Talán be sem kell mutatnom ezt a norvég együttest, hiszen ha a-ha, akkor mindenkinek beugrik a "Take on me" c. daluk. A last.fm statisztikái szerint kb. 95 ezren hallgatták ezt a slágert, minden más számot max. 15 ezren, pedig ettől a daltól én speciel falra mászom. Lehet, hogy abban az időben, mikor kijött, ez volt a menő, de most már botrányosnak ítélném. A bandának van egy halom minőségi száma, melyek sokszorosan felülmúlják ezt a borzalmat (elnézést, ha valakinek a lelkébe/fülébe gázoltam). Mivel nekem először ez az album volt meg tőlük, erről írnék, és így talán nem "egyszámos előadóként" maradnak meg az emlékezetekben.

Előre leszögezném, hogy ennek az albumnak köze sincs a "Take on me"-féle stílushoz. Sokkal letisztultabbnak és hallgatóbarátabbnak mondanám, ez már nem synthpop, inkább pop-rock, sok akusztikus gitárral. Néhány szám nyomvonalakban emlékeztet a skót Travis stílusára, de azért alapvetően egészen vegyes lemezt kaptunk. Morten Harket hangját szokni kell, mert néha kellemetlenül magas lehet a fülnek, de tény, hogy igazán tisztán képzi a hangokat, és nagyon komoly dolgokat tud kiénekelni.

A számokról:
4 dalból lett single, először azokról essen szó. A "Minor earth major sky" a "Holdraszállós-űrhajós" klipje miatt maradt meg elsőre, de aztán a számot is nagyon megszerettem. Attól függetlenül, hogy a refrén végülis csak egy mondatból áll, mégis van egyfajta hangulata a számnak. Nem állítanám, hogy - mint a klipben - a Holdon érzem magam, de vannak olyan effektek a dalban, amelyek elősegítik ezt (pl. néha az ének mintha egy walkie-talkie-n keresztül szólna, szóval afféle NASA-űrhajó közti kommunikációs szituációt képzeltem el). A "Summer moved on" kissé drámai a vonósokkal, plusz Morten hangja kiveri a biztosítékot, de a refrénben lévő szokatlan dallammegszakításokkal együtt mégis valami egésszé áll össze a dal. A "The sun never shone that day" egyszerűen jó, ütemes és fülbemászó, míg a "Velvet" ennek ellentéte: teljes belassulás, kapunk egy női vokált is, amely még nyomasztóbbá teszi a dalt (nem beszélve a hullaházas klipről), de ettől még igazán szép, nagyon sokat ad hozzá az akusztikus gitár.
Az album többi részét nagyjából lassabb tempójú dalok alkotják, de ez nem rontja az értékét, mert jó számokról van szó. Ezek közül kezdeném a "Barely hanging on"-nal, na ez kicsit a Travisre, sőt még a Coldplayre is emlékeztet, bár valószínűleg csak engem, biztos a zenei alap az oka. Mindenesetre szerethető, andalgós szám, vonós kísérettel és jó háttérgitárszólókkal. Az "I wish I cared" személyes kedvencem, számomra altatódalnak is elmenne. Hihetetlenül gyönyörű és tiszta kitartásokat hallhatunk Mortentől, ehhez jön hozzá újfent a vonóskíséret (itt meg néhány dallam a The Verve-féle "Bittersweet Symphony"-ra emlékeztet), a végkifejlet pedig egy magával ragadó ballada. A "Little black heart" kicsit mélyebb hangzásvilágba evez, szomorú dallamokat generálva ezzel, és ugyanez mondható el a "Mary Ellen makes the moment count" c. számról is, ahol a mély háttérvokál is csak a nem éppen örömteli hangulatot fokozza. De hogy a lemez világának változatosságát támasszam alá, ott van a "To let you win", amely a kis harangjaival és monoton lüktetésével a hóesést eszünkbe juttatva némi karácsonyi érzést kelt. Azért nem megyek el szó nélkül a "Thought that it was you" és a "You'll never get over me" mellett sem, mert lehet, hogy nem tudok belőlük kiemelni semmit, de mégis kellemes számok, még a lassabb kategóriából. Van még egy tempósabb dalunk, a "The company man", mely szintén egy Travis-stílusú dal, de kissé beleszürkül a lemezbe, s erről ennyi elég is.
Amit majd' elfelejtettem, az az "I won't forget her", mert ez méltatlan erre az albumra, mintha mégis visszaköszönne valamennyire a "Take on me"-korszak, csak egy lassabb verzióban. Ez a régies hangzás teljesen elüt a lemez többi dalától, óriási kakukktojás, kár, hogy rontja az összképet.

Ajánlatnak az "I wish I cared" - vigyázat, "hihetetlenül magas hang"-veszély!

Összegezve: 10/8, belassuláshoz sok számot kaphatunk erről az albumról, s bár nem ugrik be minden dalnak a refrénje, mégis azt mondom, hogy ez egy igazán jó a-ha-lemez lett, és áldom az eget, amiért elfelejtették a "Take on me"-korszakukat.

Read Users' Comments ( 0 )

A mindössze 21 éves Teddy Geigert a "The Rocker" (valaki azt hitte, hogy magyar címnek igazán szellemes az, hogy "A meztelen dobos", pedig inkább szánalmas) c. filmben fedeztem fel magamnak, hiszen stílusosan a főszereplő együttes énekesét alakította. Gondoltam, hogy ha egy soundtrack-re való dalcsomagot összehozott, akkor kell lennie valaminek már a háta mögött. És bizony, van már egy önálló lemeze, az "Underage thinking", amely a pop rock és a piano rock határai közt egyensúlyoz.

Nem mondanám azt, hogy valami egyedivel volna dolgunk, de azt sem, hogy tucatdalokról van szó. Teddy Geiger hangja nem mondható átlagosnak, és bár nem is váltja meg vele a világot, a hangszíne azért különlegessé teszi. És nem elég, hogy jó torokkal áldotta meg az ég, emellett még gitározik, zongorázik és dobol, és - egy dalt leszámítva - ő írta az album összes számát, szóval csöppet tehetséges.

Akkor hát a számokról:
A 12 dalból csupán kettőből lett kislemez, pedig van ezen az albumon még több kiadható szám is, de ez a hajó már elúszott. Mindenesetre a két single tökéletes választás volt, jól tükrözik a lemez stílusát. A "These walls", az indítódal erős zongorás nyitányával adja meg a lüktetést, ezt folytatja - immáron zongora nélkül, de gitárokkal feltankolva - a "For you I will (Confidence)". Mindkettő vérbeli sláger, fülbemászó dallamokkal telítve, nem csoda, hogy ezeket szórták el a népnek. Személy szerint még kislemezt csináltam volna az "Air dry" c. számból is, hiszen stílusában az előbb említettekhez hasonló. A pattogós és domináns zongoraszó kísérete mellett Teddy magasabb hangszintre merészkedik, és persze ez is jól megy neki.
Jó számok vannak az albumon, de nehéz őket kiemelni, bevallom, nem tartom őket felejthetetlennek. Aki a zongora hangjára vágyik, annak ott van a "Night air" és az "A million years" (bár ezeknek inkább csak az indítást adja meg eme hangszer), valamint a "Look where we are now". Kellemes gitáros nótának ott van a "Seven days without you", a "Possibilities" és a "Gentlemen", amelyeket csak úgy jó elhallgatni pl. autóvezetés közben. És akik lassabb dallamokra vágynak, megkaphatják az "Underage thinking"-től, a "Try too hard"-tól és a "Love is a marathon"-tól, ezekben az akusztikus gitáré a főszerep.

Ajánlatként az "Air dry", mert ezt nagyon ki kellett volna adni:

Összegezve: 10/7, lehetett volna egy kicsit változatosabb, de ismétlem, ez egy jó album egy jó hangú énekessel. Nem tudom, hogy mennyire igazak a pletykák, de állítólag idén lesz végre új album, amely valószínűleg "March" munkacímmel fut majd.

Read Users' Comments ( 0 )

Hát... mint egy indie-rajongó, britpop-faló zenekedvelő, nem vagyok a falhoz vágva, de ha úgy nézem, elég jó a lineup. Olyan remek együttesek sorakoztak fel az idei Sziget fesztivál fellépői közé, mint a Muse, a Billy Talent, Enter Shikari, Faithless, Kasabian, Papa Roach, The Hives és még sokan mások.

  Sajnos egyiket sem ismerem/szeretem annyira, hogy kifizessem a lassan botrányosan drága napijegyet kifizessem bármelyikükért is (ennek ellenére később úgyis megbánom, hogy a Muse-Billy Talent-Kasabian kimarad), de be kell vallani, látott a Sziget már gyengébb lineup-ot is.

>>a folyamatosan bővülő listát itt olvashatjátok<<

Read Users' Comments ( 1 )

Jó hír a garázspunk banda rajongóinak! 2004-es feloszlásukat követően az énekes/zongorista Andrew McMahon Jack's Mannequin-re keresztelt szóló projektjét kezdte ápolgatni, mely olyannyira jól sikerült, hogy 2009-ben több toplistán is előkelő helyen szerepelt legutóbbi EP-jük (Dear Jack EP). 

  Ezután döntött úgy, hogy összehívja pár koncertre előző együttesének tagjait, valamint hogy kiadnak egy Best of válogatást.

  A kiadás időpontját április 27-ére tűzték ki, címe pedig Played in Space: The Best of Something Corporate. A tracklist alább olvasható:

01) Space
02) I Woke Up in a Car
03) She Paints Me Blue
04) Hurricane
05) Me and the Moon
06) Fall
07) Ruthless
08) I Want to Save You
09) Cavanaugh Park
10) If You C Jordan
11) Down
12) Punk Rock Princess
13) Walking By
14) The Astronaut
15) Konstantine (Previously Unreleased)
16) Watch the Sky (Previously Unreleased)
17) Forget December (New Mix)
18) I Woke Up in a Car (Adam Young Mix)
19) Wait (New Recording)

 Szerény véleményem szerint több sebből vérzik a tracklist, de mivel egy Best of-ról van szó, nem piszkálom, örüljünk neki, hogy hallunk felőlük.

  Az együttes tagjai nemrég megejtett live webchat-jük alkalmával azt is elárulták, hogy egyelőre nincsenek további terveik, mint például új LP kiadása, de örülnek, hogy kapnak felkéréseket élő fellépésekre. 

Read Users' Comments ( 0 )

Személy szerint Christina Aguilerát mindig is valamilyen szinten tiszteltem, mert egy remek popénekes, nem adta el magát, független, tehetséges, és remélhetőleg tényleg boldog.

  Egy ideje nem igazán lehetett felőle hallani, egy új albumról pletykáltak mindenfelé, most viszont megvan az új album borítója és hivatalos kiadásának dátuma is.

  Címe Bionic lesz, és június 8-án kerül a boltokba.

Read Users' Comments ( 0 )

Végre megérkezett az új Thirteen Senses-korong, amelyre már három éve várnak a lelkes rajongók (köztük én is). Se megjelenési dátum, se album cover, de bizonyos ideig ingyen meghallgatható az egész új album az együttes honlapján >>itt<<. Tessék sietni, megéri, mert le a kalappal a számok előtt.

(ahogy írtam, nincs borító, de azért teszek be egy képet a bandáról)

Ami biztos, hogy érzékelhető stílusváltás történt az együttes életében. A korábbi albumaikról (vélemények: >>itt a "Contact"-ról<< és >>itt a "The Invitation"-ről<<) azt írtam, hogy melankólikusak, a dalok kiválóak kikapcsolódáshoz, merengéshez stb. De a fiúk elhagyták ezt az irányvonalat, és egy kicsit ütemesebbre vették a tempót. Nem "zúzzák" végig a lemezt, de tény és való, hogy a dallamosabb nótákra mentek rá. Csupán 9 dal került fel az albumra, és ugyan ezek hosszabbak, mint az átlag, mégis darabszámban igen kevésnek találtam három év várakozás után. De nem lehet panasz a minőségre, az biztos.

Nézzük a dalokat:
Az együttes Myspace-oldalán már korábban elérhető volt néhány demó. Én mondjuk egynél leragadtam, méghozzá a "Crystal sounds"-nál, ugyanis itt úgy megijedtem, hogy nem mertem tovább hallgatni a dalokat. Egész egyszerűen brutális szám, mintha egy galoppversenyen egy lovon vágtázva hajtanék a cél felé, miközben ez a dal lenne a filmzene. Albumindításnak nem is lehetett volna jobb számot választani: először nagyon-nagyon utáltam, azt mondogattam magamban, hát hol a régi stílus? Aztán mivel ez volt az első dal, és a honlapon mindig meg kellett várnom, míg betölt a többi, addig ezt hallgattam, és egy idő után megszerettem. Most meg szinte ez a kedvencem, mert az erőteljes dallama megmarad a fejben egy idő után, új volt az ilyen szintű pörgés két nyugisabb lemez után.
A "The loneliest star" viszi tovább a lendületet, nem is akárhogy. Bár Will South nem bír tökéletes hanggal, de itt azért kiereszti rendesen, méghozzá szép tisztán (mert azért élőben vannak még hibák nála is..). Egy honlapon olvastam, hogy valaki úgy érezte, ebben a dalban A-ha/Snow Patrol/Mew-keresztezés történt - és jogos, az eleje valóban emlékeztet egy kicsit az A-ha stílusára, és maga a dal némileg a Mew zenéjére hajaz, de Snow Patrolt nem igazán tudok benne felfedezni. De azért nem mondanám azt, hogy "The loneliest star" mások tollával ékeskedne, szerintem remek dal lett.
Amit nagyon vártam, az a "Home" volt (aztán nem is ez lett a kedvencem). A Kyle XY c. sorozatban debütált, de sehol semmilyen formában nem adták ki, így csak egy rossz minőségű YouTube-verzió keringett az internet éterében. Azt rongyosra hallgattam, ugyanis ez a dal kicsit a megszokott Thirteen Senses-stílusra emlékeztet. Bár nincs zongora, azért a gitárjátékban fellelhetőek ismerősebb elemek.
Az "Imagine life" már inkább mondható valami Snow Patrol-szerűnek, talán a dob és az alapritmus miatt van bennem ez az érzés. Ettől függetlenül érdekesnek mondanám a dalt, de nem pont ez a kedvencem.
Az "Animals" felfogható amolyan különcnek: valójában két dalnak tekinteném, érezhető a két külön egység. Alapvetően lassú számokról van szó, kellemes balladákról, de váltakozó ritmusokkal. Visszatér végre a zongora, a dal végén uralja az instrumentális részt, ahol még egy vonósokkal domináló szimfonikus betét is helyet kapott. Egyébként ez a dal nem összekeverendő a "Contact"-en szereplő "Animal" c. számmal, sajnos nem volt túl kreatív a címválasztás az új album ezen dalánál.
Az "After the retreat" házon belül marad, szerintem az "Automatic" c. számra emlékeztet, de csak nyomvonalakban, ugyanis ez a dal sokkal tempósabb, jól illeszkedett volna a kezdő dalok mögé is.
Jön az "I saw stars disappear", melyre nehéz jelzőket találni. Ez sem a kedvencem, pedig nem rossz, csak semlegesebb a többinél. Pedig van itt zongora is meg felgyorsulós refrén, és instrumentális részek is jelen vannak, de valahogy kilóg a többi dal közül.
Az "Answer" igazából egy csoda: a régi stílus köszön vissza, melankólia megint, és mégse, mert az átvezető részek sietősnek ható dallamai után jöhet a lassú refrén egy kellemes nyújtással á lá Will.
Az album méltó befejezése lett az "Out there", amely 8 perces hosszával kicsit soknak tűnhet, de szokatlan élményt nyújt. Mintha előbújt volna Will South Mozart-énje: klasszikus, pattogós zongorás elemeket vitt bele a dalba. Aztán a szám szinte átfordul filmzenébe: nekem a Karib-tenger kalózai jutott eszembe, mely a végére lecsendesedik egy kellemes instrumentális betétbe.

Ajánlatként jön az "Answer":

Összegezve: 10/9, mert az egész album egyben hallgatva igazán remek lett, magával ragadó és lendületes. Szerintem jót tett az újítás, erre az albumra mindenképpen megérte várni. Bízom benne, hogy kapunk majd valami deluxe edition-t is (persze előbb jelenjen meg hivatalosan ez az album).

Read Users' Comments ( 0 )

Az amerikai rockbanda nemrég bejelentette, hogy június 8-án érkezik az új albumuk, mely az "Eureka" címet kapta. Az új lemez új felállással párosul: időközben Matt Winter, a csapat basszusgitárosa kilépett, hogy inkább az orvosi tanulmányaira koncentrálhasson.

Mindenesetre annyit lehet tudni még az albumról, hogy elméletileg 12 szám lesz rajta, és 2-4 bonus tracken gondolkoznak.

Íme a borító, amely szerintem igazán lenyűgöző lett: színes, kreatív, és semmiképp sem nevezném átlagosnak. Bízom benne, hogy hasonlóan sokszínű albumot kapunk!

Read Users' Comments ( 0 )

Megérkezett a harmadik single a The Betrayed albumról, a For He's a Jolly Good Felon lett az, végül is nem egy rossz választás, kis szájhúzogatás után nekem is sikerült megszeretnem a dalt, kifejezetten az a cool Lostprophets szám, kis irónia, semmi extra.

A videó meg olyan so-so. A történetből sok részletet nem sikerült levennem, annyi tiszta, hogy a bácsik rosszat művelnek, a srácok menőcsávósan zenélnek, és valószínűleg jó hideg lehetett a forgatáson. A dalhoz illik a koncepció, ráadásul van a végén egy To be continued..., na majd meglátjuk, ez most mit jelent pontosan.

Ami nem tetszett: túlságosan lassú. Ez egy pörgős, vagány dal, kérem szépen. Erre szinte az egész klip lassítva van. Nem jött be. Még a végén sincsen szinte semmi dinamika. A fekete-fehér világ viszont jó ötlet volt.
Mást így hirtelen nem tudok kiemelni, valahogy az elképzelés hibádzott itt, de ez lehet az én hibám is persze.

10/6, de ez egy kedves osztályzat a részemről. :)

Read Users' Comments ( 0 )

"I found a tidal wave begging to tear down the dawn..."

  A napokban kétségbeesetten kerestem valami jó piano-rockot, mire ráakadtam a Something Corporate-es Andrew McMahon side projektjének második albumára, ami tökéletes alanyként szolgált egy újabb review-hoz. 

  Míg az első lemez, az Everything In Transit akár egy gyenge SoCo utánzat is lehetne, addig a The Glass Passenger egy érett lemez saját hanggal és stílussal, mérföldekre a SoCo tinipunkrock-jától. Persze megvan benne ez az amerikai életérzés, amit le sem tagadhatna (American Love, Suicide Blonde), ugyanakkor megjelenik benne az igazi egyéniség, ami megkülönbözteti a J'sM-t a SoCo-tól, ezek a dalok a Swim, a Bloodshot, a Caves és még vagy fél tucat másik. 

  Saját szerepet kap a zongora, alapot ad a daloknak és nem csak a háttérben szól, miközben a gitárok másodhegedűsként szólnak tovább például az olyan nagyobb lélegzetvételű számoknál, mint a Caves vagy az Annie Use Your Telescope.

  Andrew McMahon hangját még mindig nehezen hallgathatónak tartom, nem tudom, képezi-e, ha nem, mindenféleképpen szüksége lenne rá, de mint említettem, ez is sokkal érettebb a korábbi időszakokhoz képest.

  Ez az album tökéletes felvidításra, elgondolkodtatásra, megkönnyeztetésre, a csillagokig utazásra, csodálatos szóvivője a modern pop-rocknak és a piano rock-nak, amit én ugye nagyon kedvelek - ha még nem lett volna tiszta.
  És ismét meg kell említenem, hogy ez az album sem/nem azoknak való, akik mindenben a bonyolult, összetett dallamokat, instrumentális elemeket keresik, ezt egyszerűen csak jó hallgatni, és akinek ez nem elég, annak a Jack's Mannequin nem éppen az ideális zenekar.

10/8 - Van pár dal (What Gets You Off, Orphans), ami annyira nem karakteres, de megéri meghallgatni, mert egy meggondoltan szerkesztett album. 

Read Users' Comments ( 0 )

 "...telling me I'm winning wars they created just to understand..."

  A Starry Eyed-ot egyszer vagy kétszer láttam a tévében, annyi esett le, hogy ez is valami Pixie Lott féle töltelék lesz, de aztán a minap nagyon beleragadt ez a dal a fejemben, és rájöttem, hogy gyakorlatilag nem is rossz. Huszonhárom évesen egy albumtöredékkel a háta mögött a BBC "2010 hangja" és a Brit Awards kritikusok díját elnyerve Ellie tökéletesen kezdte a karrierjét. 

  Goulding 2008 óta dolgozik zenészként, és habár csak 2009 őszén írta alá a szerződését a Polydor-ral, e hó elsején máris kijött egy alig 35 perces anyaggal, ami elsőre talán kevésnek tűnhet, de közelebbről vizsgálva egy tartalmas lemezről beszélünk.

  Ez az elektronikus dance dolog olyan hölgyeményeknek hozott sikert eddig, mint a Florence + The Machine vagy a Marina & the Diamonds, hozzájuk csatlakozik Ellie Goulding is egy kellemes, álmodozó hangulatú lemezzel a szerelemről és dühről, tarkítva nem mindennapi hangjával és dalszövegírói képességeivel.
  Amit a kétszer ennyi idős zenészek albumok alatt nem tudnak kifejezni, azt ő mindössze 23 évnyi tapasztalatával és kislányos bájával intéz el. ("Who am I to say I'm always yours..?") 

  Habár ez a fátyolos, nem egészen stabil lábakon álló hang egyeseknek az aranyosból egy idő után átcsúszhat az idegesítőbe, és a szintis, Imogen Heap-et idéző hatások (Your Biggest Mistake) is lehet, hogy jobban fekszenek egy kifejezetten ilyen zenét kedvelő hallgatónak, azért a tehetséget mindenkinek meg kéne benne látnia.

  A két legerősebb track itt is az első két single lett (Starry Eyed, Under The Sheets), de van még jó pár kreatív, ritmusos és kedvelhető dal (The Writer, Wish I Stayed, Guns and Horses).

10/8 - Mindenkinek csak javasolni tudom, aki egy friss, új hangra szomjazik.

Read Users' Comments ( 0 )

Bizonyos nagy események közeledtével egyre kevésbé szomjazom új zenére, úgyhogy unaloműzésként íme újabb öt párnyi azonos/és mostmár csak hasonló is, mert ehhez volt kedvem - zeneszám összehasonlítva, kivesézve, etc.

YOU FOUND ME
Kelly Clarkson
The Fray

  Azt tudni kell, hogy igen nagy rajongója voltam Kelly-nek a Breakaway-es időszakában, úgyhogy a választásomnak semmi köze nincs ahhoz, hogy mostmár utálom. A Breakaway igenis egy klassz album, menő lányoknak való, meg olyanoknak, akik menő lányoknak akarják érezni magukat, ez a dal is tele van jó kis dallamokkal, Kelly elképesztő hangjával, de azért mégis, egy ilyen tinirock dalt mindenki össze tudna hozni, a piano rock kicsit érzékenyebb műfaj, és a The Fray ezzel a dallal elegánsan lavírozott el a buktatók közt, sikeresen elérve a célt, miszerint is a pop rock és a piano rock műfaj követelményeinek is megfelelő, igényes dalt hoztak össze, ami még a közönségnek is tetszik.

  Ettől persze a Kelly-féle dal is jó, ismételten, nehogy szó érje a ház elejét.

LULLABY 

Cure
OneRepublic
Starsailor 

Oké, hát, ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak a Cure zsenialitása felett? Egyértelmű, hogy az eredeti, az alap, az egyetlen és leutánozhatatlan az első. Cure-ról amúgy nem sokat tudok, egy-két számot ismerek alaposabban, de ez a megfoghatatlan zseni, ami a dalaikban van megkérdőjelezhetetlen. Ez a szám meg egyszerűen tökéletes. Tökéletesen depresszív, elszállt és ijesztő. Én speciel félek tőle. 

  Egyértelmű, hogy a britpopper James Walsh és a Denver-based Ryan Tedder-féle bandák labdába sem rúghatnak, viszont ha csak őket hasonlítanám össze, a brit úriembernek kéne adnom igazat. Tedder-nél már az album koncepciójába is csúsztak hibák, ez a Lullaby például nem való albumzárónak, meg olyan kis langyi egy ilyen eredeti bandának. 

TELL ME IT'S (NOT) OVER
Meese
Starsailor

Jézusúristen. Mikor ezt felírtam, még nem igazán realizáltam, mibe ártom magam. A két együttes nagyjából ugyanabban az időben ostromolta a szívem (a brit "fiúbanda" talán kicsit előbb), és tudom, hogy meg fogom bánni, de most jó kedvem van, tehát Patrick Meese és sleppje változatát választom. Abban olyan frissesség és egyszerű nagyszerűség (vagy nagyszerű egyszerűség) van, olyan szívmelengető, sosem felejtem el, mikor először hallgattam.
  A Starsailor esetében annyi, hogy 2009-es albumukon már érezhető a fáradtság, a fásultság, a sikertelenség miatt érzett keserűség, ez nagyon kihatott a lemezükre is, hiába tértek vissza a maroknyi rajongótábor nagy örömére az eredeti stílusukhoz. James Walsh is már családos ember, és persze nem mondom, hogy eltolták a lemezt (már bocsánatot kértem, hogy először ezt mertem kijelenteni), de a Meese jobban célbatalált ezzel a dallal.

  Persze tudnék érvelni akkor is, ha másként döntöttem volna, nehogy azt higgyétek.

WAKING/WAKE UP
OneRepublic
Three Days Grace

Ébresztő, Ryan Tedder, remekül csinálod a dolgodat Bono majmolása nélkül is. A Waking Up-ban kicsit el lett túlozva a drámai hatás és a monumentalitás, Ryan sem egy isten, és hiába jó a dal, számomra nem kérdéses, hogy a dühös, ajtócsapkodós, ablakbetörős hard rock viszi a pálmát, nem az erősen és ismételten csak "sokat akar a szarka" feeling.

  Az amúgy a OneRepublictól szokatlan hegedű-zongora kombót így is veri az egyszerű gitár, az alternatív rock, Adam Gontier dohányos, rekedtes hangja, a méreggel teli szövegek. Nehéz és sikertelen vállalkozás volt megírni egy második Tyrant-et Ryan Tedder részéről.

SAVIN/SAVE ME
Nickelback
Shinedown

  Azt kellett észrevennem, hogy mára ciki lett Nickelback-et hallgatni. A valaha olyan ígéretesnek induló garage-rock banda eladta magát a gyárrock-nak, hangszerelésileg, szövegileg is, nincs meg már benne az a tartalom és lélek, ami miatt annyira megszerettem őket még (úristen) négy éve. UGYANAKKOR ez speciel a banda régebbi és kiemelkedő munkái közé tartozik, és felelős sok olyan kis behatásért, ami miatt azóta is igénylem az ilyesfajta alternatív rockot. 

  A két album, ezzel együtt a két dal ugyanabban az évben (2005) jöttek ki, mindkettő single lett, mindkettő sikeres lett, mindkettőt úgy imádom, ahogy annak rendje vagyon, de tény, hogy Brent Smith maradt az albumon megszokott vonalon, szövegileg, hangulatilag, Chad Kroeger viszont megmutatta, hogy kinőtték apa garázsát, és megmondták a magukét. Gyakorlatilag életem sztorija a Savin Me. 

Linkek az együttesek neveire kattintva.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...i am the light in the dark, i am the match, i am the spark..."

Mikor még csak a This Is The Life-ot ismertem Amy-től, és megnéztem egy-két interview-t vele, úgy gondoltam, hogy akit Travis-ék Turn c. dala inspirált a zenélésre, az rossz ember nem lehet. 

  Később aztán elég komolyan bele is szerettem a skót hölgy debütáló albumába, és mikor hallottam az új lemezről, nagyon megörültem. Az első single, ami a Don't Tell Me That It's Over címet viseli egész csinos lett, mondjuk ki: imádom, de hallva az egész lemezt, már egyáltalán nem biztos, hogy ez a leghitelesebb szószólója a Curious Thing-nek.

  Az album első fele egy elbűvölően bájos témára épül, Miss MacDonald elmélkedéseit hallhatjuk az életről olyan elbűvölő dallamokba bújtatva, mint a Spark és a Love Love fülbemászó melódiái. Sokkal több az elektromos gitár és a zongora (a vonósok azonban az első single után el is tűntek - nem vicces, reménykedtem egy ideig, hogy talán többet kapunk belőle), de az akusztikus gitár is (melyen Amy saját kezűleg játszik) szépen megmaradt, egy kis élt, és nosztalgikus hangulatot adva a lemeznek.

  Ami nekem fura volt, és aminek nem különösebben örülök, hogy az énekesnő mintha lejjebb vett volna a hangjából, nem mer talán kísérletezni a magasabb dallamokkal (mint anno a Run-ban), pedig ezt a hangot bűn másfél oktávba zárni. 

  Folytatva a lemez második felével, kicsit egysíkúbb lesz a repertoár, jönnek a gitárpop, aranyos, kislányos dalok (This Pretty Face, My Only One), ezekkel sincs semmi baj, csak talán nem a legjobb választás egy Troubled Soul után (ami amúgy egy highlight-ja a lemeznek) betenni a Next Big Thing-et. 

  Pár helyen, ha a saját igényeimnek megfelelően alakíthatnám a lemezt, akkor a Give It All Up-ba kicsit színesebben variált témát, a What Happiness Means To Me-be meg kevesebb erőltetett drámaiságot vinnék, és tökéletes lenne.

10/8 - A sokat akar a szarka-feeling miatt, amúgy nem csalódtam. 

Read Users' Comments ( 0 )