A The Orchardról írt review-mban mindössze háromszor hangzott el, hogy a Boy-on kívül a Too Dramatic az egyetlen kislemeznek való dal az amerikai folk/indie pop zenekar második lemezén, úgyhogy most csak a világ legnagyobb "megmondtam"-jával tartozom nekik.
  Lényeg a lényeg, nem ért meglepetésként, hogy a már említett szám lesz a második single és videóklip, a végeredményt pedig izgatottan vártam, hiszen a The Orchard annyira van elszúrva, amennyire csak lehet, de még szórakozhatunk, bulizhatunk jót azon, ami maradt.

  A Too Dramatic amúgy remek kis alapanyag bármilyen videóhoz, az együttes pedig Andrew Thomas Huang irányítása alatt (aki olyan klipekért felelős, mint a Delphic Doubtja vagy The One Am Radio Credible Threats videója) a lehető legjobb utat választotta. A stop motiont remekül alkalmazva a dal dinamikájának megfelelően épül fel ez a mesevilág színes hegyekkel és virágokkal, miközben kel a nap, a felhők tovasuhannak az égszínkék égbolton, az együttes tagjai (a hölgyek, Alexandra Lawn és Rebecca Zeller, ezúttal is lenyűgözőek, ha szabad megjegyeznem) pedig egy (viszonylag hanyag) greenboxban zenélnek (habár lehet, hogy szándékosan lett kicsit igénytelen a greenscreen, hiszen hozzá is ad a képi világ mesésségéhez). Külön köszönet, hogy most a dobos Gabriel Duquette-et sem dugták el a háttérben, hanem hagyták érvényesülni.

  10/8 - Nekem nagyon tetszett, főleg a vége, mikor majdnemhogy "kitör" a refrénnel a sok effekt is. Szép munka.

Read Users' Comments ( 0 )

"...i'll wake up in a thousand years with every ghost I'm looking through..."

  Miután felfedeztem ezt a tehetséges, ízig-vérig amerikai zenekart (különben lazán aláznák a legtöbb brit indie-bandát), minden alkalommal, mikor felmerült a nevük, úgy éreztem magam, mint egy védelmező anya, akinek vigyáznia kell törékeny lelkű kisfiaira (és lányaira, hiszen ne felejtsük el a vonós hangszereknél helyet foglaló Alexandra Lawnt és Rebecca Zellert). 

  Hamar rájöttem, hogy nem kell úgy félteni Wes Milest és együttesét, remekül elvannak ők egyedül is. 2010-ben kiadtak egy EP-t, majd rögtön egy LP-t is, ami nem rossz, ahhoz képest, hogy a The Rhumb Line alig két éve jött ki. Stílusban nem újítottak, nem is baj. Ez a hagyományos indie-zene csellókkal és hegedűkkel megtoldva egyedi hangzást kölcsönöz a bandának, Miles hangjáról nem is beszélve. A stílus tehát megvan, a hang is megvan, sikerült szerezni egy gyönyörű borítót is, a lemezzel magával viszont már nem stimmel valami.

  Langyos. Hosszadalmas. Felejthető. Hiányzik a dinamika. Amennyire el voltam ájulva első, Boy című kislemezüktől (és annak videójától), annyira nagyot csalódtam az egész lemezben. Míg a The Rhumb Line-nál legalább négy igazán ütős, igazán emlékezetes slágerdalt is találhattunk (mindössze tíz számból), addig a The Orchard esetében ez kifújt a Boynál. Nem kétlem, hogy rengeteg munka volt összehangolni a hangszereket, de a már említett Boy és a Too Dramatic után már biztos voltam benne, hogy ez megy nekik, hiszen a The Rhumb Line-on is sikerült már.

  És mégsem. A Ra Ra Riot olyan szinten hű csak magához, hogy még mindig jók a könnyed dallamok komponálásában, és a világért sem dőlnek a kardjukba, ha ez és ez most nem úgy hangzik, ahogy kéne, de úgy gondolom, több idővel és önkritikával rájöhettek volna, hogy mi hiányzik. Elég csak összehasonlítani (és igen, össze kell hasonlítani, mert egy fejlődő szakaszban lévő fiatal zenekarról van szó) egy Ghost Under Rocksot vagy Can You Tellt a The Orchard erősebb dalaival (Too Dramatic, You and I Know). A törődés a saját zenéjük iránt, az hiányzik, de veszettül.

10/4 - Nem érzem, hogy ők maguk szeretnék, amit most csináltak. Ha ők sem szeretik, én hogyan?
Kezdésnek: Boy, Too Dramatic
Az albumartról: Egyszerűen gyönyörű.

Read Users' Comments ( 0 )

  A Ra Ra Riot körül pillanatok alatt hatalmas lett a felhajtás. Boy című EP-jük után villámgyorsan kiadták Orchard című LP-jüket, és már itt is az új videó. Személy szerint még csak az EP-t hallottam, az album letöltésével beszerzésével még akadtak problémáim, de addig is lássuk a klipet.

  Az első gondolatom az volt, hogy ez nagyon Vampire Weekend-es. (Nem butaság, ugyanis az Orchard elkészítésében Rostam Batmanglij is segédkezett). Nemcsak hangzásban, de ebben az indie-s felállásban is a macskákkal meg a kézi szintivel.  Nem beszélve magáról a videó inkoherens koncepciójáról. Maga a dal a megszokott RRR single anyag, mint a Can You Tell is volt a The Rhumb Line-on. 

  Ami keserűvé teszi a látványt, az John Ryan Pike hiánya (a dobos ugyanis 2007-ben elhunyt), és ahogyan azt azóta is kezelik. Gabriel Duquette már egy ideje tagja a zenekarnak, de a Boy videója is tökéletes példa arra, hogyan szorítják a háttérbe. Azt ugyan nem tudom, hogy szándékosan, vagy csak így jött ki, de elég elszomorító.
  Azonban: Engem ismét kilóra megvettek a vonósokkal, minden különösebb ok nélkül tetszenek a lámpások és a táncoló bácsika a végén. 10/8

   

Read Users' Comments ( 0 )

Nem is tudom, van e olyan, hogy alternatív indie. De ha van, ez biztosan az. A Wintersleep után ismét egy olyan együttes került elém, aminek (először is az Editors-t kísérték a turnéjukon) a stílusa felettébb eklektikus, szimpatikus és artisztikus, de jelen esetben ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy tetszik.

  A négy éve alakult amerikai banda hat tagból áll, (Wes Miles (ének), Milo Bonacci (gitár), Matthieu Santos (basszusgitár), Alexandra Lawn (cselló), Rebecca Zeller (hegedű) and Gabriel Duquette (dob)) és közel négy éve működnek. Elég alternatív, de leginkább az indie-hez hasonló stílusú dalokból került egy csinos adag 2008-as debütáló albumukra.

  Mint említettem, nem feltétlenül tetszik, annak ellenére, hogy csodálattal vegyes elismeréssel hallgattam, mi mindent képes alkotni Miles fátyolos, vékony hangja, az általam csak "maszatolós"nak elnevezett dobos és a két vonós, melyek egyértelműen dominálnak végig a lemezen. Mi mindent képes alkotni, nos, egy jó adag fülbemászó dallamot, amiket úgyis meg fog még egyszer hallgatni mindenki, akinek csak egy kicsit is ráérzett a hallójárata (Ghost Under Rocks, Dying is Fine, Can You Tell, Suspended in Gaffa), emellett a vonósok The Reindeer Section-ös hangulatot árasztanak, nekem egyre csak a Cartwheels c. daluk jár a fejemben, amint felcsendül Zeller és Lawn fantasztikus hegedű- és csellójátéka.

  Néhol a lemezen (Each Year, Oh La, Run My Mouth) viszont eléggé ötlettelenné, sablonossá és vontatottá válik a hangulat, ezt talán a műfajon belüli tapasztalatlanságnak lehet betudni, mint említettem, eléggé fiatal a banda, az album szintúgy. Aztán ha kigyönyörködtük magunkat a "feel good indie" egyik gyöngyszemén, elgondolkodhatunk, mi az isten az alapja a Vampire Weekend-hez való hasonlítgatásnak, mely kérdésre egy szóval szeretnék válaszolni: Semmi. Ne hagyjátok magatokat becsapni, gyerekek.

  10/8, és annak ellenére, hogy a slágeresebb számokon kívül nem igazán jött be, ötletes és remélhetőleg hosszútávú projekt.

  A Too Too Fast-et ajánlanám mindenkinek még figyelmébe, kevésbé slágeres, de annál értékesebb dal a lemezen.

Read Users' Comments ( 0 )