"...for every taste, for every try, for every cry that never dry..."

  Különös, hogy Natasha Bedingfield sosem úgy épült bele a köztudatba, mint egy igazán tehetséges popénekes, hanem mint egy samponreklám dalának előadója. Pedig aztán csinál érdekes dolgokat is ez a lány. Először is a hangja ezerszer jobb, mint a legtöbb énekesnőnek, akik mára már minden csapból folynak, valamint eddig három albumból kettőt kétszer is kiadott, csak azért hogy még több dalt pakolhasson fel rájuk.

  Ez történt 2010-es Strip Me-jével is, melyet megtoldott három dallal, majd idén megint kiadott. Ami pedig igazán szerethető és előnyös ezzel az albummal kapcsolatban, hogy nincsen egységes hangzás rajta. Vannak a zongorás dalok (Recover), a slágergyanús számok (Pocketful of Sunshine), a klasszikus Bedingfield-popslágerek (Run-Run-Run), a "kérlek ne legyél Leona Lewis" balladák (Try), az "ez vajon hogy került ide?" diszkósított darabok (Touch) a "köszönjük, hogy Ryan Teddert is felkérted producernek"-féle r'n'b nóták (Strip Me) és még sok-sok más.

  Összességében véve, ha még el is tünedezik egy-két dal a tizenhat szám tengerében (Can't Fall Down, Little Too Much, No Mozart), egy egészséges, túlnyomó részben jókedvű poplemezt kaptunk, aminek igenis nagyobb hírverést kéne kapnia. Lepontozódik azonban azért, mert valóban hiányzik az a fajta természetesség, ami miatt a These Words vagy az Unwritten kőbe vésve örök slágerek maradnak. 10/6

Read Users' Comments ( 0 )

"...we've learnt to walk but now it's time to run, a change is gonna come..."

Hány helyen ronthatja el egy brit X Factoros nyertes a karrierjét?
  Nézzük csak, például saját magáról nevezi el debütáló lemezét (pipa), első két kislemeze az album két leggyengébb száma (pipa), a harmadik pedig egy feldolgozás (pipa)... Nos, Olly Mursnek még szerencséje van, hiszen ő a hatodik évadnak csupán második helyezettje lett, így simán megbocsátjuk neki ezt a pár ballépést. Míg szegény Joe McElderry szerencsétlen The Climb-feldolgozásával bajlódik, és különösebb sikerek nélkül ünnepli győzelmét, Olly karrierje még csak most indul be igazán. Murs már fizimiskára is sokkal kedvelhetőbb, stílusa pedig laza, bohókás, szereplése az X Factorban is kiemelkedőbb volt, mint McElderry-é, mosolyától pedig lányok milliói rogynak össze, nem csoda, hogy Murs nagyobb népszerűségnek örvend.

  Eltekintve attól, hogy a Please Don't Let Me Go és a Thinking Of Me igazán nem illenek Olly személyiségéhez, egy rakás másik dal ott van, hogy képviselje, amiért Olly-t igazán megszerettük. A dalok írásában is egytől-egyig közreműködött, ennek köszönhető, hogy a dalok személyesebbek, a hallgató is érzi, hogy valódibbnak hangzanak, nem csak odadobálta neki egy profi zeneszerző csapat, valamint végtelenül pozotív az egész lemez. Van minden: trombiták (Change Is Gonna Come), zongorák (Ask Me To Stay) hagyományos r'n'b alapok (Don't Say Goodbye), kórusos együtténeklés (A Million More Years), és szívbemarkoló éneklés (Heart On My Sleeve), és ahhoz képest, hogy X Factoros a pasi, egészen kevés a lemezen a nyálas, szerelmes dal. Olly hangja nem túlképzett, mint például szegény Alexandra Burke-é, de nem is túl nyers, éppen elég pasis, úgyhogy összességében egy bizalomgerjesztő, szimpatikus első lemezt veszünk a kezeink közé, ha úgy döntünk, adunk Olly-nak egy esélyt.

10/8 - Néhol el van dobálva pár gyengébb dal (Accidental, Hold On), de Leona Lewis Spirit c. lemeze után ez eddig a legígéretesebb dolog, amit a világ a Sycótól kapott.
A szerző ajánlata: Change Is Gonna Come, Heart On My Sleeve, BusyAz albumborítóról: Az odáig rendben, hogy sok kis Olly, de fejét kéne venni annak, aki azt a szerencsétlen vörös feliratot tervezte.
 

Read Users' Comments ( 0 )

"...there's only one carrot and they all gotta share it..."

  Igen, igen, tudjuk, Bruno Mars az év legújabb legnagyobb tehetsége, minden lány azt kívánja, hogy a fiúja a Just The Way You Are-t szerenádozza el neki a balkon alatt és miegymás. De miért is Bruno Mars a legújabb popszenzáció?
  Először is, mert egy hihetetlenül szerethető figura, ha éppen nem vigyorog, mint egy ügyefogyott. Eszméletlenül nagy tehetsége van a slágerek írásához, hangterjedelmével bármit el tud énekelni, és ötletesen, kreatívan ragadja meg a dalait, és hihetően adja őket elő. Lemeze is tisztán két részre bontható. A gyenge dalokra (a sort a Just The Way You Are nyitja elképesztően nyálas és jellegtelen voltával, és az olyan számok követik, mint a Lazy Song, az Our First Time és a Count On Me), és a kiemelkedő dalokra, melyek sokban különböznek mindentől, amit Bruno, vagy bármelyik más popénekes eddig csinált (The Other Side, Liquor Store Blues, Talking To The Moon). Emellett Bruno is két Brunóra bontható, a menő csávó, na most aztán megmondom, ágybaviszlek-Brunóra (Marry You, Runaway Baby) és az érzelmes, értelmes, gondolkodó zenészre (Grenade, The Other Side).
  Zenéjében egyszerűen megvan az az eredetiség, ami miatt senkihez nem lehet igazán hasonlítani (a The Other Side-ban azért felfedeztem némi Chris Isaak - Wicked Game és Gorillaz - Feel Good Inc hasonlóságokat, csak megjegyezném), ügyesen gyűjti maga köré a vendégszereplőket (Damian Marley, Cee-Lo, B.o.b.), telepakolja nem várt elemekkel a dalait, melyek aztán úgy raktározódnak el az ember fejében, hogy "ez aztán valami, ilyet még nem hallottam."10/8  Azon kívül, hogy nem tudjuk eldönteni, melyik Bruno is az igazi, azt meg kell hagyni, hogy okos a pasi.

A szerző ajánlása: Runaway Baby, The Other Side, Liquor Store Blues

Read Users' Comments ( 0 )

Nem igazán kalandozom az R&B világában, de egyszer egy barátnőm javaslatára megismerkedtem Thicke debütáló albumával. Aztán meg rájöttem, hogy egy olyan összerakott lemezzel van dolgom, hogy csak na, elejétől a végéig és oda meg vissza imádom.

Thickét (illetve az első albuma után gondolt egyet, és a rendes nevén, azaz Robin Thicke-ként folytatta) eléggé egyedi torokkal áldotta meg az ég, bár megérteném, ha sokan kissé vinnyogósnak meg nyekergősnek tartanák, de ezekhez a számokhoz nagyon is passzol az ő már-már irracionálisan magas hangja. Amúgy dalszövegíróként és producerként is jegyzik, más előadók albumaiban is közreműködött, ennek eredménye három Grammy.

Szóval összeségében egy R&B/soul stílusú albummal van dolgunk, egytől eltekintve élvezet volt hallgatni az összes számot, hiszen Thicke nagyon jól használja különleges hangját a stílus adta lehetőségekben. Mindenki megtalálhatja a hangulatának megfelelő dalt, hiszen van itt gyors és lassú szám is, kombinálva sokféle hangszerrel, hogy ne hiányozzon semmi. Itt minden egyedi, semmi tucatritmus, csak arra figyelhet fel az ember, hogy hoppá, egyik dalnak sincs köze a másikhoz, mert teljesen különállóak és összetéveszthetetlenek.

Akkor a számokról:
Legelőször a "When I get you alone" c. dalt hallottam tőle. Maga a nóta igazán vicces, hiszen Thicke Beethoven 5. szimfóniájával ötvözi ezt a dalát, és ebből valami hihetetlenül egyedi és szokatlan egyveleg lett, nagyon jó értelemben. A másik single a "Brand New Jones", amely szintén hallgatóbarát, hiszen olyan kis tapsolós, táncolós, éneklős, szóval ki ne szeretné, ezt lehet megismertetni a néppel.
Na igen, az ismerkedés.. Még véletlenül se a "Suga Mama"-val kezdjetek, mert még a végén menekülés lesz belőle. Ebben a dalban kiveri a biztosítékot a hangjával, volt, hogy azt hittem, egy szájharmonikát fúj, pedig ő nyekegett. Plusz maga a szám is elég őrült, a közepén nem is igazán lehet ritmust felfedezni, de épp a különcsége miatt szerethető.

Említettem, hogy mindenféle hangulatra van valamije ennek az emberkének. A gyorsabb dallamokra vágyakozóknak ott van pl. a "Lazy bones". Nekem csak amolyan dzsungel-dal, mintha őslakosok énekelnének üstdobokkal karöltve, plusz hozzájuk csapódott Thicke, és "tüptürüp"-özik velük (na meg először valamiért azt hittem, hogy "jungle" van a refrénben). Aztán ilyen pörgősebb dal még az "I'm a be alright" is, ahol ismét jön a tapsikolás, na meg a magas hang, mely végig uralja a dalt, és tudatosulhat bennünk, hogy igen, Thicke tud valamit. A "Flowers in bloom"-ban a dob (vagy dobgép? nem vagyok otthon az ilyesmik felismerésében..) kapja a főszerepet, adja a ritmust, és a végeredmény egy pörgősebb ballada. A "Flex" pedig kicsit rockosabb lett, hogy még vegyesebb legyen az album. Itt gitárszólók is helyet kaptak a háttérben, de azért az alap megmaradt az R&B-nél.

De hogy be tudjunk lassulni, kaptunk jópár ilyen jellegű dalt is. Rögtön ott a nyitás, az "Oh, shooter" (ebből duett is készült Lil Wayne-nel, de szörnyű, legszívesebben eltiltanék tőle mindenkit), melyet hallgatva amolyan dülöngélős érzés tört rám, persze az alapritmus az oka, de így a jó. Megint jövök a viccességgel, de ez azért van, mert Thicke sokszor játszik a hangjával, és amikor ennek a dalnak kb. a felénél amolyan kisgyermek-stílusban belebeszél a dallamba, az emlékezetes maradt számomra. Aztán van nekünk egy "The stupid things"-ünk, mely egyértelműen a legszebb ballada az albumról, egy szál zongorával alkot (nálam legalábbis) marandót az énekes. A "Vengas conmigo"-ban vegyíti az angolt a spanyollal, és a dal hangulata engem simán elrepített Spanyolországba, el tudnám képzelni, ahogy sombreróban énekelnek a tűz körül az emberek. A "Make a baby" szerintem mosolyt csal az arcra az akusztikus gitárral és a lassú-gyors váltásokkal, meg részeg énekesekre emlékeztető dalolászással, a "She's a gangsta" dobkezelése pedig olyan érzést kelt bennem, mintha tevegelnék a sivatagban, vagy bólogató kutyát játszanék a kocsiban (fura asszociációkat idéz elő ez az album). A záródal a "Cherry blue skies", melyben vannak altatódalra emlékeztető átvezetések és magas hanggal nyújtások, a végén meg kicsit Michael Jackson-osra veszi a figurát a kiáltásaival.

Ami egyáltalán nem maradt meg, az "A beautiful world", mindig eltekertem, és sehogysem akart megmaradni a fejemben, és hiába hallgattam meg most is, túl lassú egyszerűen, óriási kakukktojása az albumnak.

Ajánlatként jön a "When I get you alone", mert én is emiatt kedveltem meg, és érdemes ezzel kezdeni az ismerkedést.

Összegezve: 10/9,5 simán, a maga stílusában kiemelkedőnek tartom ezt az albumot, és azt hiszem, össze fogom szedni magam a többi lemezéhez is.

Read Users' Comments ( 0 )

 "Everyone exaggerates a tiny little bit to make that shit sound more gangster than it really is..."

  

  Mikor a Linkin Park rapper-e, Mike Shinoda belevágott a rockbanda stílusától teljesen eltérő műfajú lemez elkészítésébe, a legtöbb kritikus úgy gondolta, ez a próbálkozás sem lesz több minden más hip-hop albumnál, azonban ebben tévedtek, nem is kicsit.

  Shinoda olyan nevekkel dolgozott a Fort Minor debütáló albumán, mint Common, Black Though, Styles of Beyond és Jay-Z. Ők együtt egy olyan rap lemezt hoztak össze, amin megtalálható a műfaj minden alap eleme, mégis sztereotípiák nélkül szórakoztatja a hallgatót. 

  Habár Mike Shinoda épp elég teret kapott a Linkin Park mindhárom albuma alatt, hogy kiélhesse a rap iránti szenvedélyét, egyértelműen jobban élvezi, hogy saját maga komponálhatta meg a dalokat a saját lemezéhez. Olyan slágerszámokat írt meg, mint a Petrified vagy a Cigarettes, mely dal például a rádióban hallott erőszakosabb rap-nek pont az ellentéte, és ez elé az elcsépelt gengszter stílus elé állít görbe tükröt. 

  Nem hiányozhat a lemezről a társadalomkritikus, megmondós dal sem (Kenji), vagy a líraibb, erősen r'n'b hangzásvilágú Where'd You Go sem, melyen Shinoda Holly Brook-kal és Jonah Matranga-val dolgozott együtt. 

  Személy szerint azt kedvelem ebben az albumban, hogy minden dal saját háttérrel, történettel rendelkezik, nem veszíti el magát a rap megannyi képviselői közt, és olyan karakteres számokkal ajándékoz meg minket, mint a Right Now, a High Road vagy a Red to Black. Mike Shinoda pedig amúgy is egy csupaszív, kedves személyiség, és csak úgy sugárzik belőle, hogy szereti, amit csinál, ezt pedig mindig jó érzés látni/hallani.

10/8, mert talán nem váltott világot, és nem teremtett új stílust, de attól még egy teljesen korrekt, egész album, amit élvezet hallgatni.

Read Users' Comments ( 0 )

A kedvenc zenei produceremet ért támadások és a Shakira által ért csalódások miatt döntöttem úgy, hogy beteszem ezt ide. Én. Mikor a tévében láttam, először nem is tudtam, hogy miről van szó, hiszen az albumon nem találtam ezt a dalt (nem baj, nem hiányzik), és most sem igazán tudom, hová tartozik, de mindegy is.

  A post elején Ryan Tedder-ről beszéltem, akit folyamatosan azzal vádolják, hogy saját magát másolja, ugyanazokat az alapokat használja fel a saját dalaihoz, és az általa másoknak írt dalokhoz, és ha már itt tartunk, Timbaland akkor mit csinál? Szerintem minden zenésznek megvannak a saját elemei, alapjai, amivel dolgozik, ennél a dalnál speciel nem tudtam, hogy Timbaland producelte, mégis volt egy ilyen gyanúm, és igazam is lett.

  Lil Wayne meg nem tud semmit, még rappernek is borzalmas, és több szót nem vesztegetnék rá.

  A klip alapjában véve jó, amilyet egy ilyen dalhoz el lehet képzelni, tánc, táncosok, nagy dübörgő hangszórók, meg Shakira Szabadságszobornak öltözve (wtf).

  Maga a szám nem rossz, kicsit egyhangú, a bridge-et teljesen ki kellett volna belőle hagyni, felesleges és illúzióromboló, nagyjából ezzel rontotta el Shakira az albumát is, minden elfogadható dalt romba döntött.

  10/6

Read Users' Comments ( 0 )

Azt tudnotok kell, hogy én a The Fray-t feltétlenül szeretem. Komolyan.

A The Fray-t én akkor is szeretem, ha elcsesznek valamit. Azt már nem ronthatják el, amit letettek az asztalra, nekem a How To Save A Life és a self titled lemezek mindig is egy csoda lesz, tehát ennyi. Egyik banda sem áll olyan közel a szívemhez, mint ők.

  Beismerem én, ha valami nem olyan jó, Isaac Slade is csapnivaló színész, Never Say Never klipjében is wétéef, de persze az ilyeneket megtanulja szeretni az ember énszerintem.

  Timbaland nálam olyan szinten van respekt kategóriában, hogy ő emelte ki másik nagy kedvencemet, a OneRepublic-ot az ismeretlenség homályából, és - habár az eredeti Apologize még ma is százszor jobb, mint a remix -, ezért jár neki a köszönet. Különben meg szerintem elég gáz, hogy olyan tehetségtelen "zenészekre" vesztegeti az idejét, mint Madonna, meg Chris Cornell, meg istentudja még ki.

  Esthero meg gondolom a csaj x] Na, őt nem ismerem. Nem is nagyon hiányozna a dalból, ha valaki elküldené melegebb éghajlatokra.

  A DALRÓL. Egyszerűen korszakalkotó ötlet, és igazán becsületreméltó, hogy Isaac átengedte a "helyét" Joe-nak, és nem Isaac viszi az éneket, hanem csak elzongorázgat. Joe-nak kivételesen érzékeny hangja van, vékony, de mély, viszont magas, ha kell, és valami eszméletlenül különleges. Én ilyen hanggal neki nem állnék énekelni (és ez nem sértés, csak észrevétel, hogy neki ez hogy jött, mert erre nem mindenki mondja rá, hogy A Hang), hanem maradtam volna autószerelőnek (szerencsére ez esetünkben nem így történt).

  A dob, ugye a dob. Benjamin Wysocki... gondolom, nem esett neki jól, hogy előbb kirángatják a rock 'n' roll zúzásból a The Fray kedvéért, aztán áttolják r'n'b-be, szerintem jól végezte a kiszabott munkát :-)

  Dave-ből keveset lehet hallani, van pár guitar strike-ja neki is, bár ő szólóban tolja inkább jobban koncerteken.

  A dallam szerintem nagyon elragadó, itt zeng a fülemben, "cause I don't wanna let you go"... Szövegileg persze nem valami izé, bár az "undertow" az egyik kedvenc angol szavam, delényegamilényeg, hogy Timbaland csak keverjen, ne írjon szöveget, köszike.

  Összesítve, nekem most nagyon rossz napjaim vannak, fejem nyolcfelé áll, és mivel elég "muzikális" vagyok, nekem ez olyan volt, mint egy falat kenyér most, hogy a fülhallgatóm is rossz volt egész héten, és buszon meg városban is böjtölnöm kellett.

  NEKEM-NAGYON-TETSZIK.

  Ami persze azonnal beugrott, hogy remélem, ezáltal Európában, meg a popmajmoló Magyarországon is egy kicsit többen ismerik meg a The Fray-t.

  Köszi Timbaland, bírlak.

  The Fray-től meg azt kaptam, amit vártam.

  Bár a csajt még mindig beborítanám egy busz alá. Ha Joe King-nél van a mikrofon, ne beszéljél közbe! :D

10/9, egyértelműen, milliószor meg tudnám hallgatni még.

Read Users' Comments ( 0 )

Nos... Nelly Furtado nem tartozik a kedvenc előadóim közé... (na, remeg a kezem, bocs a typo-kért, igyekszem figyelni) Deeee mégis, azt hiszem, a mai "menő"-nek számító énekesek közül ő az egyetlen, aki - nagyon finoman fogalmazva - nem kurvult el. :)
  Míg Rihanna ártatlan kislányként kezdte, és ma már mintha... na jó, inkább nem kezdem el, tudjátok, mire gondolok. Madonna is jó zenét tolt régen, de mára elkeseredetten próbál menőnek tűnni. Britney Spears-ről nem is beszélve... Lady Gaga mondjuk korrekt csaj (vagy pasi), ő már zenei ribiként kezdte a pályafutását ^-^

  Nelly Furtado Maneater c. számánál volt nálam kisebb szívroham, azt hittem, ő is elkezdi eladni magát, de nincs rá szüksége, mert nekünk van szükségünk rá, és ezért támogatjuk. Én főleg az új albuma letöltésével (Y) :)
  Nahm, hát nekem Nelly Folklore c. albuma tetszett, ami tényleg egy folk lemez volt, mindenféle volt rajta, és tudtam, hogy azt nagyon nem múlhatja felül az első spanyol nyelvű lemeze sem. Igazam is volt. :) 
  Két számot már előre öt csillaggal díjaztam, az egyik a Manos Al Aire, a másikról majd később, de a Mira már tudja, melyik az ;) Szóval... 
  Ilyen kis RBD-s light-os lemez ez (RBD = feloszlott mexikói popperbanda, bírtam őket ;)), főleg hip-hop elemekkel tarkítva, némi r'n'b is fellelhető a stílusban, ami még jó is lenne, de egy bajom volt ezzel.

  Nelly Furtadonak alapjában véve orrhangja van. És azzal, hogy spanyolul énekel, ezt mégjobban kiemelte, amitől kicsit ilyen bugyuta hangzást ért el. Kompenzálta ezt a vendégmunkásokkal (Alex Cuba, Alejandro Fernandez és Josh Groban, csak hogy pár példát említsek), amik a lemezen csak hemzsegtek, meg némi erős vokállal is elérte, hogy háttérbe szoruljon a hangja, így viszont a popos, szintis, gépi hangzás került fül elé, ami szintén nem túl szerencsés.
  Szóval meghallgattam az albumot, nekem bejött, nem rossz ez, másmilyen, mint amit megszoktunk, de a spanyol nyelv mindenféleképpen tetszik, hiszen az a szívem csücske.

  Viszont akkor a dalról is, ami miatt remeg a kezem, meg a szívem, és amit a Manos Al Aire (első dal) után úgy vártam, hogy nem is tudtam, melyik kezembe harapjak, míg el nem érkezett.
  Silencio. Na. Mindenki tudja, mit jelent, ha van némi sütnivalója... és a vendég énekesünk Josh Groban. Azt kell mondjam, hogy a szívem és elmém minden kis zugával tisztelem ezt a pasit, mert fantasztikus hangja van, és különleges lelke, ZSENIÁLIS zenét művel ez (bár még nem ástam bele magam, de ami késik... (az az Elbow-lemez megtekintése)). Szóval Silencio.
  Kedvelem Nelly-t, ne értsetek félre, de második hallgatásra már zavart a hangja. Ha Groban csak magában lenyomja az egész dalt, akkor lettem volna a legboldogabb, de nem így történt.

  Remek a dallam, a szövegből el-elcsípek részleteket, a spanyol egyszerű nyelv, kicsit butuska, deeee remekül hangoztak együtt ezen a nyelven is, és hát... kész. Amint meghallottam Josh hangját magában, Nelly nélkül... "Antes el Sol era mi bendición, ahora sus rayos me queman sin razón..." Na, gyönyörű dal, és hát... ha úgy nézzük, Nelly azért megállja a helyét egy olyan zseni mellett, mint Josh Groban :)

  Jól van, akkor, vannak még ilyen kedves, fülbemászó dalok, mint a "Sueňos", "Bajo Otra Luz", meg a "Fuerte". Ezeket nagyon kedvelem még ^-^ Nem kizárt, hogy később a többi ilyen light-osabb, egyelőre semleges számot is megszeretem, de most így nem vágott földhöz az album :)
  Ezért nem írok megint ilyen "azért jó, azért rossz"-at, mert tulajdonképpen nem rossz ez... kedves, popalbum, de nem igazán varázsolt el. Kivéve a Silencio. Az egy hatalmas dal. ^-^
10/6 :)

Read Users' Comments ( 3 )