálla volt kender, és a last.fm user-e az volt, hogy Baliboy26 . Ha beszélgettem is vele, az már elég rég lehetett, még az Editors koncert kapcsán, és hát most néztem, hogy wétéef, ki ez? Ez az ember megosztott velem egy linket, ami hova vezet? NAHOVA? Bizony, az MTV honlapjára, a Play to Stop Live Session-ök Paradicsomába, ahol többek között az Editors előtti Moby koncertet és a szeptemberi (franc, szóismétlés) Editors koncertet is fel lehet lelni.

  Meg majd gondolom a dániai Backstreet Boys is felkerül majd (omg, mennyire utálnak minket most a dán Editors rajongók :D).

  Ha szeretnék, nézegessék meg, aki kiszúr minket a közönségben, azt megkeressük, és elássuk a kiskertben x]

>>itt esetleg, ha megvan hozzá a kedv<<

Read Users' Comments ( 0 )

Műfaj: pop rock, piano rock

Hát... Five for Fighting. Erre az együttesre mondhatom, hogy nem igazán az én műfajom, miért is lenne amikor olyanokat hallgatok mint Destroy Destroy Destroy vagy Korpiklaani? De nem érdekel, meghallgattam, tetszik, és addiktív lettem. x) Egyszerűen imádom a zongorát benne, az énekes hangja elég magas, ami általában nem szokott nekem tetszeni, de valamiért nyugtató hatása van rám. :D Na de vizsgáljuk is meg milyen zene ez, vagy hogy ki a fene ez a Five for Fighting.

Tudomásom szerint 2000 óta létezik a banda, szokásom szerint a legújabb albmról ismerem meg őket, a régiekről nem tudok véleményt mondani, de Tia mondta nekem a suliban, hogy majd ír egy régebbi albumról. Örömmel várjuk. ^^

Na térjünk rá a trackekre. Megint csak szokásom szerint a legelső számmal ismerkedtem meg, a Slice-al. Először nem tetszett ugye az énekes hangja miatt, de aztán nekifutottam az albumnak végül megjegyeztem... hm, ez egy jó dal. Hallgattam tovább, tovább, belefutottam egy Chances nevű számba ami egy kicsit langyibb mint a többi. Na jó, ez is nagyon jó volt már, de most jön a személyes kedvencem, a This Dance, amit már említettem feljebb, a zongora nagyon jó, főleg ebben a dalban, ráadásul más hanszerkíséretet nem is hallottam benne. Az énekes hangja olyan kedvesen szól ebben a számban, hogy minden szerelmesnek csak ajánlani tudom a dalt. ^^ A következő ami még megfogott az a Story of Your Life, amit barátom mutatott, igazából neki lett nagyon kedvelt, de azért nekem is. ;) A többi dalról ugyanaz a véleményem, langyi kis piano rock, ha valakinek ilyen kedve van, akkor tökéletes azt hallgatnia.

Összességében szerintem jó album lett, furcsa, hogy mostanában hanyagolom is a metalcore-t meg a post-grunge-t emiatt. xD Kap tőlem egy 10/7-et, na. :D

Read Users' Comments ( 0 )

Minden bizonnyal a 2004-es self-titled albumukkal kéne kezdenem, de hát ki nem tesz rá magasról? Az biztos, hogy gyakorlatilag a Falling Away-nél a Crossfade "elvesztette" a post-grunge stílusjegyeket (énszerintem), az első lemezre sokal jobban ráfogható... hogy post-grunge.

  Olyanokkal sikerült beleszeretnem az együttesbe, mint a So Far Away (ami nem is ezen az albumon van), meg Colors (ami szintén a self-titled egyik gyöngyszeme). Azonban ha az ember végighallgatja mittomén az album indító dalát a Washing The World Away-t, az tényleg olyan, hogy elmos mindent. Katartikus dallamvezetés, a dobok szerintem egyszerűen omg, gyönyörűen diktálják az ütemet.

  Az amúgy kolumbiai banda három tagból áll, a két énekes (Ed Sloan és Mitch James) hangja félelmetesen hasonlít, a vokál és a... öh, lead vocal tulajdonképpen nálam teljesen összefolyik. Nem, mintha probléma lenne, mindkettőjüket eszméletlen férfias hanggal áldotta meg a sors.

  Mondtam ugye, hogy ez már nem post-grunge, ez szerintem már alternatív rock, de a jobb/keményebb fajtából. A dallamok nagyon fülbemászóak (ha az Already Gone után valakinek nem megy órákig a fejében a "Sitting here I waste a day while the memories fade away, you know, I expected so much more from you" sorok, akkor annak nincs sízve), nem valami réteges a számok felépítése, hallgassatok meg csak egy Someday-t, és megértitek, mire gondolok.

  Vannak olyan nem igazán erőteljes pontjai a lemeznek, mint az Everything's Wrong, az Invincible, vagy az előbb említett Someday, ezekhez is csak hangulat kell, meg segg, hogy az ember nekiüljön meghallgatni.

  Részemről a kedvenc számaimat a szívszaggató dallamok, és az egyszerű dobok tudnák jellemezni (na meg az olyan gitár-riffek, amiket az ember csak beterpesztve tud eljátszani, mert az olyannagyonkemény), szóval az én kedvenceim a Why, a Breathing Slowly és a Falling Away.

  De például egy rakat "simán rock" dal is van a lemezen, az Anchor például, meg az Already Gone.

  A maradék meg kimerül abban, hogy Drown You Out és Never Coming Home. Előbbi szerintem a self-titled lemezes Deep End kistesója is lehetne, utóbbi pedig a legérzelmesebb, csak zongorás (aztán meg dobos is kicsit) műve az együttesnek.

ÖSSZESSÉGÉBEN a kicsit alter rockos bandát az énekes(ek) hangja emeli ki a szürkeségből, ami az egyre növekvő alternatív rockbandák táborára kezd jellemző lenni (hosszú, hosszú mondat), meg az, hogy egyszerű, de nagyszerű, könnyű szeretni, egyszerű hallgatni. SZERINTEM kicsit jobban is megbecsülhetnék őket, ezt még Magyarország relatíve érzékeny gyomra is bevehetné őket, sokkal erősebb és egyedibb anyagokat gyártanak (mármint a banda, nem az ország), mint a Linkin Park (bocsesz), vagy a Nickelback az új albumon (a régiek nem számítanak, azok jók).

  Nekem ez egy erős 10/8. Kár, hogy már meghaltak.

  Merthát, ha ezek kiadják az új albumukat (ami már kész van, csak aztán kiderült, hogy nem kell semelyik kiadónak), akkor én megeszem valamelyik testrészemet. Áh, simán kéne írni az első albumról is.....

Read Users' Comments ( 0 )

Nah, hát megvan az egyelőre véglegesnek tűnő release date: Február 2.

  Egy nappal a The Fray self-titled kiadásának első évfordulója előtt.

  Ennyi. x] Nem vagyok valami boldog, azt hittem, karácsonyra már laposra hallgathatom.

  Nomindegy.

Read Users' Comments ( 0 )

Nem igazán tudom, hogy kell kiejteni az együttes nevét, a Szigetes reklám tehet róla, hogy nekem ez mindig Klákszóns marad már.

  Az első benyomásom az volt, hogy hé, ez jó. Sok együttesre emlékeztet, vokálban teljesen Friendly Fires, amitől kicsit be is szartam, mert az nagyon nem jött be. Keveri még a new rave és a post-punk vonalakat, szerintem nagyon jó. Éppen ma reggel beszélgettem a nővéremmel a Muse kapcsán arról, hogy nekem sokat számít, hogy az énekes érzelmeket is fejezzen ki a hangjával, ne csak felénekelje a dalokat. Ez persze legfőképpen az énekes hangfekvésén múlik, Tom Chaplin-nél is tartott egy ideig megszoknom, hogy hé, ennek ez az érzelmes hangja. Itt is ez a helyzet, nem kifejezetten emocionális szerintem az ifjú, aki dalolászik.

 Azt már most kijelenteném, hogy igen képlékeny még az együttes jövője számomra, mert összességében nagyon tetszik ez a felpörgött, zaklatott ütemű műfaj, az énekes(ek?) hangja például nagyon bejön (akcentus befigyel).

  Tetszettek még az ilyen bugyuta elektrós kis hatások, mint amik például az Atlantis to Interzone-ban vannak. Nekem egy Yamaha PSR-290-em van, de megmondom nektek, hogy a 604-es hangszínen a legfelső F# (asszem, de ha nem, akkor ott a környéken) pl az a hang, amit az elején tolnak. Szóval ilyen kis egyszerű, de mégis jól összekomponált dolgokból jön össze az, hogy az Atlantis to Interzone nekem például az egyik "legjobban tetsző" számom a lemezről.

   

  Azt például mondjuk nem tudom elképzelni, hogy hangozhatna egy olyan szám, mint az Isle of Her egy koncerten, talán utánanézek.
  Megmondom én, miért stagnál az együttes tetszési indexe a "nagyon" és az "egyáltalán nem" közt félúton. Alapjában véve nem bírnám az ilyen stílust. Kicsit elborult, a szöveget kibugászni még egyáltalán nem tudom, lehet, nem is áldozok rá időt, viszont nagyon jól esik kicsit kivánszorogni a megszokott "mainstream"-ből (akármit is jelentsen) úgy, hogy még látom a horizonton az indie-t is.

  And please, stop tagging this band as britpop, kthxbye.

ÖSSZESSÉGÉBEN kedvenc kétlem, hogy lesz, de simán el tudom képzelni, hogy egyszer megjön a kedvem meghallgatni még egy-két dalt erről az albumról, gondolok itt az olyanokra, hogy Atlantis to Interzone, Two Receivers (még az egyik leg"indie"-sebb dal innen), Isle of Her meg Golden Skans, ami szerintem még egy dance-punk dalnak is elmenne simán.

  Azért tetszik, mert nem olyan, mint amit általában hallgatok, és talán csak a kicsit nyomott hangulatom miatt, de éppen eltalált most ez a lemez. A Four Horsemen of 2012-ről pedig inkább ne is beszéljünk, eszméletlenül erős záródal ;)

10/7 :) 

Read Users' Comments ( 0 )

Műfaj: alternative rock, piano rock

Hmm régen írtam a blogba, mert nem volt ihletem, pedig rengeteg zeném van amiről még lehetne jó dolgokat körmölni. Itt van ez a banda, akiknek csak ez az egy albumuk van eddig (meg pár kislemez), de teljesen jó én ezt mondom... vannak jobb, rosszabb számok, de ez természetes szerintem egy lemezen.

Bővebben a bandáról nem sokmindent tudok, csak annyit, hogy németek. Ha ez valakit már visszataszít, nyugodjon meg, angolul énekelnek. :D Ráadásul a kiejtésükből ítélve komolyan azt hittem, hogy amcsik.

Zeneileg az album változatos, vannak rajta egész jó ütemű dalok is, meg érzelmesebbek (erre majd jobban kitérek később), de a tucatrock is megmutatkozik rajta, ami sajnos eléggé elterjedt mostanság, szinte már nem tudom megkülönböztetni, hogy "ennek a számnak ki is az előadója? Mindegyik ugyanolyan." Na jó, a Stanfour esetében ilyen még nem fordult elő, remélem nem is fog, hogyha majd lesz új albumuk. :D

Pár trackre kitérve, amik jobbak az albumon, az a For All Lovers, Wild Life, Desperate, It's Not Over.

A For All Lovers azért, mert ez volt az első dal amit hallottam tőlük, rögtön meg is tetszett nagyon. Ráadásul nem is az a tucatrock volt, szóval naná, hogy megfogott.

Wild Life, ez egy kicsit Rock 'n' Roll-os beütésű szám, nagyon jó üteme van ezért tetszik. Jókedvre derít. :)

Desperate... na ez az a szám, amit először David Archuletától hallottam, és csak később vettem észre, hogy van egy sokkal gyönyörűbb verziója. *-* Nagyon szép érzelmes dal, képes vagyok napi 10x is meghallgatni, ami nagy csoda nálam, mert hamar megunom én a dolgokat. :D

It's Not Over pedig, mikor meghallottam rögtön beleszerettem. Nem tudom miért, igazából semmi különleges nincs benne, mondható tucatrocknak is picit, talán a dallama... nem tudom, egyszerűen jó és kész, na. :D

Ennyit a fontosabb trackekről számomra, térjünk rá az énekes hangjára (ami nagyon de nagyon fontos). Se nem mély, se nem magas, közepes, belefér még az ízlésvilágomba. x)

Összességében ez az album egy 10/8-as, mint a Hinder, mert egyformán jók szerintem. Csak így tovább srácok. ;)

Read Users' Comments ( 0 )

Azt tudnotok kell, hogy én a The Fray-t feltétlenül szeretem. Komolyan.

A The Fray-t én akkor is szeretem, ha elcsesznek valamit. Azt már nem ronthatják el, amit letettek az asztalra, nekem a How To Save A Life és a self titled lemezek mindig is egy csoda lesz, tehát ennyi. Egyik banda sem áll olyan közel a szívemhez, mint ők.

  Beismerem én, ha valami nem olyan jó, Isaac Slade is csapnivaló színész, Never Say Never klipjében is wétéef, de persze az ilyeneket megtanulja szeretni az ember énszerintem.

  Timbaland nálam olyan szinten van respekt kategóriában, hogy ő emelte ki másik nagy kedvencemet, a OneRepublic-ot az ismeretlenség homályából, és - habár az eredeti Apologize még ma is százszor jobb, mint a remix -, ezért jár neki a köszönet. Különben meg szerintem elég gáz, hogy olyan tehetségtelen "zenészekre" vesztegeti az idejét, mint Madonna, meg Chris Cornell, meg istentudja még ki.

  Esthero meg gondolom a csaj x] Na, őt nem ismerem. Nem is nagyon hiányozna a dalból, ha valaki elküldené melegebb éghajlatokra.

  A DALRÓL. Egyszerűen korszakalkotó ötlet, és igazán becsületreméltó, hogy Isaac átengedte a "helyét" Joe-nak, és nem Isaac viszi az éneket, hanem csak elzongorázgat. Joe-nak kivételesen érzékeny hangja van, vékony, de mély, viszont magas, ha kell, és valami eszméletlenül különleges. Én ilyen hanggal neki nem állnék énekelni (és ez nem sértés, csak észrevétel, hogy neki ez hogy jött, mert erre nem mindenki mondja rá, hogy A Hang), hanem maradtam volna autószerelőnek (szerencsére ez esetünkben nem így történt).

  A dob, ugye a dob. Benjamin Wysocki... gondolom, nem esett neki jól, hogy előbb kirángatják a rock 'n' roll zúzásból a The Fray kedvéért, aztán áttolják r'n'b-be, szerintem jól végezte a kiszabott munkát :-)

  Dave-ből keveset lehet hallani, van pár guitar strike-ja neki is, bár ő szólóban tolja inkább jobban koncerteken.

  A dallam szerintem nagyon elragadó, itt zeng a fülemben, "cause I don't wanna let you go"... Szövegileg persze nem valami izé, bár az "undertow" az egyik kedvenc angol szavam, delényegamilényeg, hogy Timbaland csak keverjen, ne írjon szöveget, köszike.

  Összesítve, nekem most nagyon rossz napjaim vannak, fejem nyolcfelé áll, és mivel elég "muzikális" vagyok, nekem ez olyan volt, mint egy falat kenyér most, hogy a fülhallgatóm is rossz volt egész héten, és buszon meg városban is böjtölnöm kellett.

  NEKEM-NAGYON-TETSZIK.

  Ami persze azonnal beugrott, hogy remélem, ezáltal Európában, meg a popmajmoló Magyarországon is egy kicsit többen ismerik meg a The Fray-t.

  Köszi Timbaland, bírlak.

  The Fray-től meg azt kaptam, amit vártam.

  Bár a csajt még mindig beborítanám egy busz alá. Ha Joe King-nél van a mikrofon, ne beszéljél közbe! :D

10/9, egyértelműen, milliószor meg tudnám hallgatni még.

Read Users' Comments ( 0 )

No, ezt egyik ismerősöm fészbúkján láttam meg, hogy a Lifehouse ezt feltöltötte.
  Ezután az elképesztően magyartalan mondat után tessék akkor a Smoke&Mirrors bo-rí-tó-ja.
  Különben dunsztom sincs, hogy még mindig 15-e e a kiadási dátum. Én azért már most szorgosan keresem a leak-eket :D

SzóvalkösziDóri :D

Read Users' Comments ( 1 )

Hát megérkezett. Annyit hájpoltunk ennek az albumnak, hogy iszonyat (de a mi blogunk, megtehetjük x), és azt hiszem, nem tettük hiába. Az az egy biztos és egyértelmű, hogy Ryan és tsai kezéből újra profi munka került ki. :)

(ez itt a deluxe version borítója, mert Tija már ellőtte az eredetit, de én is akarok képet!)

Azért ezen a gyereken nehéz kiigazodni, írja itt minden szembejövő énekesnek a hatalmas slágereket, de közben tudja/tudják hozni a OneRepublic-stílust is, és ezúttal azt is, amit a Dreaming Out Loud albumon csak érintőlegesen lehetett észrevenni: a kísérletezgetést.

Mert valahogy (így harmadik-negyedik meghallgatásra, kicsit felocsúdva az első wtf-pillanatok után) fel tudom osztani a Waking up-ot szabályos, DOL-stílusú dalokra (All the right moves, Secrets, Everybody loves me, Good life, Marchin on), és szabálytalanabb, elsőre talán furának ható, mégis nálam már azért letisztultakra (az összes többi dal). Ezekben mind van valami újszerű, amit még nem hallhattunk a fiúktól. Azért ez az attitűd már a Tyrant-nál érezhető volt, többek között ezért is szeretem a bandát. ^^
Szóval több változás is van itt, Ryan például meri használni végre a zongorát (meg a hangját, bár ez nem olyan nagy változás azért :), a vonósokkal Brent is megszorongatja a szívünket, meg akarnak lenni ilyen lassú, nagylélegzetű, epic dalok (All this time és Waking up), több-kevesebb sikerrel. Inkább több, úgy értve, hogy van az albumnak egy nagyon fura, de jó hangulatvilága, ami ha elkapja az embert, akkor még azt is hajlamos vagyok megbocsátani, hogy a dalok sorrendje nem lett a lehető legjobb. Sajna.

De a felütés nagyon jó (Made for you), átvezetése az All the right moves-ba (ami számomra a non plus ultra dal marad most már az albumon mindig szerintem) nagyon jó, utána Secrets-Everybody loves me kombó szintén hatalmas, ez utóbbi dal valami fantasztikus.. Mindig felvidít. :) Aztán jön a Missing Persons 1 & 2.. pályázott rá, és el is nyerte az album legérdekesebb dala címet. Kíváncsi lennék, hogyan maradt ez a dal ilyen, vagy mi a melléktörténet, komolyan.

Good Life all time favourite-kedves dal, egyszerűen nem tudom megállni az együtténeklést sose. :) Viszont szúrja a szemem az All this time és a Fear, hogy egymás után jön, mindkettő lassú és elnyúlós, előbbit még annak ellenére is az album leggyengébb dalának gondolom, hogy már megszerettem. Viszont a Fear alap-zongorázgatását talán magában is elhallgatnám négy percig, szóval azzal nincs gond. (itt megemlítem a zongorafutamot az első dalban.. na az.. az üt)

Címadó dal. Sajnos bekaptam a horgot az indítással már, tipikus eset, mikor négy-öt másodperc miatt imádok meg valamit, persze amúgy is szuper, a szöveg is jó, gondolom, mindenki hallgassa meg, hatásos, komolyan. Mindig eszembe jut ugyan, hogy valahogy úgy szétesik kicsit ez a dal, de ez nem kifejezetten rossz! Ryan énekel pár nagyot. Nem tudom nem imádni. Aztán elszállnak a fiúk, jön zongorázgatás és csellózgatás... lehet, hogy ennek egy külön instru számot kellett volna csinálni? Lehet.
Marchin on ide a végére túl szép, túl szabályos dal. Énszerintem (dalsorrend, dalsorrend, emberek!). Viszont nagyon fülbemászó, és nagyon szeretnivaló. Együtténeklős refrén! :D
Lullaby pedig szép és jó, eddig még nem estem bele, és egy ilyen albumnak túlságosan laza lezárásnak gondolom. Annak ellenére, hogy tényleg szép.

Összegzés: tartom, hogy érdekesebb és felnőttebb album a Dreaming out loud-nál. Rengeteg mindent tudnék még róla írni, de nem teszem. Nekem bejön az új utak keresése, még akkor is, ha felemás az eredmény.
Még el tudnék mélázni azon, hogy azért be lettem csapva rendesen a single-ökkel és a 30 mp-es dalrészletekkel.. nagyon nem ilyen albumra számítottam. :)
10/8
Nem fűznék már sok kommentárt, de tetszik a dolog. Tetszik, ahová fejlődünk.
Gratulációm, fiúk. ^^

Read Users' Comments ( 0 )

Tudom, oké? Tudom, hogy itt már van vagy nyolcmillió bejegyzés az új albummal kapcsolatban, albumartok, meg miegyebek, de végre itt van A Review Az Albumról.

Deluxe-nek ugyanez lesz a borítója, csak a színek negatívban lesznek. Asszem.
És kaptok ti ajándékot, ha a képre kattintotok.
Pontosan nem kaptok semmitse, mert persze ezt is leszedték. Az e-mailem még mindig él.

Mondjuk úgy, hogy az első szám már a sampler alapján is tetszett, egészében sem változott róla meg a véleményem, ráadásul tetszik a végén a "kórus", bár az átvezetést simán meg lehetett volna oldani jobban, lásd mondjuk Three Days Grace - Break. Whatever.

  Ezután három dalnyi permanens vigyorgás ült ki az arcomra, hiszen "éljenújalbum", de ezeket a számokat már nagyon sokszor hallottam, és most sem változott róluk a véleményem, mindegyik nagyon igényes, szépen kidolgozott pop-rock dalok, de eközben megőrzik az egyediségüket, azt, hogy mindegyiknek saját stílusa van, saját világot hoz létre, külön hangulatvilágot.

  A Missing Persons 1&2-nál kerített először hatalmába az az érzés, hogy... nahát, egy új album... új OneRepublic. Persze nem olyan drasztikus stílusváltásról beszélünk, sőt, tulajdonképpen nem is tudom, mi  A Stílus, de ez a dal gyönyörű (főleg a felétől a stílusváltás... egyik eltűnt személy, másik eltűnt személy) Eddig minden zongorabetét nagyon bejött, nem olyan dinamikusak, mint az első albumon, de gyönyörűek. Ryan Tedder-ben ezt is bírtam mindig, leszarta, milyen zsúfolt a színpad, meg milyen hülyén néz ki, ha nyolcfelé állnak a kezei a különféle zongorák felé, a hangzás a lényeg.

  Good Life cuki, jólvan, persze, életcélom, hogy tavasszal egy reggelen erre andaloghassak csak úgy magamba'.

  All This Time sorsát még nem tudom... komolyan... nagyon jól hangzik, Ryan hangja egyszerűen gyönyörű, de még nem tudom, mi lesz. Majd az idő eldönti. Az én szívem annyi sok szeretettel tudja az ilyeneket ám hallgatni, azon leszek, hogy megszeressem. A baj az, amit a The Fray kapcsán is olvastam egyszer. Próbálnak nagynak tűnni, meg mint "mikor a törpe keménykedik" :D Azért aranyos :)

  Fear egyelőre még nem jön be, de emlékezzünk csak, hogy kezdődött a szerelmem a Prodigal-lel is :)

  A Waking Up volt az a dal, amire a legjobban kíváncsi voltam. Egyértelműen igazam volt, a legU2-sabb dal a lemezen, viszont tetszik a vonós-zongora rész, és igazán meghallgatnám/megnézném, ahogy Brent, Zack meg Ryan együtt tolják ezt a dalt, mert nagyon jó.

  A Marchin On-nak elég megkapó a ritmusa, bírom ezt a pasis vokálozást a háttérfiúkák részéről, bár csalódottan kell megállapítanom, hogy Ryan koncerteken az új daloknál valszeg végigüli a dalokat. Nagyon sok most a zongora. Nem erőteljes, nem dominál, de nagyon sok.

A Lullaby-okkal nem igazán vagyok kibékülve, nekem mind olyan egyformák (James Walsh-ét is csak nagy nehézségek árán sikerült megszeretni. És egy Lullaby legyen rövid. Egy kicsit hosszúra sikerült. Rendben van, nagyon szép, bírom a háttérgitározgatást,

  Óemdzsí, end di album iz lájk óvör.

  ÖSSZEGEZZÜK: Jólvan, gyerekek, nem lesz ez rossz. Hallhatóan kevesebb a lendület, a dinamika, és nem is áll össze (még) olyan nagy egész egységgé, mint a DOL album, VISZONT sok rajta az egyedi, különleges dal, amit mindenki másmilyen emlékhez/érzéshez tud majd kötni. SZÖVEGILEG sokkal gyengébb, mint a DOL, VISZONT legalább már tudják kezelni azt az istenadta tehetségüket, hogy JÓ poprock-ot csináljanak. Abból úgyis csak szar van mindig.

  A 10/8-os pontszámot, amit én a DOL-ra adnék, nem üti, de 10/6-nál lényegesen jobb, és mivel Ryan is eljutott A Szintre, Mikor Már Nem Elég, Hogy Jól Néz Ki, ezért 10/7.

Read Users' Comments ( 0 )

No. Ryan Tedder ismét hallatja a hangját. Olyan sikeres dalok megírása után, mint a Please Don't Stop The Rain, a Bleeding Love vagy a Halo, most megint Leona Lewis-nak segít egy albumszerűséget összehozni.

  Leonáról annyi a véleményem, hogy a hangja is sokkal jobban tetszene, ha nem mórikálná agyon, folyamatosan nyögdécsel, egyáltalán nem áll neki jól, a Snow Patrol Run-jának stikában való feldolgozása után meg tulajdonképpen emberként is totál elvágta magát előttem.

  Ryan mégis szereti őt, és közreműködött a bandája egy dalban az új, hamarosan megjelenő "Echo" c. albumjáról. Ryan szó szerint hallatja a hangját a dalban, persze, mondjuk eléggé különböző a hangterjedelmük, meg a képzés módja is kettejüknél, nem is érzem nagyon jónak ezt a duettet, mármint duettnek elég csapnivaló, dalnak meg olyan Ryan-es... :)

  Összességében szerintem nem rossz, de Ryan írja inkább csak a saját dalait. x)

  10/6, mert tulajdonképpen a séma ugyanaz, mint a többi Leona-dal, meg a Timbaland alap, szóval kicsit fantáziátlan, de összességében... szerintem. Nem. Rossz. Ahogy azt már elmondtam.

>>innen töltögessék le, ha kedvük tartja<<

Van még négy percnyi valami utána, az is valami dal, nemtommi, azt mondták, így egész, úgyhogy ezt tettem fel.

Read Users' Comments ( 2 )

Nem vagyok nagyon híve a mashup-oknak, szerintem csak nagyon kevés az, ami jó (vagy nagyon el van dugva), de hiába, időről-időre eljátszom az ötlettel, hogy hogy hangoznak egyik-másik kedvenc együttesem egy duettben például. Kétlem, hogy Gary Lightbody és Tom Smith olyan nagy spanok lennének, ezét is örültem neki, amikor találtam egy Open Your Eyes - Smokers Outside The Hospital Doors "remix"et.

  Először is az életben nem jutna eszembe pont ezt a két számot összekeverni, de az eredmény meglepő módon nagyon jó lett.

  3:10 körül az a váltás az szerintem nagyon frappáns, eleinte fel sem tűnt. 3:38-nál speciel, mikor Snow Patrol alap és "I can't believe you" ráéneklés... ahh, kész orgazmus xD 5:50-nél van az, hogy Tom Smith hangja a háttérben szól, Gary Lightbody-é meg elől, aztán van olyan is, hogy csak simán egy-egy zongora leütést kevert bele, szerintem az remekül szól, meg a Smokers "kulminálása" előtti basszerszóló ÉS a Snow Patrol féle gitárral való kezdés is valami szívet melengető.

  Legjobban viszont 7:24-től jön be a dolog, mikor Gary meg Tom "együtt" énekelnek.

  Persze lehetetlen, hogy minden hang összecsengjen, itt sem sikerült, de valami eszméletlenül tetszik. Nyolc percnyi gyönyör, komolyan mondom :D

A mashup-ot >>ennek<< a YouTube-os user-nek köszönhetjük, és >>innen<< tölthető le.
Hacsak le nem szedik. Remélem, nem.

Különben lehet, bevezetem, hogy keresek ilyen mashup-okat, és amik jók, azokat felteszem.

Read Users' Comments ( 0 )

Na, kijött már az előző upcoming set legutóbbi albuma, a Weezer - Raditude, amit volt szerencsém beszerezni, a meghallgatás pedig még a jövő zenéje. Értitek.. zenéje. x) Namindegy. Akkor következzék egy újabb adagnyi upcoming lemez, amiknek a release dátuma vagy helyes, vagy nem, MetroLyrics csak van annyira tájékozott, hogy ne dezinformáljon minket a végtelenségig.

• Flyleaf - Memento Mori (november 10.) - Flyleaf kapcsán nekem csak annyi ugrik be, hogy egyszerűen imádom az első, self-titled albumot, erre pedig kíváncsi leszek, mert Lacey-nek elképesztő hangja van, és hihetetlen tehetséges dalszövegírásban is.
• Tori Amos - Midwinter Graces (november 10.) - Ez leginkább a nővéremet érinti, ő szereti Torit nagyon, én még húzódzkodom, nem igazán fogott meg eddig a hölgy munkássága, majd meglátjuk, mi lesz, igyekszem felzárkózni Tori Amos-ilag.
• Switchfoot - Hello Hurricane (november 10.) - Milyen zsúfolt napunk lesz. No, Switchfoot-ot ígértem múlt hónapra, hogy letöltésre kerül, nem jött össze, talán az új albummal majd több kedvem lesz hozzá.
• Echo & The Bunnymen - The Fountain (november 10.) - Kezd gyanús lenni ez a november 10. Echo & The Bunnymen-ről annyit tudok, hogy jól tolják, a Donnie Darko OST-jében is zenélnek, és érdemes lesz csekkolni az új albumot.
• Stereophonics - Keep Calm And Carry On (november 10.) - Oké, ha a legközelebbi is nov. 10 lesz, akkor ki sem írom. No. Stereophonics-ék nálam eléggé eltolták a legutóbbi albumukkal, lehet, hallgatnom kellett volna a "nehogy azt hallgasd meg, az egy nagy rakás szar" intelmekre. 
• OneRepublic - Waking Up (november 17.) - Azt hiszem, ezt várom az összes upcoming közül a legjobban, a 30 másodperces sampler set alapján nem tudok biztosat mondani, csak reménykedem, hogy jó lesz.
• We Shot The Moon - A Silver Lining (november 17.) - Hát igen, aki nem tudja a digitális megjelenés napján beszerezni, annak már csak ez maradt :D
• Lifehouse - Smoke & Mirrors (december 15.) - Mostanában arra utaló jeleket lehet látni az együttes twitterén, hogy talán még ez sem biztos, mi azért reménykedünk, hogy karácsonyra már rongyosra hallgathatjuk. Mondjuk én reménykedem. Ti is reménykedjetek.
• Eels - End Times (2010. január 19.) - A Hombre Lobo már megvan, még nem hallgattam (majd fogom), de azért gondoltam, kiírom.

Ezek persze csak azok, amik engem érdekelnek, emellett még több tucat (sokszor tizenkettő) album kerül kiadásra az év végéig, ha valakinek van ötlete, vagy ajánlani szeretne, az ott a chat-ben megteheti, ha szeretné, hogy hallgassuk, írjunk róla, mi megtesszük. (Y) Ha olyan. Ha nem, akkor meg majd lerázunk valamivel. :D

Ha valamelyik dátum hibás, és ezt biztos forrásból tetszik tudni, akkor tessék kijavítani minket, legyen oly szíves.

Read Users' Comments ( 0 )

Kéretik nem keverni a Melee nevű együttessel, akik meg trashcore-t játszanak. Még mielőtt valaki ijedezni kezdene x)

Szóval. Már a negyedik dalnál tudtam, hogy mit fogok erről a lemezről/együttesről írni. Ez az album pont az az album, ami simán kaphat 10/8-at is, mert elsőre közel minden dal tetszett (mondjuk olyan még nem is volt, hogy elsőre mindegyik dalt megszerettem volna), és az dönti majd el a sorsát, hogy a későbbiekben lesz e lendületem újra és újra végighallgatni a lemezt, hogy a dalok ne csak dalok legyenek, hanem A Dalok. Ez idáig érthető, ugyebár?

  Az egyelőre még csak "dalok"ról annyit, hogy sosem voltam ellen én semmilyenféle pop rock-nak, hát ha még zongora volt benne, akkor meg pláne. A zongora a Mêlée életében szerintem olyan szinten veszi ki a részét a mindennapokból, mint az Augustana-éban. Nem túl kiemelkedő a jelenléte, de ha nem lenne ott, hiányozna, de a világért sem jönnénk rá, hogy mi az, ami hiányozna. Mert nem tudnánk, hogy az a zongora. Mert nem lenne ott. De szerencsére ott van.

  Különben az album kezdődala, a Built To Last adta meg a kezdőlökést, így került fel a listámra az együttes, de így végighallgatva az messze nem az az album legjobb dala. 

  Az első szám, amire azt tudtam mondani, hogy gyerekek, mostmár sok a boldogságból, az a For A Lifetime volt, nem rossz dal, de mint az album negyedik dala, a folyamatos vigyorgás már kicsit fárasztó volt. Ezért is örültem a Drive Away-nek, ez sem az a kardbadőlős szám, még rockosabbnak sem mondható, de a légkör egyértelműen kicsit elragadóbb, mint az előbbi dalnál.

  A Can't Hold On az első kardbadőlős szám, de nem azért, mert nagyon rossz, hanem mert elég melankólikus, nagy lélegzetvételűnek akar hangzani (nem nagyon sikerül neki, de próbálkozásnak nem rossz). Simán lehetne rá írni valami karácsonyi szöveget, illene is hozzá x)

   Az olyanok nem jöttek még be, hogy Invitation, meg Love Carries On, ezek is szerintem inkább azért, mert több a nagyon fülbemászó és különleges dal, és ha jön egy-két nem annyira megkapó darab, akkor az eléggé lelombozza az embert. Tudom, nem lehet mindenki olyan jó, mint a Meese, meg az Editors, hogy elsőre lenyűgözzön. xD

   Ezek után a Biggest Mistake-et is kénytelen voltam lepontozni, akkor már túl jó lenne az album, hiszen a végére olyanokat is betettek, mint a You Got (aminek a kezdő hangjai nagyon emlékeztetnek a The Ting Tings We Walk c. számára), meg a She's Gonna Find Me Here, amelyek közül mindegyik kiemelkedik az album egészéből.

Azért jó ez, mert a pop-rock együttesek közül is egy jobbfajta, teljesen élvezhető, tehetséges emberekről van szó.

Azért rossz ez, mert kicsit talán hosszúra nyújtották az albumot, ha csak a 10 legjobb dalt teszik fel, akkor is simán elfogadható, jó lesz a lemez.

Hallgassa az, aki nem olyan megszállott Jack's Mannequin rajongó, hogy utálja a hasonló stílusú együtteseket.

A legjobb dal a You Got. Elsőre megjegyeztem én magamnak, egy gyöngyszem a lemezen.

A legrosszabb öhm, mondjuk aaa You Make My Dreams. Albumzárónak, egy ilyen album lezárójának azért már kérem szépen.

Szerintem ez 10/8. Csak azért is.

Különben meg kicsit hippis, de bejön az albumborító :D

Utóirat: Nem Augustana-ra hasonlít ez, hanem The Script-re. Csak sikerült kitalálni (Y) 

Read Users' Comments ( 0 )

A Lifehouse alig egy órája jelentette be a twitter-én, hogy csúszik egy héttel a Smoke and Mirrors megjelenése, így - segítek, nem kell számolgatni - 15-én adják ki a tervezett 8-a helyett. Az okát azt nem tudjuk... mindegyis. Én a végtelenségig el vagyok keseredve....... azt hittem, legalább lesz valami jó a december elejében. x)

  Legyen is mindegy, szóval tessék megjegyezni:

SMOKE AND MIRRORS - DECEMBER 15.

Read Users' Comments ( 0 )

Felháborító, hogy erről még nem is írt senki... nodemindegy, most úgy döntöttem, megosztom én veletek, amit gondolok a skót-észak-ír-ír együttes legutóbbi albumáról.

 Szerintem eddig a Snow Patrol csak simán indie rock volt, de szerintem ezzel az albummal bőven beleférnek a britpop kategóriába is.

  Az albumon tizenegy dal található, amelyek közt van kicsit gyorsabb, ritmusosabb (If There's A Rocket, Tie Me To It, Crack The Shutters, Take Back The City), van lassú szerelmes, mint a Set Down Your Glass és a The Planets Bend Between Us. De vannak az olyanok is, amik persze az énekes múltjáról szólnak, önelemezgetős dalok, például a Disaster Button vagy a Please Just Take These Photos From My Hands.

  Ebben az albumban több a zongora/szintetizátor, és dominánsabb a dob (ha nem is komplikáltabbak a dob témák, de mindenféleképpen plusz lüktetést ad, erre jó példa a The Golden Floor vagy az If There's A Rocket.

  Szövegileg az, hogy nem hoz újat, szerintem inkább dícséret, mint sértés, mert Gary Lightbody szerintem mindig is csodálatos dalszövegeket írt, nem hiába járt ő olyan egyetemre, ahol irodalmat, meg ilyen szép dolgokat tanult.

  Két dal van még a Lifeboats meg az Engines, ami nekem kicsit ilyen egy kaptafára készült, deeeee jó kis kaptafa az, nem kell aggódni, a Lifeboats azért testhosszal nyer az Engines előtt. Mindkettőben elég rendesen odateszi magát a basszeros, dallamilag pedig teljesen fülbemászó.

  Van még olyan, hogy The Lightning Strike, ami ugye három részből áll. Az, hogy a mákos Pinkpoposok megkapták mindhárom részét élőben, az örök seb marad, de gyógyulgat, hiszen What If The Storm Ends? a Szigeten is volt.

  Szóval véleményem szerint egyáltalán nem volt rossz ötlet egy ilyen hosszú és nagyobb lélegzetvételű dalt az album végére bevágni, úgy gondolom, feszegetik a határaikat, hogy meddig képesek elmenni, mennyit tudnak fejlődni stílusilag, és az eredmény nálam elég meggyőző.

  Plusz pont azért, mert élőben is rohadtjók (Y) :)

  Nem gondolom, hogy ez az album bármennyiben is jobb lenne a Final Straw-nál vagy az Eyes Open-nél, de a bizonyos mércét megüti, és a kaptafáit is szeretjük.

Azért jó ez, mert van benne régi Snow Patrol, meg új Snow Patrol...
Azért rossz ez, mert ezt nem lehet csak úgy meghallgatni. Ezt hallani kell. (ám x))

Hallgassa az, aki feltétel nélkül szereti a Snow Patrol-t. Ezt jóindulatból nem szabad hallgatni.

A legjobb számja a Zalbumnak a The Golden Floor. Komolyan, fény a sötétségben, az egyetlen, a mindenható... gyönyörű lett, és elüt az együttes általános stílusától.

A legrosszabb számja azt mondanám, hogy Engines, de nem, mert a Please Just Take These Photos From My Hands... :S

Szerintem ez 10/8. Kereken. Se több, se kevesebb. És nagyonnagyon szigorú voltam. Komolyan.

Különben meg jöjjenek már vissza, életem legjobb éjszakája volt a Szigetes koncertjük :D
Utóirat: Bírom a borítót. :D

Read Users' Comments ( 2 )

No... hát van ilyen "minden dalból csak 30 mp-t tegyünk közre, fiúk, hogy szenvedjenek a rajongók". No. Véleményem szerint a Made For You elég durva így elsőre, nekem tetszik, az All The Right Moves-t, a Secrets-t és az Everybody Loves Me-t már ismerjük ugye, a Missing Persons 1 & 2 nekem egy elég érzékeny dalnak tűnik, egyelőre nagyon tetszik.

  A Good Life olyan, mint eddig, kedves, aranyos, estébé, All This Time-nál nálam rezeg a léc, mert jól indul, csak nem tudom, valahogy... na mindegy, majd meglátjuk, ez még csak 30 másodperc volt :D

  A Fear-t 30 másodperc után nem lehet nagyon megítélni, a Waking Up-nak viszont már elsőre van egy jó adag U2-s hangzása. A Marchin On egy March-olós számnak hangzik így is, és mint minden együttes életében, úgy a OneRepublic életében is eljött a pillanat, mikor kellett írniuk egy "Lullaby" című dalt. A 30 másodperces részlet igazán beható volt.

  Már csak 11 nap van vissza, én már nagyon várom. :)

>>töltögessetek<<

(soksok köszönet >>ennek<< az oldalnak a linkért)

Meg van itt olyan, hogy a Secrets igazi borítója, én nem tudom, minden bizonnyal több értelme lenne a single címét tekintve egy kulcslyuknak, de hát én ezt nem tudom... szóval nesze, itt van egy borító, nekem tulajdonképpen ez is tetszik :D

Read Users' Comments ( 0 )