Bizonyos nagy események közeledtével egyre kevésbé szomjazom új zenére, úgyhogy unaloműzésként íme újabb öt párnyi azonos/és mostmár csak hasonló is, mert ehhez volt kedvem - zeneszám összehasonlítva, kivesézve, etc.
Azt tudni kell, hogy igen nagy rajongója voltam Kelly-nek a Breakaway-es időszakában, úgyhogy a választásomnak semmi köze nincs ahhoz, hogy mostmár utálom. A Breakaway igenis egy klassz album, menő lányoknak való, meg olyanoknak, akik menő lányoknak akarják érezni magukat, ez a dal is tele van jó kis dallamokkal, Kelly elképesztő hangjával, de azért mégis, egy ilyen tinirock dalt mindenki össze tudna hozni, a piano rock kicsit érzékenyebb műfaj, és a The Fray ezzel a dallal elegánsan lavírozott el a buktatók közt, sikeresen elérve a célt, miszerint is a pop rock és a piano rock műfaj követelményeinek is megfelelő, igényes dalt hoztak össze, ami még a közönségnek is tetszik.
Ettől persze a Kelly-féle dal is jó, ismételten, nehogy szó érje a ház elejét.
LULLABY
Oké, hát, ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak a Cure zsenialitása felett? Egyértelmű, hogy az eredeti, az alap, az egyetlen és leutánozhatatlan az első. Cure-ról amúgy nem sokat tudok, egy-két számot ismerek alaposabban, de ez a megfoghatatlan zseni, ami a dalaikban van megkérdőjelezhetetlen. Ez a szám meg egyszerűen tökéletes. Tökéletesen depresszív, elszállt és ijesztő. Én speciel félek tőle.
Egyértelmű, hogy a britpopper James Walsh és a Denver-based Ryan Tedder-féle bandák labdába sem rúghatnak, viszont ha csak őket hasonlítanám össze, a brit úriembernek kéne adnom igazat. Tedder-nél már az album koncepciójába is csúsztak hibák, ez a Lullaby például nem való albumzárónak, meg olyan kis langyi egy ilyen eredeti bandának.
Jézusúristen. Mikor ezt felírtam, még nem igazán realizáltam, mibe ártom magam. A két együttes nagyjából ugyanabban az időben ostromolta a szívem (a brit "fiúbanda" talán kicsit előbb), és tudom, hogy meg fogom bánni, de most jó kedvem van, tehát Patrick Meese és sleppje változatát választom. Abban olyan frissesség és egyszerű nagyszerűség (vagy nagyszerű egyszerűség) van, olyan szívmelengető, sosem felejtem el, mikor először hallgattam.
A Starsailor esetében annyi, hogy 2009-es albumukon már érezhető a fáradtság, a fásultság, a sikertelenség miatt érzett keserűség, ez nagyon kihatott a lemezükre is, hiába tértek vissza a maroknyi rajongótábor nagy örömére az eredeti stílusukhoz. James Walsh is már családos ember, és persze nem mondom, hogy eltolták a lemezt (már bocsánatot kértem, hogy először ezt mertem kijelenteni), de a Meese jobban célbatalált ezzel a dallal.
A Starsailor esetében annyi, hogy 2009-es albumukon már érezhető a fáradtság, a fásultság, a sikertelenség miatt érzett keserűség, ez nagyon kihatott a lemezükre is, hiába tértek vissza a maroknyi rajongótábor nagy örömére az eredeti stílusukhoz. James Walsh is már családos ember, és persze nem mondom, hogy eltolták a lemezt (már bocsánatot kértem, hogy először ezt mertem kijelenteni), de a Meese jobban célbatalált ezzel a dallal.
Persze tudnék érvelni akkor is, ha másként döntöttem volna, nehogy azt higgyétek.
Ébresztő, Ryan Tedder, remekül csinálod a dolgodat Bono majmolása nélkül is. A Waking Up-ban kicsit el lett túlozva a drámai hatás és a monumentalitás, Ryan sem egy isten, és hiába jó a dal, számomra nem kérdéses, hogy a dühös, ajtócsapkodós, ablakbetörős hard rock viszi a pálmát, nem az erősen és ismételten csak "sokat akar a szarka" feeling.
Az amúgy a OneRepublictól szokatlan hegedű-zongora kombót így is veri az egyszerű gitár, az alternatív rock, Adam Gontier dohányos, rekedtes hangja, a méreggel teli szövegek. Nehéz és sikertelen vállalkozás volt megírni egy második Tyrant-et Ryan Tedder részéről.
Azt kellett észrevennem, hogy mára ciki lett Nickelback-et hallgatni. A valaha olyan ígéretesnek induló garage-rock banda eladta magát a gyárrock-nak, hangszerelésileg, szövegileg is, nincs meg már benne az a tartalom és lélek, ami miatt annyira megszerettem őket még (úristen) négy éve. UGYANAKKOR ez speciel a banda régebbi és kiemelkedő munkái közé tartozik, és felelős sok olyan kis behatásért, ami miatt azóta is igénylem az ilyesfajta alternatív rockot.
A két album, ezzel együtt a két dal ugyanabban az évben (2005) jöttek ki, mindkettő single lett, mindkettő sikeres lett, mindkettőt úgy imádom, ahogy annak rendje vagyon, de tény, hogy Brent Smith maradt az albumon megszokott vonalon, szövegileg, hangulatilag, Chad Kroeger viszont megmutatta, hogy kinőtték apa garázsát, és megmondták a magukét. Gyakorlatilag életem sztorija a Savin Me.
Linkek az együttesek neveire kattintva.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése