Mittudomén, ilyen kedvem van, most rockról van kedvem írni. És jaj, erről nem lehet keveset írni.
Műfaj. Rock? Jaa, ja, lehet végülis. Inkább alternatív rock-nak mondanám, nem olyan tucatrock, de végülis nyomokban mégis, nem EMO, köszönöm, viszont a szívfájós, szerelmes, világgyűlölő tiniknek szól, főleg ez az album, ezt nem is boncolgatnám.
Ian Watkins. Az odáig rendben van, hogy egy szexisten, de hangilag is nagyon odateszi magát, sokat fejlődött a hangja, Fake Sound Of Progress-en még nagyon kisfiús volt, Start Something-on meg túlkeménykedte magát, de mostanra ezt is kinőtte, vagy inkább belenőtte magát abba a szerepbe, amit ezelőtt csak ejátszani tudott.
Mivel a Can't Catch Tomorrow c. dal klipje maradt meg bennem először, az egész albumot ez a hangulat fedi le számomra, nekem mindig ilyen nagyi-kötötte pulcsis, régi raktárépületben zúzós banda lesznek, még ha az új cuccok, amik eddig kiszivárogtak az új albumról még nem is győztek meg nagyon.
A kezdő szám egy hosszabb szám, Everyday Combat, tulajdonképpen ez idézi legjobban a Start Something-ot, onnantól viszont bejön a jólöltözött, fess rock, indítva a felszínes iróniára épülő Town Called Hypocrisy-vel, aminek a klipje lol, a szövege szájhúzós, de összességében szerethető.
The New Transmission már szakít ezzel a vonallal, vagy még szakít ezzel a vonallal, nem különösebben kedvencem az a dal, gyakran tévesztettem össze az előző album Last Train Home-jával. Gondolom, a Rooftops-ot nem kell bemutatnom senkinek. Éneklés szembelógó hajjal, utálom a felnőtteket, utálom az életemet jellegű klippel, ami most így belegondolva nem is tetszik, mármint ez, hogy a dacos tiniket is belevonták az egészbe.
Everybody's Screaming-et szeretem, de hosszú távon idegesít, tolakodó, erőszakos szám, nemszeretem. Mármint hosszú távon. Broken Hearts, Torn Up Letters, estébé, estébé, estébé, nem vág a stílusba, de kitérdekel, elmegy, 4 AM forever. A következő dal. Ami ilyen szívszerelmes. Mindenki meghal (amúgy tényleg, állítólag hajnali négykor hal meg a legtöbb ember. Vagy a legtöbb ember hajnali négykor hal meg), elhagyott a nő, egyedül vagyok.
Gitárbelileg változott sokat a banda az előző albumhoz képest, ezt ezzel a dallal kapcsolatban kell megemlíteni, de jellemző ez a Can't Catch Tomorrow-ra és a Rooftops-ra is. Kicsit lenyugodott, kicsit letisztult, pont úgy, mint a dobos is (Ilan, for the record, aki mostanra kilépett a bandából, pedig nagyon szerettem, jófej gyerek volt), nem annyira kaotikus, mint eddig.
For All These Times Son, For All These Times és Heaven For The Weather, Hell For The Company. Sosem voltam híve a hosszú című daloknak, nálam ez mindig olyan fellengzősnek tűnt, nem is tudom, ettől nálam mindig nagyszabásúnak indult a dal, vagy ezt az ígéretet adta (számomra), és ha nem úgy sült el, akkor viszont szomorú voltam. Mindkét fent említett dal ilyen együtt éneklős tucatrock (ez viszont már az), hangulat kell hozzá, meg az, hogy szeresd az előző album light-osabb részeit.
Always, All Ways meg ilyen kis tingli-tangli bárgyú dal, nincs hozzáfűznivalóm.
ÖSSZESSÉGÉBEN legszimpatikusabb lemezük eddig, sok benne a közönségközpontú dal, sok benne az az élethelyzet, amibe a legtöbb ember bele tudja magát képzelni, egyszerűek a szövegek, könnyen emészthető stílus, szerethető tagokkal (Jamie Oliver-t (a vokalistát, nem a naked chef-et) említeném meg, aki élőben is nagyon jól tolja). Negatívum, hogy még sokat ingáznak a régi, meg az új stílus között, ezt is kipróbálnák, azt is, ettől néha elkapkodottnak tűnhet egy-egy dal, nem annyira dolgozzák ki, mint amennyire ki kéne, vagy éppen túlságosan is, erről mindenki saját szája íze szerint dönti el, hogy mennyire jön be neki.
Különben sokat gondolkodtam azon, hogy Lostprophets-ék mennyire követik a divatot. Volt ez a nu metálos korszakuk az első két albummal, a Start Something kicsit punk-rockos is, aztán jöttek a könnyen fogyasztható Liberation Transmission-nel, az új vonal meg ismét kicsit keményebbnek tűnik. Énnemtom, mi van velük, nem tudják, merre menjenek.
10/8. Ilyen napom van ma, úgy tűnik.
