Klaxons - Surfing the Void (2010)

"...collective arrival, we share the same space..."

  A Klaxons azon együttesek egyike, akikről sosem képzeltem volna, hogy kedvelni fogom. Habár az Atlantis to Interzone-nál már pillogtam nagyokat, mégis volt egy olyan elragadó szenvedély a Myths of The Near Future káoszában, ami nem akart elengedni.
  Ezért is vártam izgatottan az angol indietronica banda új lemezét, na meg azért is, mert első kislemezük, az Echoes elképesztően magasra tette a mércét. Azt nem állítom, hogy azt sikerült megütni, de általában jó véleménnyel vagyok a Surfing the Voidról. 

  Kezd három eszméletlenül erős dallal: az Echoes, a The Same Space és a címadó Surfing the Void az együttes három külön arcát mutatják be. Az Echoes az indie rockos, rádióbarát Klaxonsra hoz példát, a The Same Space már kaotikusabb, komolyabb, de még mindig elfér a zenecsatornákon, a Surfing the Void viszont már egy egészen elborult, pszichedelikus pop oldala a zenekarnak.

  Ennek ellenére azonban hátulütője is van annak, ha egy Klaxons-féle zenekar igazán felnő és megérik: kevesebb az őrült elektronikus effekt, tehát az indietronica veszített a hatékonyságából, és mintha már nem is kiabálnának annyit ezek a fiúk, mint szoktak. Ez több mindennek betudható, főleg annak, hogy a Polydor azért nem adta ki már 2009-ben ezt az albumot, mert szerintük túl experimental volt, és ezért a bandának át kellett írnia egy-két apróságot.

  Legyen is ez mindegy, a Klaxons majdnem megállíthatatlanul robog tovább gyakran funkys (Twin Flames), időnként dobcentrikus (Venusia), máskor pedig gitárközpontú, már-már kedves (Future Memories) számaikkal. A Surfing the Void egy tökéletes nagytesó szerepét tölti be elődjéhez képest, kockázatmentesen és szakadatlanul köti le végig a hallgatót (igaz, alig negyven perces a lemez). 

10/8 - Mutat új dolgokat, pár régi trükköt is bedob, és a végén elégedetten vehetjük ki a lejátszóból az albumot. (Ez legyen így, vegyetek CD-ket, sok banda csak így tud turnézni menni, hajráhajráhajrá!)