Erősen gondolkodtam, hogy talán össze kellene sűrítenem egy elemzésbe a banda másik három, korábbi lemezét, de aztán letettem róla. A legutóbbiról is külön írtam, ezekről is külön fogok, még ha egy kicsit rövidebben is.
Az ugyanis a helyzet, hogy a stílusváltó We Were Exploding Anyway előtt a 65daysofstatic zenéje elég jól tartotta magát egy bizonyos sémához, ami így a védjegyükké is vált. Zúgó, erős gitárok, őrült, virtuóz dobpergés, elektronikus effektek és helyenként zongoraalap. 2004-es The Fall of Math című bemutatkozó lemezük ezt mind tartalmazta, felépítése kicsit mintha történetmesélést sugallna, és maga a zene kissé kiforratlan még, legalábbis ha a következő két anyagot nézzük, amelyek nekem sokkal átgondoltabbnak tűnnek, mint a The Fall of Math nagy kirohanása. Ennek ellenére tökéletes első album ez, olyan legendás számokkal mint a Retreat! Retreat! vagy a Fix the Sky a Little.
Az ugyanis a helyzet, hogy a stílusváltó We Were Exploding Anyway előtt a 65daysofstatic zenéje elég jól tartotta magát egy bizonyos sémához, ami így a védjegyükké is vált. Zúgó, erős gitárok, őrült, virtuóz dobpergés, elektronikus effektek és helyenként zongoraalap. 2004-es The Fall of Math című bemutatkozó lemezük ezt mind tartalmazta, felépítése kicsit mintha történetmesélést sugallna, és maga a zene kissé kiforratlan még, legalábbis ha a következő két anyagot nézzük, amelyek nekem sokkal átgondoltabbnak tűnnek, mint a The Fall of Math nagy kirohanása. Ennek ellenére tökéletes első album ez, olyan legendás számokkal mint a Retreat! Retreat! vagy a Fix the Sky a Little.
A kezdés mintha valóban sugallna egy sztorit az album mögött, ki-ki döntse el szája íze szerint, hogy milyet, én kifejtettem már az előző review-ban, hogy milyen hatást vált ki belőlem a zenéjük.
"The explosion that destroyed our city, razed our homes and transformed our fields into wasteland was nothing compared to what is now happening to those that survived..." - így kezdi az első dal. Az album számomra felosztható jól megragadható, erőteljes dallamú számokra (Retreat! Retreat!, I Swallowed Hard, Like I Understood, Aren't We All Running?), valamint elkalandozóbb, bonyolultabb szerkezetűekre (Install a Beak in the Heart..., Fix the Sky a Little), ahol inkább az elszállós progresszivitás és a hangulatteremtés érvényesül. Valamint ott vannak még az átvezető dalok, amilyen az első szám, a Default This vagy a The Last Home Recording, maga a címadó dal pedig azt hiszem, mintha valami etalon-példánya lenne annak, amit úgy szoktak hívni, math rock.
Mindez színesen, változatosan előadva valami olyan keverékben, ami tömör, zúzós, súlyos dalokat eredményez, melyeket ennek ellére nem nehéz hallgatni.
Számomra a banda legkönnyebben megszerethető és megemészthető albuma ez, mindenképpen ezt ajánlom ismerkedésre, elsőként a single-ként is kijött Retreat! Retreat!-et érdemes lecsekkolni, valamint az Aren't we all running?-ot, amely nekem egy kicsit mindig kilógott a sorból ott az album végén; olyasmi mint valami ráadás a tulajdonképpeni lezáró szám után.. de még milyen ráadás!
Itt is hagyom hallgatózásra, valamint a végeredményt, hogy ez az album bizony egy 10/9-es. Nem egy olyan majdnem 10/10 hanem egy tényleges 10/9.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése