"...it's taken a lifetime to lose my way..."
Egy olyan producertől (Howard Benson), aki olyan együttesekkel dolgozott már együtt, mint a Hoobastank, Skillet, Creed és Three Days Grace, az ember egy alternatív metál albumot várna, ez viszont inkább egy hallgatóbarát keveréke a nu metálnak és a post grunge-nak (ez Benson pár másik munkájában is megmutatkozik, pl. Flyleaf, Papa Roach, Cold).
A legtöbb dal sémája a visszafogott versekben és az együttordibálós refrénben merül ki, melyben a zenészek megállás nélkül tolják a Crossfade-et idéző alapjaikat, az énekes Jesse Hasek pedig drámaibbnál is drámaibb dallamaival és szövegeivel végig szilárd vokált biztosít.
A lemez emellett két részre is bontható, olyan tekintetben, hogy a dalok egy része akár még a rádióba is elmehetne (Don't Fight It, Running in Place, One More Day), a többi viszont határozott metál-anyag, a Dead in the Waterrel kezdve, aminek dörömbölő dobjai bepillantást nyújtanak abba, amibe a 10 Years igazán jó: Daughtry- és Jimmy Eat World-féle bridge-ek, inspiráló szövegek és elképesztő, fülbemászó dallamok (el tudott siklani bárki is az olyan dalok fellett, mint a Fade Into (The Ocean) vagy a The Wicked One? Nem hiszem).
Ami mellett még nem szabad szó nélkül elsétálni, az az együttes tizenegy éves múltja, melynek során öt albumot adtak ki, legutóbbi LP-jükkel pedig már-már egy vallomás, hogy ezzel nem új rajongókat kívánnak meghódítani, inkább a régieket megtartani - nevezhetitek biztonsági játéknak, nekem ez tetszik.
A legtöbb dal sémája a visszafogott versekben és az együttordibálós refrénben merül ki, melyben a zenészek megállás nélkül tolják a Crossfade-et idéző alapjaikat, az énekes Jesse Hasek pedig drámaibbnál is drámaibb dallamaival és szövegeivel végig szilárd vokált biztosít.
A lemez emellett két részre is bontható, olyan tekintetben, hogy a dalok egy része akár még a rádióba is elmehetne (Don't Fight It, Running in Place, One More Day), a többi viszont határozott metál-anyag, a Dead in the Waterrel kezdve, aminek dörömbölő dobjai bepillantást nyújtanak abba, amibe a 10 Years igazán jó: Daughtry- és Jimmy Eat World-féle bridge-ek, inspiráló szövegek és elképesztő, fülbemászó dallamok (el tudott siklani bárki is az olyan dalok fellett, mint a Fade Into (The Ocean) vagy a The Wicked One? Nem hiszem).
Ami mellett még nem szabad szó nélkül elsétálni, az az együttes tizenegy éves múltja, melynek során öt albumot adtak ki, legutóbbi LP-jükkel pedig már-már egy vallomás, hogy ezzel nem új rajongókat kívánnak meghódítani, inkább a régieket megtartani - nevezhetitek biztonsági játéknak, nekem ez tetszik.
10/7 - Határozottan időigényes lemez, de ha valaki rászánja az időt, nem bánja meg. Az eszetlen ordibálástól az akusztikus gitár vezette színtiszta rockig minden megtalálható a Knoxville-i zenészek legújabb lemezén.
Kezdésnek: Fade Into (The Ocean), Chasing the Rapture
Az albumartról: Tetszik, hogy ilyen festményszerű, tökéletlen, mégis aprólékosan kidolgozott.
Az albumartról: Tetszik, hogy ilyen festményszerű, tökéletlen, mégis aprólékosan kidolgozott.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése