Nightwish - Once (2004)

Nálam ezzel az albummal kezdődött minden. A sors fintora (már ha összehasonlíthatom a sajátomat Tarja Turunenével), hogy Tarjának meg ezzel fejeződött be minden, ami Nightwish. Az együttes tagjai ugyanis nyílt levélben közölték vele: a férje és a pénz miatt kialakult anyagiassága megváltoztatták a személyiségét, ezért kívül tágasabb, és nem kívánnak a továbbiakban vele dolgozni. Ezzel véget ért egy majdnem egy évtizedes éra, a rajongók legnagyobb sajnálatára. Én ugyanis azóta sem tudtam megbarátkozni az új énekesnő, Anette Olzon stílusával és teljes valójával. De ez már egy másik téma, most akkor terítéken a Once, még Tarjával.

Erős és merész album ez, számomra ez reprezentál mindent, ami Nightwish. A banda jellegzetességei, mint a pörgős dobzúzós betétek, a filmzenei elemek, a balladák és a Marco Hietala belépése után megvalósulható duettek mind-mind képviseltetik magukat ezen a lemezen. Az együttes lépett egy merészet, és két igen hosszú (8 és 10 perces) számot is felpakolt a korongra, hogy ismét megmutassa, egészen tökéletesen megy a rock- és filmzene kombinálása.

De akkor részletesebben a dalokról:
Az összes lemezt együttvéve sem találok még egy olyan erős albumindítást, mint ami a Once-on van. Négy olyan durva számot kapunk a fülünkbe, hogy csak na, ezek ráadásul igazi slágerdalok, könnyen megmaradnak az ember fejében. Nem csoda, hogy két kislemez ("Nemo", "Wish I had an angel") ebből az indító négyesből került ki - én is ezeknek köszönhetem, hogy rajongó lettem. Talán kijelenthetem, hogy a "Nemo" az egyik legismertebb Nightwish-dal, dehát kinek ne maradna meg a fejében a fülbemászó zongoraszólam? A "Wish I had an angel" más tészta, hiszen ebben Marco is jól kiengedi a hangját, na meg jön a megszokott dobrész, és máris megvan a sláger. Visszatérve az albumindításhoz, e két számhoz csatlakozik még a "Dark chest of wonders", mely gyengédebb (de nem gyengébb!), mondjuk a "Wish I had an angel"-hez képest, de megad valami alapot az eljövendőkhöz. A későbbiekben felcsendülő "Planet hell" komolyan egyfajta pokolbolygós hangulatot varázsol, ez a duett sem gyengébb a többinél, plusz Tuomast most simán leállatozom azért, amit a szintinél művel.
Na ha letudtuk ezt az első négy számot, akkor megérezzük a törést a tracklistben. Most jött el az ideje a szokásos lassabb számnak, ám jelen esetben nyoma sincs az általam úgy szeretett balladáknak. A "Creek Mary's blood" az album egyik monumentálisabb száma a maga 8 és fél percével, ráadásul igazi megkomponált csoda, amely simán el tud repíteni minket valami filmbe. John Two-Hawks fontos közreműködője a dalnak, az indián zenész furulyájával és kántálásával varázsolja még emelkedettebb hangulatúvá ezt a számot.
Amint visszatérünk a filmzenék világában tett utazásunkról, megint egyfajta blokkba csöppenünk. Illetve én csoportosítottam őket egybe, mert három olyan szám következik, amelyek nem túl maradandóak. Nem rosszak, csak.. A "The Siren"-ben kicsit sok az instrumentális rész, bár pozitívum, hogy Marco refrénje mellett Tarja háttérvokálja igazán gyönyörű. A "Dead gardens" a végén romlik el, mintha túl sok energiaitalt dobtak volna be a fiúk, mert az egyébként egészen kellemes nóta a végére értelmetlen zúzásba megy át, és nálam teljesen lerombolta az addig kialakult jó benyomásomat. A színtelen-szagtalan "Romanticide" pedig sosem maradt meg a fejemben, és most is hiába hallgatom, ez bizony nem az igazi.
E három számon való átsuhanás után jön az a dal, amely egy nagy tyűűű. A "Ghost love score" 10 perc gyönyör, simán beraktam volna A gyűrűk urába filmzenének, annyira helyén van itt minden: a kórus, a szimfonikus zenekar, a gitárbetétek, karöltve az általam sokszor hangsúlyozott operahanggal. Szóval gyönyörű szám, de tényleg, csak úgy repül a 10 perc.
Bár én itt lezártam volna az albumot, azért van még két dal hátra. A "Kuolema Tekee Taiteilijan" az általam hiányolt ballada, ezúttal kivételesen finn nyelven, szóval hajrá azoknak, akik énekelni szeretnék. Mindenesetre koncerteken ezen bőgnek az emberkék, és ugyan nálam nem váltott ki ilyen hatást, mert szerintem vannak sokkal szebb dalai a bandának, azért aláírom, hogy a mély vonósszólam, később kiegészülve magasabb párjával (talán nagybőgő vagy cselló, a hangszerfelismerést még gyakorolnom kell) emlékezetessé teszik. A lemez legvégére marad a "Higher than hope", amelyet kissé depressziósnak és sötétnek érzek, de a Nightwish sem a vidám popslágereiről híres, így ez a szám is úgy fantasztikus, ahogy van.

Ajánlatnak a "Ghost love score", tényleg érdemes rászánni azt a 10 percet, mert magával ragadó élmény:

Összegezve: 10/8,5, jövök itt mindig a félpontjaimmal sajnos. Anno a Wishmasterre adtam 8 pontot, a Once pedig jobb annál, de a lemez közepén lévő gyengébb számok miatt, mégsem üti meg a 9-et. Az, hogy az elkövetkezendő albumukon már nem hallhatom Tarja hangját, eléggé elszomorít, mert nélküle nem Nightwish a Nightwish. Hiába pótolták más énekesnővel, már semmi sem ugyanaz. Csak azért nem ástam el magamban az új bandát, mert Tuomas még mindig remek dalokat ír..