White Lies - Ritual (2011)

 "...if I'm guilty of anything, it's loving you too much..."

  A White Lies Death és To Lose My Life kislemezeikkel két éve egy szempillantás alatt a figyelem középpontjába került. Olyan nevek mellé sorolták őket, mint az Interpol, az Editors, Echo & the Bunnymen, Joy Division, ami hatalmas felelősséggel is járt. A Harry McVeigh által vezetett trió azonban megállta a helyét a brit zenei piacon, a fesztiválszervezők előszeretettel hívták meg őket a nevesebb színpadokra, hiszen eszméletlen jó koncerteket adtak/adnak, s mikor bejelentették, hogy stúdióba vonulnak második lemezük megírásához, az elvárások már az egekben voltak.

  A csend az együttes körül nem tartott sokáig, idén januárban ki is adták Ritual című albumukat, melynek felvezető kislemeze, a Bigger Than Us mindenkit megnyugtatott, hogy a White Lies bizony nem egy hamar felkapott és hamar is ereszkedő csillag lesz a britek borús egén. 

  Én annyira nem bíztam volna el magam. Habár az új albumon is megvan majdnem minden, amit eddig szerettünk a zenekarban (McVeigh senkiéhez nem hasonlítható, kissé beteges orgánuma, a gitárok, amik szintetizátornak hangzanak, a szintetizátorok, amiket gitárként használnak, na meg a gyomorban morgó basszus), azonban mintha kicsit févállról vették volna a feladatot a fiúk.

  A tíz számos album alatt két-három dalnál többnél nem is értjük, miért került fel a lemezre. Az Is Love jó lenne egy akármilyen post-punk együttes intrójának, de nem a White Liesnak, a Peace&Quiet és The Power&The Glory számok ígéretesek, de végülis mintha félúton megunták volna az írásukat, igénytelen a hangszerelés, hiányzik belőle az az újítás, ami miatt felkaptuk a fejünket a Farewell to the Fairground hallatán, a Strangerst pedig csak akkor vettük észre, mikor single lett belőle - azóta sem értjük, miért.

  A Muse-ra szinte alig emlékeztető Holy Ghost környékén azonban találunk pár karakteresebb szerzeményt (Streetlights, Turn the Bells), melyek visszaidézik azt az izgalmat, már-már extázist, amibe a rajongó került ezeket a gigantikus Depeche Mode-szintű mesterműveket hallva.

10/7 - A White Liesnak az a szerencséje, hogy Alan Moulder (ex-Depeche Mode) előnyös szögben mártotta bele a mancsát az együtes kreatív munkásságába, ezért van elég vértől és izzadságtól csöpögő szerelmi vallomás is a lemezen (Bad Love, Come Down), ami fényévekkel jobb összképet ad a Ritualról.

A szerző ajánlata: Bad Love, Holy Ghost, Streetlights 
Az albumartról: Álmodtunk vele rémeket, igen, köszönjük szépen.