Area4 Festival - a pénteki nap!

Sok apró dolog játszott közre abban, hogy kijuthattam a németországi Area4 Festivalra, melynek a Lüdinghausen melletti reptér adott otthont augusztus 20. és 22. között. Hogy miért vállalkoztam a több mint 1200 kilométeres utazásra? Mert a pénteki nap fellépői között volt a blog hivatalosan is kedvenc együttese, az Editors, és ha már esélyt kaptam rá, hogy láthassam őket, felkerekedtem, és a német vonatok komfortos üléseibe vetettem magam, hogy elérjek a fesztiválra.

Az Area4 Festival helyszínével és szervezésével viszonylag elégedett voltam. A dülmeni vasútállomásról különbuszokkal szállítottak minket az onnan egészen távol található reptérre, ahol a már felállított sátorerdő jelezte, hogy itt bizony óriási tömegre lehet majd számítani. Az ideiglenes lakhelyek között végigsétálva láthattam, ahogy már déután fél2 körül is igencsak illuminált állapotban lévő fiatalok szlalomoztak mindenfelé, dehát a fesztivál sokaknak ebből (is) áll. A beléptetőkapuknál egyórás várakozás után, a tervezettnél fél órával korábban engedtek be minket a biztonságiak, persze csak a táskák átvizsgálása és alapos motozás után.

(forrás: area4.de)

Egyetlen színpad jutott arra a több mint 23 ezer emberre, aki ellátogatott erre a fesztiválra. Egyetlen színpad, amit szerencsére olyan szögben építettek, hogy a délután folyamán ne érjék el a tüzes nap sugarai a szórakozni vágyó embereket. Egyetlen színpad, két óriáskivetítővel, a színpadon pedig 7 együttessel aznap. A program ennek köszönhetően igen zsúfoltra sikeredett, hiszen délután 15:30-tól éjjel 1-ig fellépő fellépő hátán taposott, a dolgozóknak pedig mindig csak fél órájuk volt arra, hogy átrendezzék a színpadot. Ez természetesen nem sikerült, és később a csúszás miatt az együtteseknek is variálniuk kellett a setlistjükön (legalábbis szerintem ez történt, mert ha egy banda minden egyes fesztiválon eljátssza egy igen fontos dalát, itt pedig nem, annak oka van).

A pénteki line-up hatalmas csalódás volt számomra. Igaz, hogy az Editors miatt mentem el, de egy fesztiválhoz (ráadásul egy egyszínpadoshoz) hozzátartozik, hogy természetesen meghallgatok más együtteseket is. De amit a szervezők összehoztak, az elég gyenge lett, ahhoz képest, hogy az emberek tényleg rákényszerültek erre az egy színpadra.

(minden fellépőhöz mellékeltem egy videót, ahol lehetett, ott a fesztiválról - katt a névre)

Első fellépőként érkezett Alain Johannes:

A chilei születésű énekes első szólóalbumát októberben fogja megjelentetni, és mivel korábban főleg közreműködőként szerepelt különféle együttesekben (mint Queens of the Stone Age, Them Crooked Vultures, The Desert Sessions), amondó vagyok, hogy itt az új számaiból hallhattunk egy kis ízelítőt. Ám egy szál gitárral nem lehet fesztivált csinálni, a hangulat megalapozásától fényévekre járt az énekes, egész egyszerűen nem nagyszínpadra való. Mert aláírom, hihetetlenül erős hangja van, és igazi gitárvirtuóz, de a tombolásra kiéhezett közönségnek nem erre van szüksége. Végül 40 percnyi egy helyben lötyögés után aztán búcsút inthettünk Mr. Johannesnek.

Következett a Thrice:

Az amerikai post-hardcore banda stílusa ismét csak távol állt tőlem, miután a keményebb rock irányvonalát képviselték, gitárzúzással, ordibálással, köpködéssel megfűszerezve, nem beszélve a tombolásra vágyó tömeggel, amelyből a biztonságiak már ekkor is több, crowd surfingben résztvevő egyént szedtek ki (holott ez a "tevékenység" elvileg tiltott volt a fesztiválon). Az első sor áldása volt, hogy sikeresen elkerültük a pár méterrel mögöttünk pogózó-lökdösődő-agresszívan őrültködő embereket. Persze ez hozzátartozik egy ilyen eseményhez, és a Thrice erőteljes hard rockja csak hozzájárult a részeg fiatalok elszabadulásához. S bár nem tudtam élvezni ezt a zenét, a műfajához képest egy egészen korrekt előadást adott az amerikai banda.

Harmadik fellépőként érkezett Biffy Clyro:

Két számot ismertem a skót bandától, és izgatottan vártam, hogy vajon milyen dalaik lehetnek még. Már az eleve megdöbbentő volt, ahogy a színpadra besétált egy kiszőkített Törppapára emlékeztető, hupikék színű nadrágban feszítő, agyontetovált egyén, aki Simon Neil, az énekes volt egyébként. Az első két szám után azt hittem, valamit félreolvastam, mert nem tudtam elhinni, hogy ez valóban Biffy Clyro. Leginkább a Thrice-hoz hasonló hard rock volt, ami szinte bántotta a fülemet, de az emberek rettentően élvezték a zúzást, és folytatódott az őrjöngés. A nagy slágerek, mint a "Bubbles" és a "Many of horror" alatt előkerültek az énekespacsirták, és jöhetett a közös éneklés is. Objektív szemmel nézve ez a koncert is rendben volt, hozta a kötelező fesztiválhangulatot, és a közönség is elégedett lehetett, de hiába követeltek "one more song"-ot, a szoros időbeosztást tartani kellett.

Sokáig tartó színpadátrendezés után befutott Bela B:

A német rockénekes korábban a Die Ärzte nevű együttesben játszott, onnan volt ismerős számomra. A punk rock határán egyensúlyozó zenéjével megőrjítette a tömeget, ez persze nem is lehetett volna másképp, hisz ő volt a nap egyetlen német fellépője, ráadásul nem kis rajongótáborral. Az ötletes ruhákkal (az együttesben betöltött szerep, mint basszusgitáros, [Bass], szólógitáros [Gitarre - németül gitár] vagy a Főnök [Boss] szavak szerepeltek rajtuk) érkező banda már késésben volt, így valószínűleg egy-két számmal kevesebbet játszottak, ám ez mit sem zavarta a tomboló embereket, akik rengeteget énekeltek Bela B-vel. A frontember többször lement az alsóbb színpadra, lányok százait megőrjítve provokatív mozdulataival, sőt még azt is megengedte magának, hogy gitáros kollégáját lekapja egy szám közben. Az utolsó szám alatt masszív banánevést rendeztek a színpadon, a közönséget is megajándékozva néhány gyümölcsdarabbal, majd Bela B az oldalt várakozó koncertszervező hölgyre pillantva kénytelen volt belátni, hogy a késés miatt előbb kell befejezni őrült showját. Tényleg őrült volt, azt hiszem, a biztonságiaknak ekkor volt a legtöbb dolguk a fiatalokkal: magam is állandó rettegésben éltem, hiszen mikor felém indultak, tudtam, hogy valahogy fejem fölött fogják kiszedni a 15 másodperc hírnévre vágyakozó emberkéket. Ettől eltekintve ismét csak a fesztiválozó tömegnek megfelelő koncert volt, bár itt már nyugtáztam magamban, hogy a délután bizony az erőteljesebb rock bölcsőjévé nőtte ki magát.

Valamikor fél9 tájékán érkezett meg a már 5 teljes órája várt Editors:

Nem igazán tudom objektíven értékelni ezt a koncertet, hiszen rengeteget utaztam csak azért, hogy őket láthassam, ráadásul külön zászlóval készültem a fiúknak, és persze abban is biztos voltam, hogy rossz koncertet nem fogok hallani. A hatalmas "fénytornyokkal" és pirotechnikai eszközökkel érkező együttes nagyjából egy órát kapott a nagyszínpadon, amit tökéletesen kitöltöttek ismert slágereikkel, mint amilyenek az "An end has a start", a "Munich", a "The Racing Rats" vagy a "Smokers outside the hospital doors". Az "In this light and on this evening" és a "Papillon" alatt a tűzzel sem spóroltak a srácok, ami még több méterre a színpadtól is égető és forró élmény volt. A végig hatalmas lendületet tartó Tom Smith láthatóan élvezte a koncert minden egyes pillanatát, ügyelt arra, hogy németül köszönje meg a közönség szeretetét, sőt, ő maga is kiemelte, hogy remek társaság gyűlt ittössze. Mondjuk ezzel tudnék vitatkozni, mert nagyon hiányoltam az együtténeklést, bár közös, ritmusos tapsolásban nem volt hiány, hála a basszusgitáros Russel Leetch tapsolási útmutatóként való közreműködésének.

Nagy megdöbbenésemre az "All sparks" is helyet kapott a setlistben, kiszorítva a "No sound but the wind"-et (amit egyébként mindenhol játszanak/játszottak). De bennem erősen él a gyanú, hogy a késés miatt a fiúk úgy döntöttek, nem adják le ezt a lassú számot, hanem inkább a tempósabb slágerekre mennek rá, hogy kielégítsék a közönség tombolásra való vágyakozását.

Annak ellenére, hogy eléggé elfogult vagyok, ha Editorsról van szó, mégsem mehetek el szó nélkül amellett, hogy ez bizony nem volt tökéletes koncert. Hogy miért játszottak érzékelhetően lassabban nagy slágerüket, a "Bones"-t, máig sem értem, hisz egy gyors, fesztiválra való számról van szó. A másik problémát a "Bullets" jelentette, amelynél a technika sem működött megfelelően, és így kissé kaotikus hangzásvilág kerekedett, ritmusbeli hibákkal tarkítva.

Azonban eltekintve ezektől a kellemetlenségektől, fantasztikus showt produkáltak a hamarosan stúdióba vonuló és remélhetőleg minél előbb új albumot produkáló zenészek. Az éppen akkortájt lemenő nappal a háttérben igazán hangulatos és viszonylag nyugodt hangvételű (értsd: nem volt crowd surfing, sem lökdösődés, sem más egyéb incidens) koncertet láthattunk, végre rendetlenkedéstől mentes közönséggel. Bár a tömeg nagy része egészen biztos, hogy nem az Editors miatt érkezett, mégis érezni lehetett az elégedettséget a levegőben: igen, lyen egy jó fesztiválkoncert.


E koncert után hagytam el az első sort, így a következő fellépő, a Queens of the Stone Age fellépését csak a messzi távolból hallgattam, így erről nem tudok részletes beszámolót írni, mert nem akartam ismét hard rockkal bántani a füleimet.

Nem sokkal éjfél előtt érkezett a szinte mindenki által várt Placebo (ezt már csak sajnos messziről):

A fő fellépőként itt lévő Placebo 19 számot játszott el, végig a tempós daloké volt a főszerep, Brian Molko egy percre sem állt meg pihenni, és igyekezett interaktív lenni az emberekkel. Ez nemcsak német mondataiban, hanem közös éneklésre buzdításaiban és kiszólásaiban is megmutatkozott. A banda nem felejtette otthon az olyan időtlen slágereit, mint az "Every you every me"-t, a "Song to say goodbye"-t, a "Meds"-et és a "The Bitter End"-et, és legutóbbi albumukról, a Battle for the sunról is sokat szemezgettek. A Placebo tehát erős és tökéletes zárása volt a pénteki napnak, és végül több ezer ember mászhatott vissza a sátrába/indulhatott haza az alkoholtól és az élményektől megrészegedve.

Összességében azonban inkább negatívak az élményeim a fesztiválról. Tényleg nem tudom megérteni, mit keresett Alain Johannes egy ilyen eseményen, zenéjével képtelenség egy nagyszínpad kapacitását kielégíteni. Aztán a szervezők nem nagyon variáltak a zenei stílusokkal, és főleg egy rétegnek próbáltak kedveskedni, ami egyetlen színpaddal talán nem a legjobb ötlet, hiszen nem lehet mind a 23 ezer ember rockrajongó. Szerencsére az Editors minden negatívumot feledtetni tudott egy röpke órára, így minden körülmény ellenére is azt mondom, hogy mindent megért az Area4 Festival.

(U.i.: az első fotó a hivatalos oldalról van, a többi kép a sajátom, kéretik nem lopkodni, köszöntem!)