Hogy őszinte legyek, nem ezzel az albummal akartam kezdeni a brit elektronikus-experimental-progresszív-math-rock együttes bemutatását, ám valahogy mégis így alakult, főleg mivel ez az anyaguk idei, így még inkább érdemes rá figyelmet fordítani.
A jelenleg négy tagból álló banda 2001-ben alakult, és ez a lemezük a negyedik a sorban. Nevükre vonatkozóan többféle elmélet is létezik: lehet egy el nem készült film címe, melyhez a zenét írták volna, vagy egy pszichológiai kísérletre utal, mely a fehér zaj emberekre gyakorolt hatását vizsgálta, netán ezek voltak Hitler utolsó szavai, esetleg a CIA által végrehajtott 65 napos guatemala-i propagandahadjárathoz kapcsolódik, melynek során blokkolták az ország kommunikációs rendszerét. Bármelyik is az igazi ok, ezen ötletek azért adnak valamiféle benyomást, keretet a zenéhez.
A jelenleg négy tagból álló banda 2001-ben alakult, és ez a lemezük a negyedik a sorban. Nevükre vonatkozóan többféle elmélet is létezik: lehet egy el nem készült film címe, melyhez a zenét írták volna, vagy egy pszichológiai kísérletre utal, mely a fehér zaj emberekre gyakorolt hatását vizsgálta, netán ezek voltak Hitler utolsó szavai, esetleg a CIA által végrehajtott 65 napos guatemala-i propagandahadjárathoz kapcsolódik, melynek során blokkolták az ország kommunikációs rendszerét. Bármelyik is az igazi ok, ezen ötletek azért adnak valamiféle benyomást, keretet a zenéhez.
Én időrendben ismertem meg az albumaikat, így szerencséje tanúja voltam a változásnak, amin átmentek; nem biztos, hogy ha a We were exploding anyway lett volna az első élményem, ennyire megszeretem őket. Az első, The Fall of Math című album masszív gitáros, zajos, súlyos dobokkal telepakolt progresszív zenéje, valamint a két másik album után, melyek szintén ezt a vonalat követték, csupán több zongorával és kísérletezéssel, ez az album elsőre így is túl drum&bass-nek, túl automatikusnak és monotonnak tetszett.
Szó ami szó, az elektronikus jegyek megszaporodtak, szinte keresnem kellett azokat a motívumokat, amik az előző lemezeken nyilvánvalóak voltak: a jellegzetes dallamokat szinte elnyomja a dübörgő alap és a fura elektronikus hangszínek, más a dalok struktúrája, több az 'üresjárat' és zongorát csak elvétve találunk. Ám szerencsére egy fontos dolog, a hangulat, az megmaradt.
Minden egyes albumuk esetében valahogy úgy képzelem, hogy ha kitörne egy forradalom vagy polgárháború, és lenne egy titkos, rejtett forrásból sugárzó rádió, az ilyen zenét játszana a pincékben meg óvóhelyeken bújkáló forradalmároknak. Kicsit elrugaszkodott ötlet, tudom. De ez a hatás számomra összenőtt az együttessel, és szerencsére megmaradt ezen a lemezen is, az olyan dalok, mint a Crash Tactics vagy Weak4 még mindig emlékeztetnek a 'régi 65dos'-ra, amit egy kicsit jobban preferálok.
Persze sokaknak nem jött be a váltás, dance-nek és unalmas elektronikának bélyegezték az albumot, én azért még kíváncsi vagyok, mit kezdenek ezzel. Egy kicsit ugyan bánom, hogy mostanság szinte minden banda elmegy elektronikába, úgy tűnik, észrevették, hogy lehet játszadozni a szintetizátorral, de ha jól csinálják, felőlem rendben.
Örülök, hogy a Mountainhead és a Crash Tactics az album elejére került, virtuozitásukkal és gyorsaságukkal ellensúlyozzák a potenciális megdöbbenést, hogy mi a fene ez. A Dance Dance Dance című dallal már nehezebb valamit is kezdeni, agyat tisztító dobok és monotonitás, de még talán belefér, főleg mert a végén visszatérnek a gitárok. A Piano Fights nevéből is adódóan kicsit zongorás, kicsit játékos, könnyű szeretni annak, aki a korábbi albumokat szerette. A következő két dal számomra kedvenc: a Weak4 átgázol az emberen, mint egy tank, mint egy riadó, semmi köze a 65dos-stílushoz, mégis visszahozza annak hatását, a Come to me pedig a maga 8 percével, lassabb építkezésével és ügyetlen mégis odaillő vokáljával szerez megkönnyebbült perceket az embernek, végre egy kicsit kiengedhetünk.
A Go Complex-el újra visszatér a megvadult elektronika, a Debutante pedig igazi hangulatteremtő, lassabb és hosszabb lélegzetű dal. A végére pedig kapunk egy számomra kicsit érthetetlen tízperces opuszt, a Tiger Girl-t ami szép és jó, tehát hallgatható, viszont bőven elég lett volna 5 percben elmesélni. Mondják, hogy élőben katartikus hatása van, úgyhogy elnézem a dolgot én is, de azért szerintem kicsit túl van lihegve.
Elsőre, ismerkedésnek mindenképpen a Crash Tactics-t vagy a Weak4-et ajánlanám, reprezentálja az album egészét, rögtön utána a Come to me-t, ami ugyan hosszú, de megéri, megmutatja, hogy 'még mi lehetett volna'.
Bármit is terveznek a fiúk a jövőben, vevő vagyok rá, de nem kétséges, hogy az összes albumuk közül ez tetszik a legkevésbé.
És még így is 10/7.
Íme a Weak4, ami nem is annyira weak.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése