Sziget: harmadik nap

EZ Basic, Papa Roach, Gentleman and The Evolution, Mika, 30 Seconds to Mars 

  
(kép: Simonyi Éva)
 

Nem tagadom, mindig is a nyugisabb szigetelők közé tartoztam, napijeggyel, otthon készített szendviccsel és kevés költőpénzzel, aki beáll a kívánt koncertre, aztán szépen hazamegy.
  Tavaly az észak-ír/skót Snow Patrol-t volt szerencsém megtekinteni élőben (nagyon jó volt), idén pedig hosszas szájhúzás után befizettem a pénteki napra a tizenkétezer forintot. Se Mika, se a 30 Seconds to Mars nem tartoztak a kedvenc előadóim közé, de hát a Szigetre ki kell menni, így hát ha nincs ló...

A hőség fullasztó volt, így még órákkal a főattrakciók előtt leheveredtünk az MR2 színpad elé, hogy meghallgassuk az EZ Basic nevű magyar együttes előaását. A színpad előtt összeverődő "tömeg" egy vidéki tornatermet nem tudott volna megtölteni, de a zenekar lelkesen adta az aláfestő zenét a felszálló repülők nézegetéséhez, és az esti koncertekre való rápihenéshez.

 
(ahol nem írtam ki külön, ott a képeket én készítettem,
de mivel nem valami jó a gépem, a minőség is olyan lett, sajnálom)

 

 Miután sokadszorra megállapíthattuk, hogy a legtöbb magyar alternatív együttesnek csak egy karakteres hang hiányzik, elvonszoltuk kitikkadt tagjainkat a Nagyszínpad elé, ahol már a Papa Roach díszletét készítették elő.

Sosem érdekelt/tetszett különösebben a kaliforniai együttes zenéje, ezúttal viszont különösen ráhangolt az estére Jacob Shaddix és csapatának előadása. Volt elég az "oldschool shit"-ből, játszottak új dalt is, megvolt a szükséges mennyiségű lökdösődés, énekeltetés, nem egyszer repültek emberek a tömeg feje fölé, és ha emlékezetem nem csal, egyedül Dave Grohl-t hallottam két szám közt ennél is többször kimondani a "fuck" szót és különböző változatait.
Papa Roach-ék most jártak először nálunk, de úgy tűnt, élvezik a koncertet, a közönség pedig ezt kellőképpen meg is hálálta.

  

Mire a színpad megszabadult a "Papa Roach" feliratú gigantikus lepeltől, és besoroltunk a színpad elé (már amennyire lehetett), addigra már elkezdődött a német Gentleman legújabb, The Evolution nevű zenekarának koncertje, melynek fő témája új albumuk, a Diversity volt. A füves cigi füstje mindenhova elért, úgyhogy alig lehetett levegőt kapni, de még azok is lelkesen emelték két ujjukat magasba, akik egy kukkot nem tudtak a szövegből, vagy még életükben nem hallottak a zenekarról (mint szerény személyem).

  

  Az énekes, egy teljesen korrekt, szimpatikus fazon volt, akin látszott, hogy elhiszi, amiről énekel, egészséges mennyiségű elektromos gitárral kísért reggae-t játszó zenekara pedig nagy embertömeget vett rá a csápolásra és szende dülöngélésre. Szokatlanul sokan énekeltek együtt a kalapos, kék pólós, sármos frontemberrel, aki szakadatlanul ugrált, énekeltetett, mosolygott és gerjesztette az embereket német létére meglepően hiteles jamaikai kiejtésével, és sosem felejtette el megünnepeltetni velünk "a jobb holnapot". 

A rasztahajú, átszellemült tekintetű fiatalok lassan kiszivárogtak a nézőtérről, majd felváltották őket a megszállottabb Thirty Seconds to Mars rajongók, és persze azok, akik a Gentleman-t követő angol-libanoni származású Mikát akarták megnézni.
  Egy héttel ezelőttig még fogalmam sem volt mit fogok kezdeni Mika koncertjén, hiszen egy szót sem tudtam a legnagyobb slágereiből, később aztán seperc alatt megragadt minden dal, ahogy azt a review-ban is írtam pár nappal ezelőtt.

    Ahogy a holdas, virágágyásos, csontvázas díszlet leereszkedett, megjelent az alapot szolgáltató zenekar, felhangzott a ritmusos "Mika! Mika! Mika!" kántálás, s végül beugrált maga a show főszereplője is.
  Mika egy percre nem állt meg, együtt táncolt, énekelt, ugrándozott vokalistájával, aki a kis fekete szoknyájával, foszforeszkáló szemfestékével és szakadatlan mosolyával imádnivalóan ropta a színpadon.
Az énekes nem egyszer magyarul is megszólalt, ami minden bizonnal az este legaranyosabb pillanatainak tudható be (ezt bizonyította a minden magyar szónál kitörő dörgő tapsvihar), nem beszélve a komikus jelentekről, amiket a zenekara tagjaival játszott el.
Mika minden híresebb dala elhangzott, lassabb számokat alig játszott (Happy Ending, Blue Eyes), zongorázni is láthattuk, ugrált, zászlót rángatott, "trombitált" (Stuck in the Middle) legyilkolta a zenészeit, aztán magával is végzett (Love Today), visszatért az élők közé, és a ráadásban még jópárszor lenyűgözött minket. A Sweet Dreams feldolgozása után a kukákon dobolás már csak hab volt a tortán. Úgy gondolom, mindenki elégedetten távozhatott a Nagyszínpad elől, egy tökéletes, szórakoztatő előadás után.

Ha egyáltalán akart valaki távozni. Az idei Sziget (de mindenesetre a pénteki nap) legjobban várt fellépése még hátra volt. A Thirty Seconds to Mars rajongók közül sokan már délelőtt óta a kordonnál szobroztak, hiszen mind ki voltak éhezve egy magyarországi koncertre, nem csoda hát, hogy kis híján félájult állapotban sikerült csak kijutnom biztonságosabb terepre a megvadult fanok közül.
Az amerikai rockbanda (hogy aztán progresszív vagy emo, azt mindenki önmagában rendezze le) lassan kezd a luxusegyüttesek közé besorakozni, így hát, ha ha Jared Leto nem akar énekelni, akkor nem is fog, és ha ő moshpit-et akar látni, akkor az meg is fog történni. Nem egyszer álltak meg, mert az énekesnek nem tetszett, hogy nem ugrál mindenki, vagy mert énekeltette a közönséget (szokatlanul sokszor, hozzáteszem), védelmére szóljon azonban, hogy a hangosítás botrányos volt: Tomo gitárja túl hangos volt, Leto mikrofonját pedig alig lehetett hallani, hiába jelezte ezt többször is a technikusoknak.
A Mars megtette azt, amiért idehívták: lejátszották kedvenc dalainkat, készülő DVD-jükhöz felhívtak pár embert a színpadra a Kings and Queens alatt, majd miután Jared Leto meggyőzött minket, hogy "ez volt élete legjobb koncertje", elvonultak.

 
(kép: innen)

Az est fénypontja mindenféleképpen Mika volt, a mélypont pedig az eszetlen tömeg, akiknek oly sok év után nem sikerült felfogniuk, hogy mindenki sokkal hamarabb jut oda, ahova akar, ha kiengedik azokat a szerencsétleneket, akik nem akarják megvadult tinédzserlányok keze által végezni.
  Összességében több pozitív élménnyel gazdagodtam, mint negatívval, de ha a Sziget szervezők csak egy kicsit is tanulnak a hibáikból, jövőre nem lesz nehéz ezt felülmúlni.