A brit One Night Onlyról nemrég írtam, a debütáló albumukról született elemzést itt olvashatjátok. Folytatnám a néhány napja napvilágot látott lemezükkel, amelynek sem a címadásánál, sem a borítójánál nem voltak túl kreatívak, de a számoknál annál inkább!
Nem dobtam hátast a bemutatkozó anyaguktól, mert bár imádtam (s imádom) George Craig hangját, és az együttessel megmutatta, hogy képes slágereket gyártani, valahogy hiányzott számomra az a bizonyos valami, amely megkedveltet velem egy lemezt. Hát az új, self-titled album minden kétségemet szertefoszlatta, első hallás után magával rántott, és ez talán a kisebb stílusváltásuknak is köszönhető. A fiúk ugyanis gondoltak egyet, és a több elektronikus elem mellett tették le a voksukat, és a néhol kissé retrónak tűnő szintihasználat sokat dobott a dalokon. A lemezt a gyors számok uralják, és én remekül megvoltam lassúság nélkül is.
Mi van itt nekünk?
Az album első kislemeze, a "Say you don't want it" (itt volt róla szó) tökéletesen mutatja be, mire számíthatunk a későbbiekben. Poposabb stílus, billentyűs aláfestéssel, melynek egyik legslágeresebb és legkedvelhetőbb kiteljesedése hallható ebben a számban, amelyet hamar dúdolni kezdünk, ha nem vigyázunk. S bár számomra ez a dal a lemez hadvezére, hogy így fogalmazzak, olyan erősebb katonák sorakoznak mögötte jó szorosan, mint a "Feeling fine" a nagy igazsággal a dalszövegében ("Time is a healer.."); a "Forget my name", amely erős, magasabb, "kiabálósabb" vokáljával marad meg, ezt akár még koncerten is jól lehet ordibálni; a "Bring me back down", amelyet kicsit az indítás folytatásának érzek; az "All I want", amely már annyira retró, hogy szinte az a-ha és a Wham! jut eszembe a stílusbeli hasonlóságok alapján; és a "Can't stop now", amelynek időt kell hagyni a beindulásra, de aztán magával ránt.
Fentebb az írtam, hogy nincsenek lassú dalok, és ezt az állításomat tartom is, de akadnak azért egy leheletnyivel nyugisabbak is. Ilyen a "Chemistry", amely a második single lesz, és erős a gyanúm, hogy a fülbemászó háttérvokál miatt választották, valamint ott van még a "Never be the same", amelyben George Craig végre kicsit magasabb hangszínben énekel, szépen, lassan, a többi dalhoz képest már-már balladai lassúságba merülve. Egyszerűen gyönyörű.
Mielőtt még áriát írnék erről az albumról, félretéve szubjektív rajongásomat az új anyag iránt, kénytelen vagyok belekötni a nem sokkal a lemez vége előtt sorakozó trióba. A "Got it all wrong" sokszori hallgatás után túl egyszerűnek tűnik a monoton refrénjével, valahogy az "Anything" sem maradt meg annyira, mint a többiek, a "Nothing left" pedig túl gyermekinek tűnik a lálálázással és az az alatt hallható szintis betéttel. De még e hibák ellenére is szeretem ezeket a dalokat is, mert jól illeszkednek az album rendjébe.
Ajánlatnak nem fogom a "Say you don't want it"-et adni, mert az már volt klipelemzésben is (de azért hallgassátok, abszolút favourit), így hosszas gondolkozás után végül a "Forget my name" mellett döntöttem:
Nem dobtam hátast a bemutatkozó anyaguktól, mert bár imádtam (s imádom) George Craig hangját, és az együttessel megmutatta, hogy képes slágereket gyártani, valahogy hiányzott számomra az a bizonyos valami, amely megkedveltet velem egy lemezt. Hát az új, self-titled album minden kétségemet szertefoszlatta, első hallás után magával rántott, és ez talán a kisebb stílusváltásuknak is köszönhető. A fiúk ugyanis gondoltak egyet, és a több elektronikus elem mellett tették le a voksukat, és a néhol kissé retrónak tűnő szintihasználat sokat dobott a dalokon. A lemezt a gyors számok uralják, és én remekül megvoltam lassúság nélkül is.Mi van itt nekünk?
Az album első kislemeze, a "Say you don't want it" (itt volt róla szó) tökéletesen mutatja be, mire számíthatunk a későbbiekben. Poposabb stílus, billentyűs aláfestéssel, melynek egyik legslágeresebb és legkedvelhetőbb kiteljesedése hallható ebben a számban, amelyet hamar dúdolni kezdünk, ha nem vigyázunk. S bár számomra ez a dal a lemez hadvezére, hogy így fogalmazzak, olyan erősebb katonák sorakoznak mögötte jó szorosan, mint a "Feeling fine" a nagy igazsággal a dalszövegében ("Time is a healer.."); a "Forget my name", amely erős, magasabb, "kiabálósabb" vokáljával marad meg, ezt akár még koncerten is jól lehet ordibálni; a "Bring me back down", amelyet kicsit az indítás folytatásának érzek; az "All I want", amely már annyira retró, hogy szinte az a-ha és a Wham! jut eszembe a stílusbeli hasonlóságok alapján; és a "Can't stop now", amelynek időt kell hagyni a beindulásra, de aztán magával ránt.
Fentebb az írtam, hogy nincsenek lassú dalok, és ezt az állításomat tartom is, de akadnak azért egy leheletnyivel nyugisabbak is. Ilyen a "Chemistry", amely a második single lesz, és erős a gyanúm, hogy a fülbemászó háttérvokál miatt választották, valamint ott van még a "Never be the same", amelyben George Craig végre kicsit magasabb hangszínben énekel, szépen, lassan, a többi dalhoz képest már-már balladai lassúságba merülve. Egyszerűen gyönyörű.
Mielőtt még áriát írnék erről az albumról, félretéve szubjektív rajongásomat az új anyag iránt, kénytelen vagyok belekötni a nem sokkal a lemez vége előtt sorakozó trióba. A "Got it all wrong" sokszori hallgatás után túl egyszerűnek tűnik a monoton refrénjével, valahogy az "Anything" sem maradt meg annyira, mint a többiek, a "Nothing left" pedig túl gyermekinek tűnik a lálálázással és az az alatt hallható szintis betéttel. De még e hibák ellenére is szeretem ezeket a dalokat is, mert jól illeszkednek az album rendjébe.
Ajánlatnak nem fogom a "Say you don't want it"-et adni, mert az már volt klipelemzésben is (de azért hallgassátok, abszolút favourit), így hosszas gondolkozás után végül a "Forget my name" mellett döntöttem:
Összegezve: 10/9, de még hogy! Hatalmas, pozitív csalódás volt, miután az első lemezt nem kedveltem annyira, és tényleg azt kell mondanom, hogy bejött ez a kisebb stílusváltásuk, jót tett a számoknak ez a sok elektronikus betét és a zenei visszatekintés pár évtizeddel korábbra. Jövőre a Szigeten szívesen látnám őket.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése