Sok apró dolog játszott közre abban, hogy kijuthattam a németországi Area4 Festivalra, melynek a Lüdinghausen melletti reptér adott otthont augusztus 20. és 22. között. Hogy miért vállalkoztam a több mint 1200 kilométeres utazásra? Mert a pénteki nap fellépői között volt a blog hivatalosan is kedvenc együttese, az Editors, és ha már esélyt kaptam rá, hogy láthassam őket, felkerekedtem, és a német vonatok komfortos üléseibe vetettem magam, hogy elérjek a fesztiválra.

Az Area4 Festival helyszínével és szervezésével viszonylag elégedett voltam. A dülmeni vasútállomásról különbuszokkal szállítottak minket az onnan egészen távol található reptérre, ahol a már felállított sátorerdő jelezte, hogy itt bizony óriási tömegre lehet majd számítani. Az ideiglenes lakhelyek között végigsétálva láthattam, ahogy már déután fél2 körül is igencsak illuminált állapotban lévő fiatalok szlalomoztak mindenfelé, dehát a fesztivál sokaknak ebből (is) áll. A beléptetőkapuknál egyórás várakozás után, a tervezettnél fél órával korábban engedtek be minket a biztonságiak, persze csak a táskák átvizsgálása és alapos motozás után.

(forrás: area4.de)

Egyetlen színpad jutott arra a több mint 23 ezer emberre, aki ellátogatott erre a fesztiválra. Egyetlen színpad, amit szerencsére olyan szögben építettek, hogy a délután folyamán ne érjék el a tüzes nap sugarai a szórakozni vágyó embereket. Egyetlen színpad, két óriáskivetítővel, a színpadon pedig 7 együttessel aznap. A program ennek köszönhetően igen zsúfoltra sikeredett, hiszen délután 15:30-tól éjjel 1-ig fellépő fellépő hátán taposott, a dolgozóknak pedig mindig csak fél órájuk volt arra, hogy átrendezzék a színpadot. Ez természetesen nem sikerült, és később a csúszás miatt az együtteseknek is variálniuk kellett a setlistjükön (legalábbis szerintem ez történt, mert ha egy banda minden egyes fesztiválon eljátssza egy igen fontos dalát, itt pedig nem, annak oka van).

A pénteki line-up hatalmas csalódás volt számomra. Igaz, hogy az Editors miatt mentem el, de egy fesztiválhoz (ráadásul egy egyszínpadoshoz) hozzátartozik, hogy természetesen meghallgatok más együtteseket is. De amit a szervezők összehoztak, az elég gyenge lett, ahhoz képest, hogy az emberek tényleg rákényszerültek erre az egy színpadra.

(minden fellépőhöz mellékeltem egy videót, ahol lehetett, ott a fesztiválról - katt a névre)

Első fellépőként érkezett Alain Johannes:

A chilei születésű énekes első szólóalbumát októberben fogja megjelentetni, és mivel korábban főleg közreműködőként szerepelt különféle együttesekben (mint Queens of the Stone Age, Them Crooked Vultures, The Desert Sessions), amondó vagyok, hogy itt az új számaiból hallhattunk egy kis ízelítőt. Ám egy szál gitárral nem lehet fesztivált csinálni, a hangulat megalapozásától fényévekre járt az énekes, egész egyszerűen nem nagyszínpadra való. Mert aláírom, hihetetlenül erős hangja van, és igazi gitárvirtuóz, de a tombolásra kiéhezett közönségnek nem erre van szüksége. Végül 40 percnyi egy helyben lötyögés után aztán búcsút inthettünk Mr. Johannesnek.

Következett a Thrice:

Az amerikai post-hardcore banda stílusa ismét csak távol állt tőlem, miután a keményebb rock irányvonalát képviselték, gitárzúzással, ordibálással, köpködéssel megfűszerezve, nem beszélve a tombolásra vágyó tömeggel, amelyből a biztonságiak már ekkor is több, crowd surfingben résztvevő egyént szedtek ki (holott ez a "tevékenység" elvileg tiltott volt a fesztiválon). Az első sor áldása volt, hogy sikeresen elkerültük a pár méterrel mögöttünk pogózó-lökdösődő-agresszívan őrültködő embereket. Persze ez hozzátartozik egy ilyen eseményhez, és a Thrice erőteljes hard rockja csak hozzájárult a részeg fiatalok elszabadulásához. S bár nem tudtam élvezni ezt a zenét, a műfajához képest egy egészen korrekt előadást adott az amerikai banda.

Harmadik fellépőként érkezett Biffy Clyro:

Két számot ismertem a skót bandától, és izgatottan vártam, hogy vajon milyen dalaik lehetnek még. Már az eleve megdöbbentő volt, ahogy a színpadra besétált egy kiszőkített Törppapára emlékeztető, hupikék színű nadrágban feszítő, agyontetovált egyén, aki Simon Neil, az énekes volt egyébként. Az első két szám után azt hittem, valamit félreolvastam, mert nem tudtam elhinni, hogy ez valóban Biffy Clyro. Leginkább a Thrice-hoz hasonló hard rock volt, ami szinte bántotta a fülemet, de az emberek rettentően élvezték a zúzást, és folytatódott az őrjöngés. A nagy slágerek, mint a "Bubbles" és a "Many of horror" alatt előkerültek az énekespacsirták, és jöhetett a közös éneklés is. Objektív szemmel nézve ez a koncert is rendben volt, hozta a kötelező fesztiválhangulatot, és a közönség is elégedett lehetett, de hiába követeltek "one more song"-ot, a szoros időbeosztást tartani kellett.

Sokáig tartó színpadátrendezés után befutott Bela B:

A német rockénekes korábban a Die Ärzte nevű együttesben játszott, onnan volt ismerős számomra. A punk rock határán egyensúlyozó zenéjével megőrjítette a tömeget, ez persze nem is lehetett volna másképp, hisz ő volt a nap egyetlen német fellépője, ráadásul nem kis rajongótáborral. Az ötletes ruhákkal (az együttesben betöltött szerep, mint basszusgitáros, [Bass], szólógitáros [Gitarre - németül gitár] vagy a Főnök [Boss] szavak szerepeltek rajtuk) érkező banda már késésben volt, így valószínűleg egy-két számmal kevesebbet játszottak, ám ez mit sem zavarta a tomboló embereket, akik rengeteget énekeltek Bela B-vel. A frontember többször lement az alsóbb színpadra, lányok százait megőrjítve provokatív mozdulataival, sőt még azt is megengedte magának, hogy gitáros kollégáját lekapja egy szám közben. Az utolsó szám alatt masszív banánevést rendeztek a színpadon, a közönséget is megajándékozva néhány gyümölcsdarabbal, majd Bela B az oldalt várakozó koncertszervező hölgyre pillantva kénytelen volt belátni, hogy a késés miatt előbb kell befejezni őrült showját. Tényleg őrült volt, azt hiszem, a biztonságiaknak ekkor volt a legtöbb dolguk a fiatalokkal: magam is állandó rettegésben éltem, hiszen mikor felém indultak, tudtam, hogy valahogy fejem fölött fogják kiszedni a 15 másodperc hírnévre vágyakozó emberkéket. Ettől eltekintve ismét csak a fesztiválozó tömegnek megfelelő koncert volt, bár itt már nyugtáztam magamban, hogy a délután bizony az erőteljesebb rock bölcsőjévé nőtte ki magát.

Valamikor fél9 tájékán érkezett meg a már 5 teljes órája várt Editors:

Nem igazán tudom objektíven értékelni ezt a koncertet, hiszen rengeteget utaztam csak azért, hogy őket láthassam, ráadásul külön zászlóval készültem a fiúknak, és persze abban is biztos voltam, hogy rossz koncertet nem fogok hallani. A hatalmas "fénytornyokkal" és pirotechnikai eszközökkel érkező együttes nagyjából egy órát kapott a nagyszínpadon, amit tökéletesen kitöltöttek ismert slágereikkel, mint amilyenek az "An end has a start", a "Munich", a "The Racing Rats" vagy a "Smokers outside the hospital doors". Az "In this light and on this evening" és a "Papillon" alatt a tűzzel sem spóroltak a srácok, ami még több méterre a színpadtól is égető és forró élmény volt. A végig hatalmas lendületet tartó Tom Smith láthatóan élvezte a koncert minden egyes pillanatát, ügyelt arra, hogy németül köszönje meg a közönség szeretetét, sőt, ő maga is kiemelte, hogy remek társaság gyűlt ittössze. Mondjuk ezzel tudnék vitatkozni, mert nagyon hiányoltam az együtténeklést, bár közös, ritmusos tapsolásban nem volt hiány, hála a basszusgitáros Russel Leetch tapsolási útmutatóként való közreműködésének.

Nagy megdöbbenésemre az "All sparks" is helyet kapott a setlistben, kiszorítva a "No sound but the wind"-et (amit egyébként mindenhol játszanak/játszottak). De bennem erősen él a gyanú, hogy a késés miatt a fiúk úgy döntöttek, nem adják le ezt a lassú számot, hanem inkább a tempósabb slágerekre mennek rá, hogy kielégítsék a közönség tombolásra való vágyakozását.

Annak ellenére, hogy eléggé elfogult vagyok, ha Editorsról van szó, mégsem mehetek el szó nélkül amellett, hogy ez bizony nem volt tökéletes koncert. Hogy miért játszottak érzékelhetően lassabban nagy slágerüket, a "Bones"-t, máig sem értem, hisz egy gyors, fesztiválra való számról van szó. A másik problémát a "Bullets" jelentette, amelynél a technika sem működött megfelelően, és így kissé kaotikus hangzásvilág kerekedett, ritmusbeli hibákkal tarkítva.

Azonban eltekintve ezektől a kellemetlenségektől, fantasztikus showt produkáltak a hamarosan stúdióba vonuló és remélhetőleg minél előbb új albumot produkáló zenészek. Az éppen akkortájt lemenő nappal a háttérben igazán hangulatos és viszonylag nyugodt hangvételű (értsd: nem volt crowd surfing, sem lökdösődés, sem más egyéb incidens) koncertet láthattunk, végre rendetlenkedéstől mentes közönséggel. Bár a tömeg nagy része egészen biztos, hogy nem az Editors miatt érkezett, mégis érezni lehetett az elégedettséget a levegőben: igen, lyen egy jó fesztiválkoncert.


E koncert után hagytam el az első sort, így a következő fellépő, a Queens of the Stone Age fellépését csak a messzi távolból hallgattam, így erről nem tudok részletes beszámolót írni, mert nem akartam ismét hard rockkal bántani a füleimet.

Nem sokkal éjfél előtt érkezett a szinte mindenki által várt Placebo (ezt már csak sajnos messziről):

A fő fellépőként itt lévő Placebo 19 számot játszott el, végig a tempós daloké volt a főszerep, Brian Molko egy percre sem állt meg pihenni, és igyekezett interaktív lenni az emberekkel. Ez nemcsak német mondataiban, hanem közös éneklésre buzdításaiban és kiszólásaiban is megmutatkozott. A banda nem felejtette otthon az olyan időtlen slágereit, mint az "Every you every me"-t, a "Song to say goodbye"-t, a "Meds"-et és a "The Bitter End"-et, és legutóbbi albumukról, a Battle for the sunról is sokat szemezgettek. A Placebo tehát erős és tökéletes zárása volt a pénteki napnak, és végül több ezer ember mászhatott vissza a sátrába/indulhatott haza az alkoholtól és az élményektől megrészegedve.

Összességében azonban inkább negatívak az élményeim a fesztiválról. Tényleg nem tudom megérteni, mit keresett Alain Johannes egy ilyen eseményen, zenéjével képtelenség egy nagyszínpad kapacitását kielégíteni. Aztán a szervezők nem nagyon variáltak a zenei stílusokkal, és főleg egy rétegnek próbáltak kedveskedni, ami egyetlen színpaddal talán nem a legjobb ötlet, hiszen nem lehet mind a 23 ezer ember rockrajongó. Szerencsére az Editors minden negatívumot feledtetni tudott egy röpke órára, így minden körülmény ellenére is azt mondom, hogy mindent megért az Area4 Festival.

(U.i.: az első fotó a hivatalos oldalról van, a többi kép a sajátom, kéretik nem lopkodni, köszöntem!)

Read Users' Comments ( 0 )

A brit banda sosem volt jó abban, hogy albumaikat megtartsák maguknak, minden single és LP már hetekkel, de legalábbis napokkal azelőtt "leak"-elt, mielőtt hivatalosan is megvásárolható/letölthető lett volna. Mi ennek persze csak örülünk, kedvenc együttesünk ismét két dallal örvendeztetett meg minket, és azt kell, hogy mondjam, megérte a várakozás, és hogy persze nem csalódtam.
  Az Alone viszi tovább a csavart, amit a Cuttings II dalai hoztak az ITL&OTE-hoz képest, kicsit I want a forest-es, kicsit keményebb a szintetizátor, de persze remekül meg van szerkesztve most is. A Thousands of Lovers már keményebb dió, dallamilag és szövegileg is meglepő, az instrumentális részről nem is beszélve, szokatlan és már-már megdöbbentő, ha az Editors eddigi munkáit nézzük, de összességében véve méltó B-side lett.

  A remix-ekről is szót kell ejtenem, ugyanis meglepően tetszik mindkettő. Míg a Papillon és a You Don't Know Love is csak pár érvénytelen mix-et tudott összehozni, addig a Steppin' Brothers és a Magnus 'Veggie'-féle szösszenet igen kreatív lett, bár véleményem szerint olyan mértékű elektronikus és szintis effektből, ami a Blood Drool-ban van, nem lehet nehéz dolgozni. 

Az album art is eddig a kedvencem mind közül (link a képre kattintva - ha nem működik, szóljatok).

Read Users' Comments ( 0 )

Eddig volt rossz a napom.
  Az már egy ideje nyílt titok, hogy két új dal is fog szerepelni a május 24-én megjelenő single-ön, és ettől nekem komoly rémálmaim lettek. Én igenis képes vagyok kritizálni a kedvenceimet és elismerni, ha valamit elszúrtak, ezért rágtam le tövig a körmeimet a The Fray második lemeze előtt, ugyanígy jártam a OneRepublic-kal is, Gary Lightbody miatt pedig még ma is félelemben élek, mert azt mondta, techno-t akar rakni az új lemezükre. Az Editors-t viszont egyenesen utálnám utálni, úgyhogy remegő térdekkel álltam neki meghallgatni a 30 másodperces mintákat, és azt is megmondom, hogy az első gondolatom az volt, hogy "nemár". Ezután még meghallgattam őket párszor, és nem rossz ez, csak rossz helyen ér véget a preview. Kíváncsian várom.

  A remixekkel kapcsolatban annyit, hogy nem rossz, akár még el is hallgatnám, pedig nem szeretem, ha szétbarmolnak jó dalokat. *khmmintTiestoaPapillonnalkhm* Bocs, félrenyeltem.

  Az akusztikus verzió pedig nagyon szép, örülök, hogy bennehagyták a zongorát.

>>itt<< szerezhető be, és >>ennek<< a hölgynek köszönjétek

ALBUMART

Imádom. A stílus ugyanz, a színek káprázatosak.

Read Users' Comments ( 0 )

Nem tudom, meddig lesz még elérhető a videóklip, a single majd csak május 24-én jelenik meg, de nekem volt szerencsém már ma megtekinteni a Blood Drool-hoz készült klipet.

  Összesítve: agyf*sz.

  És tényleg, azt tudtuk, hogy egy társadalomkritikus dal, tudtuk, hogy a szövege hülyeség, vicces, fricska és hogy Smith nem is igazán gondolta komolyan, de mikor a preview-t megnéztem a kliphez, nem erre számítottam. Ha nem próbálnám mindannyiszor legyűrni a csitri rajongó énemet, mikor posztot írok ide, azt mondanám, hogy mély és sötét, és odavág, de az igazat megvallva, csalódtam. Nincs semmi baj a rendezéssel, szerintem igazán elkapta a hangulatot a grafika, minden tisztelet a készítőnek (Lennox Brothers), ugyanakkor valamelyest túl szájbarágós volt, a téma pedig klisés.

  Úgy értem, mi azon manapság az újdonság, hogy valaki kiad egy klipet, amiben arról van szó, hogy már születésünktől kezdve satuba vannak fogva a golyóink a kormány által, és a média úgy mossa az agyunkat, hogy észre sem vesszük? - semmi.

  Viszont mivel van még olyan része, amit egyáltalán nem vágok (például a csontváz ló és a szörny Mikiegér), ezért nem vonnék le hosszútávú következtetéseket, mindössze azt mondanám, hogy ha szigorú lennék, nem tetszene.

  Ezzel ellentétben a vége - akármennyire is kedvem lenne felaggatni magam egy fára tőle - nagyon bejött. Mondjuk itt is jobban örültem volna egy balladai homálynak, ha például "hősünk" körül nem látszik semmi, csak szimplán lerogy és sírni kezd, az azt hiszem jobban idegesített/tetszett volna.

10/6 - És rendben van.

Read Users' Comments ( 0 )

Ha már a Record Store Day-nél beszéltünk, említsük meg, hogy a blog személyes kedvence (amit ezennel kimondtam, úgyhogy ne is próbáljátok ránk fogni, hogy titkolnánk) is részt vett az alkotásban, és a zene tiszteletében, így közel 500 példányban bocsátották áruba legújabb dalukat, melyet már egy ideje élőben is játszanak (és hihetetlen jól hangzik), és Last Day a címe.

  Talán szükségtelen említenem, hogy veszik, mint a cukrot.

 szó se róla, a szívem szakad meg, amiért erről (is) lecsúsztam
(a kép a hivatalos oldal fórumáról van)

  Mivel a Szerkesztőség (kickass szóvicc - nem.) tisztában van vele, hogy csak rajongóik egészen kis töredéke lesz képes hozzájutni a bakelitekhez, ezért beleegyeztek egy videó kiadásába, melyben felvételeket láthatunk élő koncertekről, és próbákról.

  Szerintem teljesen okés egy live footage-es videóhoz képest. A Bones-t még nem veri, de korrekt.

Read Users' Comments ( 0 )

Ennek a dalnak már bérelt/bélelt helye volt a szívemben már akkor is, mikor a címét sem tudtam, és az adrenalintól teljesen feltüzelve nagyjából a felére nem is emlékeztem a banda Millenárison adott koncertje után. Később a stúdió verzióban sem kellett csalódnom, és miután a You Don't Know Love single lett - bár kicsit csalódva -, belenyugodtam, hogy a Blood Drool bizony sosem lesz az. 

  Tévedtem.

 A napokban kijött a teaser, sneak peak, vagy ahogy nevezni akarjátok a vicces című/hangszerelésű/szövegű dalhoz, és ha szabad megjegyeznem, számomra elképzelhetetlen volt, hogy ne animációs legyen, és ne valami társadalomkritikus, szürrealista, beteg agymenést toljanak az orrunk alá a készítők. Eddig tetszik.

A single amúgy május 24-én jön ki, két - eddig nem hallott - B-side-os dallal együtt.

Read Users' Comments ( 0 )

  Ezt az eszméletlenül hosszú negyven napot végre a megérdemelt koncert követte, és már a poszt elején annyit megmondhatok, hogy minden pénzt és fáradságot megért.

  A brit post-punk revival/indie/electronic indie együttes teljesen kitett magáért. Míg a Szigetes koncertjükről azt lehetett hallani, hogy nem volt elég személyes (egy fesztiváltól mit is vár az ember), a Millenárisos fellépésükről pedig, hogy mivel ülős volt és az MTV szervezte, nem is a közönségnek, sokkal inkább a kameráknak szólt, és míg ezekben akár még igazság is lehet, kétlem, hogy a pozsonyi koncertjükben bárki is találna bármi kivetnivalót.

  A szervezés megint kissé gyatrára sikerült, a venue változás jogát persze fentarthatja bárki, csak erről még értesíteni is kéne megfelelően az embereket, az egyik ismerősömhöz például egy nappal a koncert előtt jutott el a hír, hogy a Duna másik oldalán, egy színházban lesz a gig.
  A bejutás különben simán ment, ruhatárral, segítőkész személyzettel és egy rakat eladó Editors-os cuccal. Mikor beengedtek minket, másodpercek alatt megszálltuk a terepet, ami amúgy egészen csinos volt. Mivel egy színházról van szó, voltak ülések és álló helyek is, mi egész jó helyet fogtunk ki a második, már-már első sorban. 

  Az előzenekar nem a beígért The Strange Death of Liberal England volt, hanem egy szlovák együttes, a Diego, és habár a hangosítás nem volt éppen kifogástalan, én jól szórakoztam, hiszen egy minőségi fellépést csodálhattunk meg egy csapat lelkes és igazán ügyes fiatalokból álló bandától, akik engem teljesen koncert hangulatba hoztak. 

  Ezután egy háromnegyed órás feszült várakozás következett, majd megérkezett a főattrakció. 

  Tapasztalt rajongó lévén már kismillió élő felvételt végignéztem, és gondolom csak azért tűnt ez tökéletesnek, mert végre én is megint ott lehettem, de tényleg érezni lehetett, hogy minden tag élvezi a show-t. Folyamatosan mosolyogtak ránk, még az énekes Tom Smith is, aki pedig nem arról híres, hogy sokat kommunikál a közönséggel.

 (a kép nem a miénk, >>innen<< van)  

  Ez lenne a setlist. Szerintem igazán korrekt, az első két albumról öt-öt számot játszottak, a legújabbról hatot, valamint három dalt, amit vagy nem adtak ki hivatalosan, vagy bónusz track, vagy új, ami nagy meglepetésként ért.

  Borzasztóan sajnáltam, hogy a tavalyi turnéval ellentétben idén nem játszották el az új lemez minden track-jét (az A Life As A Ghost-ot a Like Treasure-ért, a Bullets-et pedig a The Boxer-ért cseréltem volna le egy másodperc alatt), viszont közben csak egy pillantást kell vetni az olyan gyönyörűségekre, mint az Escape the Nest, a Lights, a Blood, vagy a Smokers, ami persze most sem maradhatott el, és máris betölti az ember szívét az a jóleső melegség, amit az olyan együttesek idéznek elő, akiknek tényleg mindenük az élő fellépés, és a rajongók kielégítése.

  Számomra az est fénypontja a ráadás alatt következett be, mikor egy kisebb szünetet követően (mely során véletlenül került egy kisebb pohár alkohol tartalmú folyadék a zongorára) Tom Smith sétált be és ült le a zongorájához, hogy előadjon egy olyan ritkaságot, amit No Sound But The Wind néven ismerünk. Már feladtam a megfelelő jelzők keresését, egyszerűen csak szép volt.

készítette: én, aka Tia ;)

  Az utolsó számnál aztán még annál is többet beleadtak a fiúk, mint addig, és habár gitártörés nem volt - hiszen az nem az ő stílusuk -, épp eléggé fel lett mindenki tüzelve ahhoz, hogy abban a másodpercben hiányozni kezdjen a banda, hogy elhagyták a színpadot. A Fingers in the Factories méltó zárása volt ennek az estének, hallhattunk váratlan, de remek dobszólót Ed Lay-től, hiszen mégiscsak kis ember nagy tehetséggel, Chris Urbanowicz megmutatta, milyen az, ha tisztességesen hozzányúl ahhoz a gyönyörű Rickenbacker-hez, Russell Leetch kipengette a lelket is a basszusgitárjából, Tom Smith-nek pedig szavak nélkül is sikerült a tudomásunkra hoznia, hogy igazán hálás a szeretetért, amit az alig négyszáz ember adott neki közel másfél órán keresztül mindenféle elképzelhető módon.

  A zárást követően voltam olyan furfangos/pofátlan, hogy az egyik pakoló emberkétől kikönyörögjem Chris Urbanowicz pengetőjét (ki tudja, talán azzal varázsolt az Escape the Nest alatt), amit aztán sikerült aláiratnom is vele.

  Bizony, ezután a turnébusz mellett "összefutottunk" az együttes tagjaival, és ha nem lett volna elég, hogy a színpadon tökéletes koncertet adtak, egy személyes találkozás során megmutatták, hogy nem hősök, vagy istenek, hanem csak négy elképesztően kedves, jófej (és nem utolsó sorban hullafáradt) ember, akik szívesen elcsevegnek pár percig bármelyik rajongójukkal.

 Na igen, Ed elvesztette a tollunkat, úgyhogy Tomnak már csak ez maradt.
Amúgy nem Ed vesztette el a tollunkat, de miatta történt, mert ott jófejkedett körülöttünk, és összezavarodtunk x)

  Csakis pozitív dolgokat tudnék még mondani az együttesről és a koncertről, de túlozni nem akarok, meg hosszúra nyújtani sem, szóval csak annyit így végezetül, hogy bármikor töltenék ismét negyven órát ébren, járnám le megint térdig a lábaimat, és tölteném az éjszakát vasútállomások lépcsőjén, ha ez azt jelentené, hogy láthatom ezt a négy fantasztikus srácot a színpadon játszani. 

 a képet Myra, a blog egy másik írója készítette

Read Users' Comments ( 0 )

Na, úgy történt, hogy az öt szerkesztő (ééértitek, EDITORS) közül négy ellátogat Tom Smith-hez és sleppjéhez Pozsonyba egy koncert erejéig, és gondoltam, beposztolom, mivel zene, meg úgyis erről az együttesről született a legtöbb bejegyzés eddig (meg majd lesz utána review, ahogy a Millenáris után is volt). 

  Ha esetleg bárkit érdekel még, itt lehet jegyet venni (szlovák oldal, de elég egyértelmű :)):

>>itt<< 

Read Users' Comments ( 2 )

No, egy ideje már kijött a banda legújabb single-je, de a borítót csak nagyon rossz, vagy leginkább egyáltalán semmilyen minőségben nem lehetett megtalálni, ez a napokban megváltozott.

  Az új borító követi a hagyományt, két részre különíthető, kicsit fakóbb színekkel, de természetesen ugyanarra a sémára készülve. Nekem bejön, bár a Papillon-é jobban tetszett (a "főlemez"-ről meg ne is beszéljünk, az egy csodaborító).

Read Users' Comments ( 0 )

Én nem igazán tudom, mit szóljak. Ha most elkezdeném mondani, hogy hűűűű, meg ááááá, meg vááááá, akkor mindannyian azt hinnétek, hogy azért van, mert Tom szexi és benéz, és kabát (L). És hát igen, nem panaszkodom, Tom igenis jól néz ki, és jó nézni is. De akkor most vonatkoztassunk el Tomtól.

  Talán csak a Papillon klipje miatt, de erre is simán el tudtam volna képzelni valami futós klipet, de rendszerint egy sötét parkot vizualizáltam, mikor a klipre gondoltam, fákat, meg holdfényt, meg villanypóznákat, erre kaptam egy nőt, aki a hajával fojtogatja a fiút.

  Tulajdonképpen nem értek a tánchoz, de ezt hívják "kortárs" táncnak, nem igaz? Aztán ebből ilyen finom(?) verekedés lesz, aztán letépik a szekrényajtót, elbúcsúzunk a szobától, ahol egy rakat statiszta nézte őket.

  Amire én gondolok, az az, hogy ez ilyen folk dolog lehet, és mivel Krakkóban forgatták a klipet, gondolom annak a népnek a történelméhez lehet köze, bárki tud erről valamit, cáfoljon meg, bármit megadnék, hogy érthessem ezt a klipet.

  A vágás szerintem eszméletlen szar, őszintén mondom, még ha azt lehetne rámondani, hogy a hatáshoz tesz hozzá a sok váltás és a zavaróan amatőr szerkesztés, de hát épp hogy elvesz tőle (komolyan, mint a Twilight). Az az ív, amit bele akartak vinni, az szerintem odáig működött, hogy a lány leroskadt Tom Smith lábai elé, onnantól kicsit lefelé ível, pedig éppen a végénél lenne rá szükség, hogy tetőzzön ez a zaklatott, se eleje se vége történet, és NEM, nem szabad arra számítani, hogy az énekes kihúzza a klipet a szarból a szexuális kisugárzásával.

  Szomorú szívvel, de a pannylecsap-elvnek büszkén megfelelve ez egy 10/6. Odáig közel hibátlan, hogy belépnek (esnek) a szobába, onnantól vannak gondjaim, többek között amiket már felsoroltam. Ami viszont nagyon tetszik a táncban, az ez a beteges állatias dolog, ami a végefelé (is) van benne.

Egyelőre egy darab található a neten a klipből, az utolsó két másodperc lemaradt, szóval úgy nézzék.

Read Users' Comments ( 0 )

Na. Létezett egy ember, szakálla volt kender, és a last.fm user-e az volt, hogy Baliboy26 . Ha beszélgettem is vele, az már elég rég lehetett, még az Editors koncert kapcsán, és hát most néztem, hogy wétéef, ki ez? Ez az ember megosztott velem egy linket, ami hova vezet? NAHOVA? Bizony, az MTV honlapjára, a Play to Stop Live Session-ök Paradicsomába, ahol többek között az Editors előtti Moby koncertet és a szeptemberi (franc, szóismétlés) Editors koncertet is fel lehet lelni.

  Meg majd gondolom a dániai Backstreet Boys is felkerül majd (omg, mennyire utálnak minket most a dán Editors rajongók :D).

  Ha szeretnék, nézegessék meg, aki kiszúr minket a közönségben, azt megkeressük, és elássuk a kiskertben x]

>>itt esetleg, ha megvan hozzá a kedv<<

Read Users' Comments ( 0 )

Nem vagyok nagyon híve a mashup-oknak, szerintem csak nagyon kevés az, ami jó (vagy nagyon el van dugva), de hiába, időről-időre eljátszom az ötlettel, hogy hogy hangoznak egyik-másik kedvenc együttesem egy duettben például. Kétlem, hogy Gary Lightbody és Tom Smith olyan nagy spanok lennének, ezét is örültem neki, amikor találtam egy Open Your Eyes - Smokers Outside The Hospital Doors "remix"et.

  Először is az életben nem jutna eszembe pont ezt a két számot összekeverni, de az eredmény meglepő módon nagyon jó lett.

  3:10 körül az a váltás az szerintem nagyon frappáns, eleinte fel sem tűnt. 3:38-nál speciel, mikor Snow Patrol alap és "I can't believe you" ráéneklés... ahh, kész orgazmus xD 5:50-nél van az, hogy Tom Smith hangja a háttérben szól, Gary Lightbody-é meg elől, aztán van olyan is, hogy csak simán egy-egy zongora leütést kevert bele, szerintem az remekül szól, meg a Smokers "kulminálása" előtti basszerszóló ÉS a Snow Patrol féle gitárral való kezdés is valami szívet melengető.

  Legjobban viszont 7:24-től jön be a dolog, mikor Gary meg Tom "együtt" énekelnek.

  Persze lehetetlen, hogy minden hang összecsengjen, itt sem sikerült, de valami eszméletlenül tetszik. Nyolc percnyi gyönyör, komolyan mondom :D

A mashup-ot >>ennek<< a YouTube-os user-nek köszönhetjük, és >>innen<< tölthető le.
Hacsak le nem szedik. Remélem, nem.

Különben lehet, bevezetem, hogy keresek ilyen mashup-okat, és amik jók, azokat felteszem.

Read Users' Comments ( 0 )

A fantasztikus-qvajó In this... album rongyosra hallgatása után engem úgy arcon zúzott ez az 5 bonus track, hogy nem is igaz…

Mondjuk sejtettem hogy valami dúrva dolog készülődik, ha már deluxe-re tettek 5 dalt, és a várakozásaimat tényleg nem múlták alul a srácok.

Ez az 5 dal is hasonlóan az album 9 dalához valami eszméletlen brutális, bár lyrics nélkül nem kapok teljes képet róluk, de sejtések vannak:D

Brutál dalok ezek is, csak máshogyan azok;)

Ezek nagyon kemény zúzós dalok, a legzúzósabb Editors-dalok, amit a srácok valaha írtak, néhol már metálban nyomják…
Baromi jók!! A dalok is meg a fiúk is:P

Akkorhát:

*This House is Full of Noise*

Ez vmi klafa szintibetéttel indul, Tom nagyon szépen énekel, énekel, nem üvölt, nem őrjöng, a refrénben meg valami szívmelengetően halkan és puhán, halálos…

És akkor 2ésfél perc után jön valami eszméletlen kemény gitár és dobzúzás, a dobhártyámnak annyi 10 mp alatt… utána megint Tom puha éneke jön, kis gitárral-szinti kettőssel, aztán mintha valami orosz dalból vettek volna át egy kórust, az átvezet megint ebbe az őrült zúzásba… így hullámzik a dal, aztán hirtelen vége van a zúzásnak, Tom zongorával levezet, de úgy hogy besírok, épp csak megérinti a billentyűket… Ember, te egy zseni vagy:D

*I Want a Forest*

Ez már kemény gitárriffel indul (ami nekem hajaz egy régi dalra, de egyszerűen nem jövök rá, mire… -.-"),
Tom megint eszméletlen szépen énekel, nem is tudom, talán a 60-as évek rock-dalai jutnak eszembe erről a dalról.

Levezetésnek kis szinti…

„…im in your Garden but i want a Forest…”

Wow, nagyon bírom:D

*My Life as a Ghost*

Itt Ed kezd el zúzni rögtön és végig a dal meghatározója a dobbetét amit tol, ilyen bandák jutnak eszembe a dalról, mint U2, Depeche, a régi new-wave bandák, New Order…

Ebből a dalból a „dance, fu..er, dance” részlethez már volt szerencsém régi live koncertdalban, ez a dal is qva nagy.

*Human*

Megint valami electro-pop kütyüs kezdés, Bricks-es, New Orderes…

Tom puha éneke, egyre jobban tetszik ez a dal.

A dal végén meg ez a zümmögő-kórus;), állat.

*For The Money*

Gitárriff kezdésnek nem rossz:D A dal közepén Tom&zongora kettős, megint ez az orosz népdal-fíling.
Tom qva magas hangon énekel, hihetetlen, hogy ez is hogy megy neki. Csupa meglepi ez a pasas;)
Aztán jön a „…one for the money, two for the money, …” zúzás, a végéről meg nekem a Carmina Burana jut eszembe:D
Állllllat ez is:D Megy végig a zúzás és folyik ki a dobhártyám a fülemből:D

A dal után meg az a nevetgélés, hát az tényleg hihetetlen priceless thing:D

Köszi fiúk, Istenek vagytok;) Űberkirályok:D

Aztán minden egyes hallgatás után felteszem a kérdést magamnak:

Te, tudsz róla, hogy te Őket Élőben láttad-hallottad?;)

Válasz:

igen, tudok róla, és nem tudok elég hálás lenni a Sorsnak érte...

Jah, és 10/9,5, ami relatíve 10/10 :))

Read Users' Comments ( 0 )

Najó, itt most egy rettentő furcsa elemzés lesz az Editors bonus EP-s számokról, olyan dolgokra emlékeztetnek ezek engem, amiket nem hittem volna, hogy ezzel az együttessel kapcsolatban valaha is felhozok. :)

Az tuti, hogy a dalok nem illettek volna bele az album koncepciójába, kicsit másfélék is, mint azok a számok, el lettek itt eresztve a hangszerek a pórázról erőteljesen. A füljárattisztító zúzás például nem jellemző az In this light..-ra, nem úgy itt.

This House is Full of Noise kísértetiesen kezdődik, van benne valami himnikus. Meg hát ahogy Tom Smith azt énekli, "'cause you're safe, safe here with me..". Mikor beütött az első zúzás, szépen kikerekedtek a szemeim, ez a váltás egy Frost* albumnak is becsületére válna (mondtam, hogy fura hasonlataim lesznek). Maga a gitár és az utána lévő rész is, Mike Oldfield Ommadawn című művére emlékeztet (én tényleg szóltam xD). Akár még a Tubular Bells-re is. Sorry about this.
Ez a dal valami EPIC! (kórus is van, naggyon katartikus)

Az I Want a Forest kezdőtaktusait én már Biztosan Hallottam valahol, de hogy most hol, arról fogalmam sincs. Nem, nem én csináltam a Renoise-al (kösz a bókot, Tija), de tényleg hasonlít rá. :) Egészen másféle dal ez, mint eddig.. nagyon ütős. Inkább másodjára tetszett meg nagyon. De akkor nagyon.

My Life As A Ghost tényleg elég kísértetiesen indul, aztán kiderül, hogy ez egy meglehetősen ironikus dal, szeretem én az ilyet nagyon. Gitár milyen már benne... halál. Ed dobszerkója valóban zúz, azért elektronikus zenében ilyet ritkán hallani énszerintem. A refrén megvett kilóra. Szövegről többet nem nyilatkoznék, majd ha megértem az egészet, de mibe hogy állat lesz.

Human tényleg egy olyan dal lehet, amit nehéz megszeretni, nekem is csak harmadszorra sikerült, de akkor nagyon. Na erre mit mondjak.. hogy úgy indul, mint némely Vangelis-dal? Nagyon kidobtok akkor az ablakon? Pedig tényleg, konkrétan hasonlít valamelyikre. Oké, Tom azért beleviszi az Editors-t. :) Gitárot szeretjük megint, eltorzított éneket szintén. Nekem ez a dal hajaz egy kicsit a Bricks and Mortar-ra, meg nem mondom, miért. Kórus ismét beszól a végén. Nagyon illik ezekbe a dalokba, úgy érzem.

Végül a For the Money, ami kezdetben kicsit unalmas dalnak indult nekem, bár az elejét nagyon szeretem már azóta. Itt is valamiért a Frost* ugrott be nekem a váltások miatt (énekes-elektrós alap után zongora-énekes). Tom magasan énekel... igen, meg ráadásul olyan stílusban, amit inkább várnék el egy Ayreon-projektes metálénekestől, mint tőle (2:26-2:36, hogy tetszik-e? IGEN) Kórus itt a legjobb. Azt nem taglalom inkább részletesebben, milyen csúfondáros vigyor öntötte el az arcom, mikor elkezdődött a "one for the money, two for the money"-rész. Ez jó ez. Nagyon jó ez. És innentől kezdve valami elképesztő emelkedős-zúzós rész a végéig, Vangelis Mythodea-stílusban, de Komolyan! Nagyon durva. Tom-ék nagyon elszálltak. Nevetés a végén pedig priceless. ^^

Mint Bonus Track-ek, persze ezek a dalok nem állnak össze egységes egésszé, de hogy én mennyire örülök, hogy elkészítették, kiadták őket, azt szavakkal el nem tudom mondani. (az meg hogy ennyi minden különféle zenére emlékeztetnek engem, csak azt támasztja alá, hogy a fiúk Zsenik!)
Na meg azt a kétségbeeséssel teli várakozást sem, ami befészkelte magát az agyamba, hogy jézusmária, mikor lesz már a követekező album? Mert ha ilyen lesz... nem tudom, hogy az Editors emelkedhet-e még magasabbra a szememben, de hát persze semmi sem lehetetlen. ;)
10/9.5, de olyan, ami igazából 10/10 Muszáj megadnom. Muszáj.

Read Users' Comments ( 0 )

Na. Egy ideje már vadászom ezt az ÖT darab számot, aztán végülis last.fm éljen soká, sikerült összeszednem egy lányt egyenesen Chiléből, aki birtokolja őket, úgyhogy szépen rápislogtam, és már jött is a link, hogy nesze, töltsd.

  És én töltöttem :D

Az első dal a This House Is Full Of Noise. Nekem kicsit a The Boxer és a Bricks and Mortar jutott eszembe. Az elejéről x) Elég hosszú dal, van benne zúzás, amit viszont sajnálok, hogy A Gitár (A Chris Urbanowicz-féle zseniálisan szárnyaló és a magasba emelő, a sötétség posványából kirántó gitár) itt is kimarad, csak a Tom-féle gitár maradt meg. Annyi baj legyen, egy csöppet hosszabb ez a szám, mint kéne lennie, a zúzás viszont valami fantasztikus, el tudom képzelni, ahogy Ed az utolsó szál haját is kirázza a fejéből. A zongoráról pedig nem vagyok hajlandó beszélni, Tom Smith A Zseni.

  Az I Want A Forest alapritmusa, a dob engem arra a dalra emlékeztetett, amit még a nővérem csinált több, mint egy éve a Renoise-zal :D Ami persze lehetne sértés is Tom Smith-nek, de ez esetben a nővéremnek szántam bóknak. Legyen is mindegy, annyiban hű az album stílusához, hogy elektro, de különben egészen elüt az összhangzástól, mégis, ha hasonlítgatni kéne (persze nem kell, de mégis), akkor You Don't Know Love és Bricks & Mortar. És ebben a dalban megint csak előjönnek Tom Smith dalszöveg író képességei, ELKÉPESZTŐ, mit tud összehozni azokból a szavakból, hogy "garden", meg "forest", én a földhöz vagyok vagdosva.

  A My Life As A Ghost nálam egy új stílust hoz... kicsit olyan.. Muse-os, nem? Mármint az új fajta... mindegy. A lényeg, hogy én ezt a dalt már hallottam egy Racing Rats live-val összekapcsolva azt hiszem. Legyen is mindegy, egy ideig féltem, hogy most csak amiatt fog tetszeni, hogy szerepel a "fuck" szó a szövegben? Aztán persze nem, dallamilag, dobilag (de hülye szó) is újítást hoz, egészen más a stílusa, mint eddig... minden másnak, amit a banda csinált.

  Human. Ezt is hallottam már valahol. Mindegy, annyi Human c. szám van már, hogy nem győzöm kapkodni a fejemet, és csodálkoztam volna, hogy ha az Editors igencsak társadalomkritikus és politikusellenes dalai közt nem találok legalább EGYET, aminek Human a címe. Nem különösebben nyerte el a tetszésemet, persze lehet, hogy csak azért *védelmező állás*, mert este van, fáradt vagyok, és mert most hallgatom először.

  For The Money. Az új album óta tudjuk, hogy Tom Smith-nek valami eszméletlenül jól áll, ha magasan énekel, és nem tudom, ez a dal nekem (főleg a vokállal együtt) úgy hangzott, mint egy ima, vagy nem is tudom, mi. Különben Tom Smith sokféleképpen tud magasan énekelni, és végre meg is tud őrülni nem csak a színpadon, de a stúdióban is. Az albumon is nyögött, meg sóhajtozott, meg ordibált megállás nélkül, ebben a számban sem fogta vissza magát. Közben a vokalisták megőrültek, és mindannyian elgondolkodunk, koncerten melyik percben kezdene el vérezni az összes létező hallójáratunk.

  Összességében teljesen elégedett vagyok a bónusz track-ekkel, nem illett volna bele a kilenc számos alapcsomagba szerintem. Az úgy rendben van, nem kell piszkálni, a nép kapott öt csodálatos dalt megint lehet várni többre, és újabbra, meg satöbbire. Külön köszönet a For The Money végén lévő live nevetésért, jól esett ;)

Szóval 10/9 nekem, egyértelmű, a Human húzza le egy kicsit, de gondolom, ez is csak elsőre, hiszen nem ez lenne az első eset, hogy valamit nem kedvelek meg elsőre. Ed új dobszerkója különben még mindig állati. Az összes taktus rohadtjól szól vele x)

Olyan is van, hogy letöltés, siessenek önök, mert talán le kell majd szednem........

>>ide nyomjon, ha kedves az élete<<

Read Users' Comments ( 0 )

Szóval akkor én se maradjak le, megírtam én-blogba, de akkor itt is meglegyen:)

3. stúdióalbum, egy uk#1 és zseniális AAHAS album után...

Nah ezt az albumot most jól megelektronikus-popozták a fiúk... Editors-ös és mégse az, mégse Editors-ös és mégis az:D
Az új albumon elég kevés a gitár, az air-gitár, ami az 1. 2 albumot jellemezte, meg a lábdob...

Szépensorjában:)

1. In This...
Húúú, nagyon brutálban indul, Helyna mondta meg a frankót, olyan mintha Tom Isten hangjaként szólna hozzánk egy atomháború után... (kudos to her:D)
Ezzel csak egyetérteni tudok:) mert télleg olyan...mindig it scares me... rám hozza a frászt:)
Az első 3 percben Tom kb. 5 sort ismételget, "i swear to God..."
Aztán jön utána Ede és bezúzza az arcom, meg jön egy kis gitár is... hogy azért na, nem felejtettek el gitározni:)

2. Bricks&Mortar
Lassan durvul be a dal, mondjuk Tom mindjárt egy olyannal kezd hogy "there is a bullet in your hands" aztán "give a dog a bone.. teach him how to kill"
Tehát azért érezzük már, h. nem ötórai teára vagyunk meghívva:)
A szöveg végig leköt, a dallam nem kevésbé,
"this home is more than Bricks and Mortar,
pour salt water on the wound."
A végén pedig Tom reméli h. minden OK velünk;) 'i hope Life is good for you'..
Nah, ez az a dal, amiben picit:( csalódtam, mert Live-ban Chris a dal közepén eszméletlen faxán pötyög a szintin, meghatározó része a dalnak, albumon meg vmit neszez csak:( (N) demiérrrrr?:)

3. Papillon
Nagy track ez:)
1.re u-tál-tam, tényleg.
Aztán én nemtom hogyan, de felzabált a dal, van egy lüktetése, szinte a csigolyáimban lüktet az egész...
Talán ez a legrádióbarátabb dal az albumon, imádok benne minden hangot,
ahogy kezdődik, tiriri-tiriri stb, Ede ahogy dobol, Chris szintije, Russ bassgitárja:)
A szöveg meg... rulz, Tom hangja naná h. igen.
...you're my own Papillon...
...it kicks like a sleep twitch...
Imádom, függő lettem:)

4. You Don't Know Love
Wow, Live hallottam már bejött:)
Albumon sem kevésbé rosszabb:) Van itt szó CIA-ről, választási kampányról...
Chris gitárrifjéért kudos, mert nagyonállat:)

5. The Big Exit
Ez volt az a dal, ami előzetesen közömbös volt, se nem utáltam, se nem bírtam...
Aztán az albumverzión megkedveltem, főleg a "they took what once was ours..." refrén miatt... nagyon szépen vokáloznak Edék:)
Ahogy kezdenek bedurvulni, egyre agresszívabb lesz a refrén...
kudos:
"I love you as my blood flows,
as the rain ruins my best clothes,
you're a secret only I know.
No need to ask, you already know the way I feel inside."

6. The Boxer
Szintén Live-ban megteccett, az albumon, wowowowowowow.
Szép lassú, nyugis dal lett...
Ez a szintis-kezdés engem arra emlékeztet, mintha esőcseppek hullanának...
Az egész dal hangulatát, szövegét bírom...
Tom hangjában megint sok az érzelem...
"I’m attracted to the light, I am attracted to the heat
It’s a violent night, there are boxers in the streets."
Erőszakról énekel nekem, és tán el is hiszem, h. be is következhet, amiről szót ejt...

7. Like Treasure
Nagyon szeretem hallgatni... sztem jó hallgatni:)
Közepén szintiszóló:) jó kis szöveg, kudosTom:D Russ bassozik:)
Megvan, Live van fuck a dal 3. sorában, albumon nista;)
lehet h. az album/fuck szó-t felhasználták ERM-ben:)
"i'll bury you like treasure..."

8. Eat Raw Meet = Blood Drool
Nah, ezt a dalt kellett a leginkább megszoknom, v.hogy 1.re nem tudtam bírni:S, de minél többet hallgatom, annál jobban szeretem, beteg egy dal:)
Chris szintizik, Ede közbe dobolgat és Tom beleordít a fülembe...
És ez csak az 1. 30 mp:)
A szövege sem piskóta;)

"I don't wanna be left out, or get fucked (ezér hatalmas kudos jár) ,
but there's a talent in your lies.
You're chewing with an open mouth, raw meat,
your blood drool attracts the flies."

9. Walk the Fleet Road

A legvégére pedig egy szerelmes ballada(sztem az) marad...
Komolyan nem hittem volna h. majd pont Ők írnak meg egy ilyen csodát...
*goosebumps* végig a dal...
Tom hangjában rengeteg érzelem van, Tija véleményét osztom, ez a Drága Feleséghez íród(hat)ott:) ezt személyes emlékek táplálják...
gyönyörűségességes:)

"You're a long way from home,
Through the dark we tip-toed
The hospital looms, as we walk Fleet Road. "

Tessék, sok Live dal az új albumról:) lehet böngészgetni:)
http://www.youtube.com/view_play_list?p=CE6B20725A8BB40C

Azért jó ez, mert van sok jó szintibetét, emlékezetes gitárriff és dobszóló, rulz és beszólogatós szövegek, tökéletes melódiák, Tom megcsillantja hangi adottságait, mélytől a magasig, gyengéd-érzelemdústól az agresszív-kegyetlenig:)
Minden dal egy kerek-egész, nem hiányzik még 1-1 mp, vagy épp túl sok lenne 1-1 mpel, Bricks pl. 6 perces... És pont úgy jók ahogy vannak, nah, jó Bricks az, majdnem úgy jó;)
Azért rossz ez, mert "csak" 9 dal, és nekem kevés volt, főleg hogy WTFR olyan hirtelen ér véget...

Hallgassa az, aki szereti az Editorst, szereti az újszerű-kísérletező-mélygondolatiságú albumokat, szereti az őrült frontembereket;) a beszólós szövegeket...

A legjobb számja a Zalbumnak, az Eat Raw Meat = Blood Drool, hatalmas track:)

A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja olyan nem van:) a Bricks-be tudok belekötni, mert nyilvánvaló az eltérés az albumverzió és a live verziók között, live-ban jobban szól a szintibetét:)

Szerintem ez 10/9,5, fent említett okokból;) szinte-tökéletes album, Bricks miatt lement a fél pont:) És 10/10-es album nincs;)

Különben meg Tom Smith nagyon brutálban TUD énekelni Live... az a Hang... azt hagyjuk hogy emellé meg mint egy megkergült elefánt a porcelánboltban;)

Utóirat tehetséges srácok ezek:) nagyonis;) thank God, hogy volt szerencsém(nk) Hozzájuk;) remélem, nem utoljára.........
Utóirat2 ha túlontúl elfogult lettem volna, im sorry, de ami jó az jó, és azt mindig el kell ismerni;) És ez az album igazán nagyot ÜT;) Fájni fog...

Read Users' Comments ( 0 )

Mit is mondhatnék. Igyekszem nagyon higgadt és meggondolt lenni a review során, de meg kell értenie mindenkinek, hogy bizonyos tényeket nem hagyhatok figyelmen kívül. Például hogy a nevezett együttest nemrég láttam koncerten. És hogy a velük való gyors szerelembe esés után úgy vártam ezt az albumot, mint a megváltást. Valamint hogy az összes számot kívülről fújtam (fújtuk :D) live verziók alapján, mire kijött. És hogy Tom Smith és bandája.. zsenik.
Vagy legalábbis nagyon jók. :)

A hivatalos megjelenési dátum október 12, sebaj, egy halom oldalon már hallgatható a lemez. Hivatalos honlapon a beharangzó videó olyan jó volt, hogy ez, meg a koncert (2009.09.19., áldom a neved..) alapján elképzeltem magamnak az albumot már egy ideje. Hogy olyan lett-e? Olyan. Sőt, olyanabb. ^^

Oké, lájvkoncertet nem überel. Igen, nagyot váltottak a fiúk. Lehet ezen megütközni, lehet csodálkozni meg fujjolni, meg lehet szeretni. Mármint.. szerintem ez egy jó dolog. Biztos, hogy kockázatos meg igen, egy pindurit visszakívánom néha a gitároskorszakot, de hát hallgassa az ember a régebbi albumokat, meg koncerten még mindig nagyon nyomják, szóval nincs apelláta.
Olyan albumot hallottam én most tőlük, amilyet még sose.

Az Editors lényege az benne van szerintem, dalszöveget még mindig iszonyatosakat tudnak írni, nagyon jól megtalálták magukat az szintistílusban, pont azért véleményem szerint, mert eddig nem ezt csinálták. Új volt nekik, nem bejáratott, mint az ezt a stílust nyomó bandáknak. Ezért lett annyira.. egyedi a lemez. A hangulatért pedig csillagos ötös. Lehúzós, de okos és igenis ott a remény. A dalok egyszerre depisek és vigasztalósak számomra. És akkor kábé ennyit is általánosságban, jöjjenek track by track, mert az vicces, ígérem, nem szállok el (nagyon).

In this light and on this evening: Indul monoton szintihanggal és Tom hangjával. Aztán bejön a zongora, és megadja az alaphangulatot. Ez kérem egy kegyetlen album lesz. Egyre több hangszer meg minden, a szöveg üt, megmondom, milyen képzetet kelt bennem a dal: a világ az atomháború után. Kihalt városok és szürke ég, alkonyat. Aztán zúzás, morzehang, apokalipszis. Úgy képzelem, most visszapörgetjük az időt, és megnézzük, mi volt a pusztulás előtt.

Bricks and Mortar: Kábé ugyanazzal a ritmussal indul, mint az ITL, és ez nagyon tetszik nekem. Nos, ez egy baromi jó dal, jó hosszú is, a refrénjét úgy ahogy van, imádom. Viszont alapjában véve csalódás volt nekem a koncertváltozatokhoz képest, kihagytak belőle és hozzátettek dolgokat, nem feltétlen tetszős, de megszokhatós, és hát a refrén kárpótol. Ez ilyen.. háborús szám. Az emberek kegyetlenek, az irónia meg érezhető. Különben kicsit az egész lemezen. Szeretjük mi azt (én legalábbis).

Papillon: Első single, annak is való. Ritmusos, kajak kis dal, újabb hatalmas szöveggel. Mondják, hogy talán a legemészthetőbb, bizonyára így is van. Lassan jobban szeretem akusztikus változatban és várom a vonósokkal tűzdelt verziót. :) Neem, azért eredeti még mindig a rulz.
"Darling, just don't put down your guns yet, if there really was a God here, he'd have raised a hand by now!"

You don't know love: Tom elképesztő mély hangjával indít, aztán ilyen popos-szintis ütemű valami jön be. Erőteljesen két részre osztott szám, nomen est omen, süt belőle a bánat és a kilátástalanság. Szeretem, ahogy sok hang énekel refrént.. no meg az a gitárriff.. amit nem tudom, hogy gitár-e, de sebaj. Végére jól beerősít, összességében.. imádom, na.

The Big Exit: Már az elején lejön szerintem, hogy legbetegebb szám, halk, beszívott éneklés meg minden, meg az a nyávogás.. ááhh. :) Sajnos belopta magát a szívembe, és még jobban is, mint koncerteken. Jobban átjön a dinamikája. Ez valami.. szerelmes szám-szerűség lehet, de hát milyen, MILYEN? :) Tömeggyilkosos. "They took what once was ours, they took what once was ours.." Ez az egyre agresszívebb, mégsem túlzásba vitt ismételgetés adja meg a dühét a dalnak. Mert az van benne, elfojtott, kétségbeesett düh. Énszerintem.

The Boxer: Leggyönyörűbb, karöltve másik két dallal a lemezen (Like Treasure, Walk the fleet road). A végtelenségig melankolikus és sötét, de aki ilyen dallamot képes írni.. abban még ott a fény. Az indító ritmus és a zongora belegázol az ember lelkébe.. mikor először hallgattam, az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy modern sámánének. Nem tudom, miért. :) Tom hangja az egyik legtisztábban szól itt, mondtam-e már, hogy megőrülök az ő kiejtéséért (is)?
"Days to the final end..." (igen, itt már rettentő közel vagyunk a végromláshoz, pusztuláshoz..)

Like Treasure: Nagynagy csodálkozó fej voltam, mikor legelőször meghallgattam az albumváltozatot. Mit csináltak ezek a keveréssel? Hát mi történt itt? Ugye koncerten az ilyen kis finomságok nem hallatszanak. Beletelt egy időbe, mire megszoktam, most már teljes elánnal szeretem ezt a dalt. Egyszerűen.. csodálatos. Mindig ez szóljon, de komolyan. Rémisztő és lenyűgöző és egyáltalán. Valami "old days"-ről (is) énekel, és ez a fura keveréssel összevetve.. mintha valami régi dalt hallgatnánk az ősidőkből, mikor a mi korunk már romlott és gépies és sivár.. a szöveg is erre erősít rá (oké, ezek a saját képzeteim, senkire nem szeretném ráerőltetni :).
"You are what you need, you'll become digested,
Well love, it isn't felt.. love is tested.
You will keep forever,
I'll bury you like treasure.."
Olyan furcsa hatást kelt ez mind együtt, én azt is tudnám mondani, hogy ez a kedvencem a lemezről. Néha. (meg az a jókis "gitár" a legvégén.. hmm..)

Eat raw meat = Blood Drool: De mégsem, mert olyankor jön ez a dal, ami egy teljesen külön történet. Külön világ. Megkockáztatom, külön fizikai törvényei vannak. Kész. Ilyen dalt írni... Igencsak elszállt gondolkodásmód kell hozzá. :) Szöveg milyen már.. meg ahogy felénekli.. áh.. :D Nincsenek összefüggő gondolataim a dologról, ez egy ilyen szám.
"I give a little to you, I give a little to him, I give a little to her.."

Walk the Fleet Road: Ha még mindez nem lett volna elég. Zárószám. The beauty. The pure awesomness. Szívszorongató, reményteli, mégis elég sötét ahhoz, hogy egy magamfajta gyenge embernek könnyek gyűljenek a szemébe tőle. Hümmögős kórus és bedobbanó dobok. Dalszöveget nem említem, asszem már rájöttetek, hogy az a gyengém.
"Hate can't turn to love, not for this human race.."

Az egyetlen gond ezzel a számmal, hogy vége van. Túl hamar van vége, túl hirtelen, és ezzel az albumnak is vége, én meg ittmaradok tanácstalanul, hogy most akkor elpusztult az a világ, vagy ez a dal végülis megmentette?

Aztán kinézek az ablakon (vagy kimegyek az utcára) és rájövök, hogy nem, az a világ nem pusztult még el, egyre inkább benne élünk, de egyelőre még kitart. Hogy miért, azt nem tudni, mert az Editors megmutatta nekünk mindazt, ami miatt nem kellene, hogy itt legyünk még.
De lehet, hogy pont az ilyen zenék, dolgok miatt vagyunk még itt. :)

Juj, nagyon művészi akartam lenni itt a végén, remélem, vágjátok, mit akarok.

Hogy akkor milyen ez az album összességében? Tökéletes? Újítós? Zseniális? Ötletes? Ja, mindegyikből egy kicsi. Számomra meglepetés, hogy tetszik, ritkán hallgatok ilyen stílust. De benne van az Editors lényege, és valahol talán.. ez az oka, hogy 10/9.5-öt adok rá. xD
A -0.5 a Bricks and Mortar miatt. Ami tényleg szuper, de lehetne szuperebb. :P

Várjuk a deluxe version-t. Várjuk, várjuk, várjuk..
Amíg pedig várjuk, meghallgatjuk még jópárszor ezt az albumot. Valószínű, hogy ezt szeretném hallgatni akkor is, ha netán összedőlne a világ.

P.S. Tija hiányolta a nagy elánnal beharangozott ígéretemet, hogy ez bizony miért is egy konceptalbum énszerintem. Hát megpróbálom akkor most interpretálni.
Szóval. Olyan az egész, mintha ITL megmutatná a lerombolt, elpusztult világot (atomháború-sújtotta kép, értitek, aTOMháború x), utána pedig visszamennénk az időben és szépen elénk tárják, mi minden és hogyan ment tönkre.
Bricks and Mortar: háborúk, Papillon: Isten mint olyan, eltűnik az életünkből, tehát eltűnik a bizakodás, a biztonságérzet, You don't know love: pont ez, a szeretet és a hasonlók tisztelete, ismerete, az sem olyan már, mint régen. The Big Exit-et nem tudom, az magában egy nagyon beteg dal. Aggresszió és a lélek sebei, a düh és az erőszak, ilyenek jutnak eszembe. The Boxer: ez ilyen szenvedős városi elborulós dal, nem tudom, itt csak a hangulat, ami belejátszik nálam a konceptbe. Like Treasure: mindennek az elsivárosodása, üresedése, elértéktelenedése. (és az a régies hangzásmód, amit alkalmaznak... messzetávolból szól egy dal, ami a jelenről mesél... nagyon spéci..) Blood Drool: perverzió mind olyan. xD Nem tudom. Képtelen vagyok kihámozni, de szerintem mindenki tudja, milyen ez a dal. ^^ Walk the fleet road pedig ad egy olyan lezárást, ami talán megnyugtató is lehetne, hogy talán mégis van remény, de temeti is az egész emberiséget, szóval nem tudom. Csak Tom és a srácok tudhassák.
Néha csak ilyen apró kis dalszövegnüanszokból állítottam össze ezt, szóval csak magam szórakoztatására, szeretem ezt így elképzelni.
Meg mondjuk ilyen konceptmániás vagyok, úgyhogy ne is hallgassatok rám. ^^

Read Users' Comments ( 1 )

LEHETETLEN még egy The Back Room-ot megírni. És ki tudná felülüberelni A LEGENDÁS AN AND HAS A START-ot? Senki. Még csodálatos Tom Smith sem.

  Ha túl hosszúra sikerül a review, bocsássátok meg ti.

>>ide nyomjál<<

  Jódepislett, na.

Nemnemnem... nincsen új The Racing Rats. Nincsen új An End Has A Start, de új Munich sincs. Mert ez nem a régi Editors... nincsen menő, szárnyaló gitárriff, nincsen olyan dob, amibe az ember feje is belefájdul...
  De van szintetizátor. Jóóó sok szintetizátor. Újfajta dobokkal, keményebb vokállal és egy csomó háttéreffekttel. Ne nekem kelljen eldöntenem, hogy okos döntés volt e a banda részéről, hogy ilyen drasztikusan stílust váltott, de a saját véleményemet elmondhatom. 
  Attól, hogy egy csomószor el van változtatva, totál nem úgy hangzik, mint a koncerten, és tele van véletlenszerűnek ható hajlítássokkal, attól még Tom Smith hangja ugyanolyan fantasztikus. Drámai, és még hülye KOMPJÚTEREK ÁLTAL ELVÁLTOZTATVA is remekül hangzik. Nem tudja eltitkolni, hogy rohadtjó énekes :D

  Ami a lemezt illeti, minden dal egy külön történet. Nem arról beszélek, hogy történetet mesél el, nehogy félreértsetek. De mindegyiknek van eleje... rendes... normális, szépen kidolgozva... a versek ott vannak és olyan dinamikával, ahol és ahogy kell lenniük, a refrének... azokról nem vagyok méltó beszélni. A vége pedig mindegyiknek olyan űrt hagyott bennem, hogy nem tudtam eldönteni, sírjak, vagy nevessek. 
  Egyáltalán nincs elsietve a lemez, minden gyönyörűen ki van dolgozva, édes a káosz, mondhatnám ezt is.
  És ha mán a dalokhoz értünk, akkor nesze. ;)

In This Light And On This Evening SZERETNÉM, ha végre MINDENKI felfogná, hogy az élő koncertek és a stúdió változatok ÉG ÉS FÖLD! Ha az ember a koncerthez mérné az albumot, tele lennénk szomorú és elégedetlen fogyasztókkal. Az istenit már xD Csak ennyit akartam hozzáfűzni, mivel ebben a számban jön ki a legjobban a különbség. Tom hangja meg van triplázva, az egyik szinte beszél, a másik majdnem suttog, a harmadik meg énekel. Szép ez. Nagyjából nyolcszor ismétli el ugyanazt a két sort... aztán jön a kiteljesedés, az ígéret az albumra, hogy jó lesz ez, ne féljetek...

Bricks And Mortar Gyengém az angol énekeseknél a szép "t" betű. Komolyan. Valami iszonyatosan tetszik, ha szépen szól a "t", és nem egy elcsépelt "d"-ként kapom meg. A koncerten volt is szép számmal "morca", de most csak "mordö" volt... meg ugye a "water" is. Az ilyen kis izékra tudok kiakadni xD Jó, jó, tudom én, ne az albumon, a papírforma szerint akarjon érvényesülni az ember. ;)
  Tetszenek a kicsit káoszos effektek, a végefelé a kicsit ügyetlennek hangzo szintizés. Ennél a számnál jöttem rá, hogy itt nincsen Editors dob. Ed ügyesen megadja az alapritmust, szó se róla, imádom, de itt már annyira nem ez számít. Az egész lemezben gyakorlatilag az együttes hatás számít, az, hogy együtt hogyan szólnak a dolgok, és nem, hogy egyenként. 

Papillon Valóban, egyetértek, okos húzás volt, hogy ez az első single. Hallgatóbarát, könnyen emészthető, tök rendben van. Sokat már nem tudok róla írni, kifejtettem a véleményemet én >>még régebben<<>

You Don't Know Love Tom Smith-nek félelmetesen mély hangja van, és ennek ellenére félelmetesen magasra fel tudja vinni. Ez a szám különben a legrétegesebb, úgy simulnak ezek a rétegek egymásra, mint valami *költői kép*, és a végére remek tetőpontot ér el. Külön kudos Tomnak, amiért rájött, hogy nagyon jól áll neki ez a kis buzis, kiherélt hang *-* Nagyon érzékeny, imádom... (különben nem tudom, mi zúz 2:43-nál, nekem amolyan Pink Floyd-os gitárnak tűnik, de lehet, hogy csak egy jó kis szinti hangszín).

The Big Exit Ebben a számban csalódtam a legnagyobbat. Igen, azért, mert Tom Smith túlzásba viszi a kiherélt hangot, és nem ad abból a csodából, amiből a koncerten szerencsére bőven kijutott. Tudom, ne papoljak a különbségről, ha egyszerűen magam is képtelen vagyok meglátni, de hát na. Ennyire futotta. Ez a félvállról vett kis dallam pedig nagyon bejön, külön kudos a nyögésért valahol a dal közepefelé... x) 
  A "They took what once was ours", a vokál és Tom refrén ismétlése összességében nagyon tetszik :)

The Boxer Ez a dal volt az egyetlen, amit még hírből sem hallottam. Kicsit úgy éreztem, mintha egy filmzenét hallgatnék... A gitár téma nagyon durva, kicsit olyan, mintha az űrben lebegne az ember (igen, említették, hogy sci-fi album lesz). "The boxer's not finished, he's not ready to die" Ennyit értek nagyjából a szövegéből, de egyszerűen zseniális. Olyan különös hangulat lengi körbe az egész dalt. Szomorú, de mégis felemelő, kicsit melankólikus, de bizakodó, és... képtelenség elkapcsolni ezt a dalt.

Like Treasure Azt hiszem, a Like Treasure a legsemlegesebb dal mind közül. Jó, imádom, nem azért, deeee... például egy You Are Fading-et betehettek volna, az sem bánom, ha felelectrózzák xD Na, szóval a Like Treasure egy igazán szép dal. A dobokat már észre sem veszi az ember, vokál van, de nagyon. Szintetizátor egy nem semmi témával, és Tom Smith a kiejtésével. 
  Érezzük, hogy a szerelemről szól ez. Ha nem, akkor is nem semmi érzelmek vannak benne...

Eat Raw Meat = Blood Drool Akik azt mondták, hogy ez az album legjobb dala, azok nem hazudtak. Ennek saját élete van. Először hosszú várakozás után ad egy jó kis verset, utána ízelítőt ad az egyik legfülbemászóbb refrénből, majd visszafogottan rámegy a második versre. A közepefelé bejön a türelem próba, hogy van e segge az embernek végigülni a nem túl rövid bridge-et.. akinek van, az egy nagyon élvezhető dalt kap. :)
  Tom Smith különben MEG TUD ŐRÜLNI erre a dalra. És bowzandworships Russel-nek és Ed-nek, nem gyengén pakolják a hangukat oda. A dobokért viszont haragszom... Ejnye.

Walk The Fleet Road A szívem szakadt meg. Az külön történet, hogy milyen testhelyzetben, és milyen környezetben hallgattam meg az albumot (de az az én történetem, úgyhogy nem mesélem el :D), deeee komolyan, ömleni kezdtek a könnyeim. Van rá egy egész merész teóriám, hogy miről szólhat a dal, de mivel nem egészen értem a szöveget, még nem merek kijelenteni ilyeneket. 
  Jól van, na, szerintem a feleségéről szól, meg arról, amin keresztülmentek, de ne röhögjetek ki, ha nem így van.
  Ez a szám is egy ígérettel ér véget, amit gyönyörű, művészi formában kapunk kézhez, és valahogy így hangzik: "visszajövünk még". 

Szóval... ezen az albumon lehet bőgni, nevetni, elégedtelnkedni és jól eső érzéssel hátradőlni. 
  Öhmmm, nem is tudom, a legjobb szám persze a Blood Drool, rossz meg nincsen... Nekem tetszik. Ami még jobban tetszik, hogy eltűnt, amit nővérem mondott. Hogy Tom Smith képtelen megőrülni a stúdióban. Nem. Képes ő erre. Nem tudom, hogyan fogadják az albumot a hardcore fanok, mit szólnak az Interpolosok meg a Joy Division-ösök (mert ráfoghatjuk, hogy ez már egyikhez még csak távolról sem hasonlít). 

Nekem tetszik. 10/9........

  És tudjátok, mi van még? Amiért az első két albumon ölni tudtam volna. Végre a nagyon hosszú dalok is lekötik a figyelmemet. Jólvan, gyerekek, szép munka. :)
  Bocs a hosszú review-ért, bocs, ha nem voltam valami összefüggő, értsetek meg, kérlek :D 

Read Users' Comments ( 3 )